Az első félidő bágyatag szemlélődése után kilátástalan vergődéssel vegyes összezuhanással folytattuk a másodikban, így a kérdés csakis annyi lehetett, hogy vajon kiüt-e bennünket ismét a világbajnoki ezüstérmeseket már csak nyomokban tartalmazó holland gárda. Végül kiütött, de ennél is szomorúbb a tény, hogy a világon semmilyen előrelépést nem látni a másfél évvel ezelőtti 0-4-hez képest – továbbra is szervezetlen védelem, fogalmatlan szélsőbekkek, botrányos helyzetkihasználás és tisztázatlan feladatkörök szegélyezik Egervári mester útját.

Egy gyengébb képességű csapat általában két dolgot tehet, ha nagyhírű ellenféllel találja magát szemben. Vagy tesz a külcsínre, és szégyenpír nélkül leparkolja a buszt a hálója elé, vagy megpróbál gondolkodni kicsit, felméri a saját erősségeit és az ellenfél viszonylagos gyengéit, majd ebből főz egy olyan katyvaszt, amely egyszerre hangsúlyozza ki a mérkőzés ezen két, végletes sarokpontját. Utóbbit taktikai felkészítésnek, az elsőt pedig kétségbeesett bekkelésnek nevezi a szakzsargon, és aligha kell bárkinek is különösen magyarázni, milyen veszélyeket rejt magában, ha egy edző véletlenül összekeveri a két fogalmat.

Ha abból indulunk ki, hogy Hollandia jelentősen nagyobb játékerőt képvisel, mint a mi válogatottunk, nem is kérdés, hogy csakis e közül a két lehetőség közül lehetett reálisan választani a mérkőzés előtt. Tetszik vagy sem, a támadójáték bizonyos képességbeli különbségek fölött már nem elsősorban szándék és elhatározás kérdése, mint ahogyan a több csatár-> komolyabb támadójáték algoritmus logikája sem mentes mindennemű bukfenctől. Persze nem is mi lennénk, ha adnánk az ehhez hasonló apróságokra, Puskás és Albert szülőhazája ugyanis hazai pályán mindenki ellen esélyes, feltartott kézzel nem lépünk a gyepre, meg egyébként is, a labda gömbölyű, és a meccs kilencven percig tart.

A gond az, hogy itt számunkra be is fejeződik a mentális felkészülés. Lassan harminc éve élünk masszív szereptévesztésben, és hiába robban kéthavi rendszerességgel az arcunkba, csak nem vagyunk hajlandóak felfogni, hogy a világ úgy húzott el mellettünk, mintha szembe jött volna. Ami nekünk Andorra, az vagyunk mi Hollandiának, és ezen semmit nem változtat, hogy ösztönös magabiztossággal szajkózzuk az ellenkezőjét. Vagy azt, hogy a pontszerzés a cél, és idén sokkal több esélyünk van erre, mint korábban. Egy frászt.

Huszti Szabolcs azt írta levelében, nevetséges hülyítés zajlik a válogatott háza táján, amihez ő nem kíván asszisztálni. Távol álljon tőlünk, hogy állást foglaljunk a válogatottságot (egyébként nem először) lemondó hannoveri légiós ügyében, de vannak dolgok, amiket nem lehet nem észrevenni. Például azt, amikor a kommentátor mondókájának köze sincs a valósághoz. Amikor megállás nélkül papol győzelemről, esélyről, tartásról, fantasztikus küzdeni akarásról és kiváló passzokról, miközben egy laikus néző csak annyit lát, hogy akcióból kapura még nem lőttünk, az eredmény 1-3, az éppen fantasztikus átadást indító játékos pedig két méterről izomból hasba lövi a csapattársát. Jó volt az, csak kicsit erős – ja, persze, meg kis híján gólt kaptunk belőle, de egyébként tényleg, minden rendben.

Félreértés ne essék, Hollandiától kikapni – belefér. Igen, bele, még hazai pályán is. Igen, még 4-1-re is. Belefér, mert ez a holland csapat, legyen bár százszor és ezerszer is tartalékos, fiatal és rutintalan, fényévekre van attól a színvonaltól, sebességtől és mentalitástól, amit a magyar gárda tagjai képviselnek. Gyorsabbak a labdával, többet futnak, jobb döntéseket hoznak kevesebb idő alatt, mint mi, tudatosak, képzettek, éhesek – egy szóval, igazi futballisták. Olyanok, akiktől nem szégyen kikapni. Sőt, továbbmegyek, tőlük kikapni maga a realitás.

Nem azzal van a gond, hogy Elek rossz helyre fejelte a labdát 1-2-nél, vagy, hogy a harmadik percben úgy etették be, ahogy csak pecázás előtt szokás – mert ezek benne vannak a játékban, főleg annál az embernél, aki az utóbbi másfél évben jó, ha öt bajnoki meccsen szerepelt, és akkor sem azon a poszton, ahol most bedobták a mélyvízbe. A baj azzal van, hogy mi mindezek ellenére nem nézünk szembe a valósággal. Csodát várunk, pontszerzésről, meg vb-kijutásról papolunk, holott egyelőre ott tartunk, hogy évek óta egyetlen épkézláb szélsőhátvédet sem tudtunk összegereblyézni, és a létező legfontosabb selejtező-meccsre kénytelenek vagyunk olyan védelemmel felállni, melynek két tagja is az acélosságáról méltán világhírű honi NBI-ben kergeti a bőrgolyót.

Igen, persze, már hallom is, a sérülések, azok a fránya sérülések. Való igaz, kidőlt Szabics, Laczkó, Mészáros, nincs csapata Lázárnak, Rudolfnak, Buzsákynak – és még sorolhatnánk. De ott a mérleg másik serpenyője, a folyamatosan kimaradók listája, akik vagy nem elég szerethetőek, vagy nem elég csibészesek, de valami miatt minduntalan csak TV-n nézik a válogatott összecsapásait. Még most is, akkor, amikor elvileg krízishelyzet van, nincs egészséges balhátvéd, elfogytak a védekező középpályások, és jobb-bekkbe is csak egyetlen ember maradt.

Nem kezdek hosszú polemizálásba Vadócz jegelése kapcsán, és a bunda ellen kikelő, azóta érdekes módon a válogatottak környékéről is kiebrudalt Vass Ádám mellett sem emelek szót – egyrészt, mert most nem ezen múlt, másrészt pedig, mert a jelenség olyan evidens, hogy talán kár is beszélni róla. El kell fogadni, hogy most ez van, lesz ez még másképp is, vagy éppen ellenkezőleg: elég csak Sándor György esetére gondolni, aki korábban, bár formája és teljesítménye alapján nemigen szolgált rá, folyamatosan kapta a meghívókat a válogatott összetartásaira, most viszont, hogy élete formájába lendült, hirtelen partvonalon kívül találta magát. Hogy a két esemény között Paulo Sousa, aki Sándort alapemberré és csapatkapitánnyá tette a Videotonnál, nem mellesleg pedig a posztját és a feladatkörét is jelentősen átformálta, nem fogott kezet a kapitánnyal, nyilván részletkérdés; vagy épp a véletlen műve, ki tudja.

Mint ahogyan nagyjából és egészében a véletlen műve volt a meccsen bemutatott védekezésünk is. Persze tudjuk, hogy azt igazából meg sem kell szervezni, mert adja magát, pont úgy, mint a kontrajáték, de akkor is, egy elvileg pontra éhes kiscsapattól az ember mást várt volna. Ehelyett megtettük azt a szívességet a hollandoknak, hogy középen erőltettünk mindent, a két szélre pedig letűztünk két karót Elek és Vanczák személyében, majd vártuk, hogy eljöjjön a vég. Pont, mint Zrínyi Szigetváron, csak most elmaradt a hősies kitörés, ami nélkül ugye a hős már nem is igazi hős, csak egy egyszerű, halott katona.

Van Gaal innentől nevetve kottázta le a mérkőzést. Két szélsőhátvédjét ráküldte Dzsudzsákra és Komanra, így biztosítva egyszerre, hogy legyen elég embere a támadó-harmadban, és a magyar csapat két legkreatívabb, legtöbb váratlan megmozdulásra képes játékosa se fickándozhasson. Mivel a mi szélsőbekkjeink nem jártak át az ellenfél térfelére, komoly gondjaink akadtak a középpálya átjátszásával, így viszont nem maradt más választásunk, mint céltalan ívelést küldeni Priskin irányába. Tomi ugyan beleért, megcsúsztatta, de levenni csak kivételes szerencsével sikerült neki, s ha mégis, akkor is kellett volna még legalább három csel, mire csatlakozik hozzá az atlantiszi messzeségből a Clasie által kifogástalanul fogott Gera, vagy a van Rhijn mellett eltűnő Dzsudzsák. Ezen a meccsen viszont nem hogy három csel, három egymást követő jó passz sem jött össze, nem hogy Priskinnek, de nagyjából senkinek sem.

Képtelenek voltunk birtokolni a labdát, még egy épkézláb átlövéshez sem értünk oda, így pedig gyakorlatilag az a maradék kis esélyünk is oda lett, amit a félig-meddig kamu büntető befújásával Proenca még megadott nekünk. Később persze, az igazi tizinél (Clasie kezezése) már néma maradt a sípja, de ez várható volt, olyan súlytalan játékot mutattunk, hogy egyszerűen nem volt képe összefújni egy 2-2-őt az első félidőre, meg lehet érteni.

A tulipánosok keresztülfutottak rajtunk, többet, gyorsabban és pontosabban passzoltak mint mi, ha pedig véletlenül meg tudtuk szerezni tőlük a labdát, már első szándékból lepattintottak bennünket a védőfalukról. Azonnal ketten-hárman vették körül a labdásunkat, mi pedig ilyen nyomás mellett levegőt venni is alig tudunk, a passzolás így a majdhogynem lehetetlen mutatványok közé tartozott. Tonnaszám szórtuk el a labdákat, és ez alól a saját védő-harmadunk sem volt kivétel, még arra sem vettük a fáradtságot, hogy ne középre stukkoljuk ki majdnem az összes beadást.

Pedig nem játszott világverő formában a holland csapat sem, amíg bírta szuflával, a Varga-Korcsmár kettős egész jól megoldotta a középső rombolást, igaz, arra már egyiküknek sem volt ereje, hogy pontosan, jó döntéseket hozva dobja támadásba az erre felhatalmazott társakat. Dzsudzsákot viszonylag mélyen kötötte le a térfelünkön táborozó van Rhijn, Koman valószínűleg önmagát parodizálta, Priskin pedig semmit nem hozott abból a típusú centerjátékból, ami elengedhetetlen a válogatott sikeréhez, és amit Rudolf a tavalyi őszön szinte tökélyre fejlesztett.

A második félidő már maga volt a pokol, a magyar csapat lassan kezdett egy kiöregedett csörgőlabda-együttesre emlékeztetni, a van Gaal által a meccs után használt „szervezetlen” jelző még a lehető legfinomabb, amit hirtelen találni lehet. Hiába jöttek a cserék, Hajnal csak a szokásos alibit tudta hozzátenni, a Varga visszahúzásával kialakított 4-1-4-1 pedig hiába nézett ki egész jól, már túlságosan későn érkezett ahhoz, hogy bármit is profitáljunk belőle – pláne, hogy közben fejben is szétesett a csapat, darabjaira.

Apropó szétesés. A közvetítésben, majd az azt követő (az egyszerűség kedvéért nevezzük annak) elemzésben is többször elhangzott, hogy egyéni hibákból kaptuk a gólokat, amikkel NEM LEHETETT MIT KEZDENI. Ez kérem, a legeslegnagyobb baromság, amit valaha hallani lehetett futballmeccs alatt, pedig nem kicsi a választék, higgyük el. A védekezés megszervezésének éppen az az alapja, hogy az egyéni hiba bekövetkezésének esélyét a lehető legkisebbre redukálja, ezért írnak könyveket a védekezés alapelveiről, ezért oktatják ezt szinte külön szakmaként, és ezért lehet az is, hogy a Videoton öt és fél meccse nem kapott gólt a nemzetközi porondon. A játékos ugyanis már csak olyan, hogy, ha le van neki kottázva, amit végre kell hajtania, nagyobb hatásfokkal dolgozik, mint amikor magára hagyatva kell improvizálnia a csatatér kellős közepén – az első vonalban. Az egyéni hiba mindig egyénieskedés következménye, egy védő pedig csakis akkor egyénieskedik, ha 1. nincs játékban, és ezért nincs tisztában a különböző játékszituációk megoldásával, 2. nem mondták el neki, ezért nincs tisztában a különböző játékszituációk megoldásával.

Szerethetően szánalmas – ez volt az első két szó, ami eszembe jutott a mérkőzés lefújása után. Annak a mérkőzésnek a lefújása után, amin igazából semmi érdemleges nem történt: kikaptunk egy jobb, erősebb, szervezettebb csapattól. Benne volt a pakliban, kár lenne tagadni.

A baj nem is ez. Sokkal inkább bántó, hogy már megint előre volt nagy az arcunk, már megint előre voltunk nagyon okosak, hogy aztán utólag magyarázhassuk a bizonyítványunkat.

Mikor tanulunk már végre belőle?