A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Az első két felvonásban visszatekintettünk a kezdetekre, a portói felemekedés okaira, és a Chelsea-nél eltöltött időszak buktatóira. Most négy részes monstre posztunk harmadik epizódja következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!

Nem sokkal Mourinho Chelsea-től való távozását követően egyértelművé vált, hogy Frank Rijkaard napjai meg vannak számlálva a Barcelona edzőjeként. A holland kezéből egyre inkább kicsúszott a gyeplő, sem motiválni, sem fegyelmezni nem tudta a magukról megfeledkezett sztárokat. Ahogyan a Barca akkori vezérigazgatója, Ferran Soriano írta nemrég megjelent könyvében, „a legmagasabb szinten már az elhivatottság 5%-os visszaesése is kezelhetetlen problémákat okoz, és Frank nem igazán tudta, hogyan leheljen újra életet a csapatba.” A Barcelona valójában már 2008 januárjában, alig másfél évvel Rijkaard BL-győzelmét követően eljátszott a gondolattal, hogy Mourinhót ülteti a csapat kispadjára, de végül a vezetőség úgy döntött, kitart a holland mellett a szezon végéig, hogy aztán az utód tiszta lappal kezdhesse el építeni a saját csapatát.

Txiki Begiristain, a Barcelona akkori technikai igazgatója nyáron már tárgyalt is Mourinhóval, aki hosszasan vázolta elképzeléseit a csapatra vonatkozóan. Begiristain közölte vele, hogy a végső döntést nem ő hozza meg, hanem Johan Cruyff, akinek ugyan semmilyen formális pozíciója nincs a klubnál, de mivel önmagában képviseli a Barca alapvető értékeit, mindennél többet ér a szava. Mourinho ekkor úgy döntött, felhívja Joan Laportát, a Barcelona elnökét, és megkéri, hozzon össze neki egy beszélgetést Cruyffal, hogy meg tudja őt győzni alkalmasságáról. Laporta nemmel válaszolt, és azzal érvelt, hogy a klub már meghozta a végső döntést, Josep Guardiolát nevezi ki Frank Rijkaard utódjául. Mourinho azzal a felütéssel tette le a telefont, hogy Laporta szörnyű hibát követett el.

 

Soriano utólag elmondta, a Barcelona vezetősége egy kilenc pontból álló listát állított össze azokról a tulajdonságokról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki a csapat edzője lehessen:

1. fogadja el a klub alapvető működési sajátosságait, és azt, hogy mellette dolgozik egy sportigazgató is
2. a preferált játékstílusa legyen összeegyeztethető a Barca hagyományaival
3. képviselje a megfelelő értékeket az első csapat játékosai felé, és viseltessen különös figyelemmel a fiatal tehetségek irányába
4. megfelelő edzéseket vezényeljen, és képes legyen eredményes lenni a csapattal
5. menedzselje proaktívan az öltözőt
6. képes legyen felelősséggel viseltetni a klub működésének egyéb területeit illetően is, illeszkedjen a konzervatív profilba és ne használja túlzott gyakorisággal a médiát
7. játékosként és edzőként is legyen tapasztalata a legmagasabb szinten
8. minden körülmények között támogassa a klub vezetőségét
9. rendelkezzen tapasztalattal a spanyol bajnokságot, a klubot, valamint az európai kupaporondot illetően

A verseny villámgyorsan kétszereplősre redukálódott, Soriano is elismeri, csak és kizárólag Mourinho valamint Guardiola jöhetett szóba, mint vezetőedző. A kilences pontot illetően mind a ketten elbuktak, de José emellett a kettes, a hármas, a hatos és a nyolcas pont kívánalmainak sem felelt meg – legalábbis a Barcelona vezetése szerint. „Egyértelmű volt, és mind tudtuk, hogy Mourinho remek edző, de azt gondoltuk, Guardiola még nála is jobb lehet majd” – magyarázza Soriano. „A legfontosabb kérdés az volt, mennyire ismerik a klubot. Mourinhónak is megvolt a megfelelő tapasztalata, de ebben nem versenyezhetett Guardiolával, aki egy volt közülünk, és minden apró részletet tökéletesen ismert a filozófiánkból. Mourinho egy igazi győztes, de úgy véltük, a győzelem érdekében olyan szintű feszültséget generál maga körül, ami hosszú távon már káros.”

A kikosarazott Mourinho soha nem bocsátott meg a Barcelonának.

****

 

José jobb híján az Interhez írt alá 2008 nyarán. A Chelsea-hez hasonlóan itt is voltak problémák a védelem közepének sebességével, ezért Mourinho úgy döntött, mélyen fog védekezni, és csak a két szélsőhátvédnek (Maxwell, Maicon) engedi meg, hogy fellépjenek a támadásokhoz. Előrefelé sokszor változott a csapat összetétele, de a 4-3-1-2-es formáció nagyjából állandó maradt: Esteban Cambiasso őrjáratozott a védelem előtt, mellette Javier Zanetti és Sulley Muntari biztosította az egyensúlyt, az ellenfél térfelén pedig Dejan Sztankovics irányított Zlatan Ibrahimovics és a másik, időről időre változó csatár mögött. A csapat mindössze négy meccset elveszítve, nagyon simán nyerte meg a Serie A-t, zsinórban negyedszer. Egy évvel később – részben a sokkal sikeresebb BL-menetelés miatt – jóval szorosabb versenyfutásra kényszerültek, de két ponttal így is sikerült megelőzniük a Romát. Nem mellesleg pedig az Inter 45 év várakozás után újra megnyerte a Bajnokok Ligáját.

A döntőt az ellen a Bayern München ellen nyerték 2-0-ra, amelyet Mourinho korábbi mentora, Louis van Gaal vezetett. Mégsem ez volt a legfontosabb párharcuk a sorozatban, hanem az elődöntő, ahol a címvédő, és verhetetlennek látszó, amúgy Josep Guardiola által irányított Barcelonával találkozott az Inter.

Mourinhónak szerencséje is volt, a milánói odavágóra a kimondhatatlan nevű izlandi vulkán, az Eyjafjallajökull kitörése miatt kénytelen volt busszal utazni a Barca, a játékosok kimerültsége pedig komoly befolyással volt a meccs alakulására. Az Inter Mourinho fantasztikus taktikájának (betonkeménységű 4-2-3-1-et rakott fel a pályára, két szűrővel, Thiago Mottával és Cambiassóval, de előttük a szélen játszó Eto’o-Pandev duó is rengeteget jött hátra) is köszönhetően 3-1-re nyert. José csapata mesterien állt vissza bekkelni, hogy aztán pillanatok alatt menjen át támadásba, amiben hatalmas segítséget jelentett a center Diego Milito bravúros fejjátéka.

 

Az igazi truváj azonban a visszavágóra maradt, ekkor vett tökéletes bosszút a Barcelonán Mourinho. Az Inter már 29 percnyi játék után emberhátrányba került, miután Busquets színészkedését elhitte a bíró, és kiállította Thiago Mottát. Ezek után az olaszok még defenzívebb felfogásra váltottak, José mind a kilenc mezőnyjátékosát a labda mögé parancsolta. Eto’o és a Pandev helyre a piros lap után beálló Chivu gyakorlatilag szélső hátvédet játszottak, a Barca pedig hiába birtokolta 81(!) százalékban a labdát, nem tudta áthámozni magát a kék-fekete falon. Az Internek mindössze egyetlen lövése volt a meccsen, a katalánoknak 15, de a végeredményen ez nem változtatott: a Barcelona csak 1-0-ra tudott nyerni, így összesítésben kiesett. Mourinho a létező legjobb helyen, a Camp Nouban dörgölhette a Barca vezetőségének orra alá sikerét.

 

****

Bár Mourinho milánói regnálása nyilvánvaló történelmi párhuzamokat ébresztett a hatvanas évek Grande Interének legendás mesterével, a nem kevésbé defenzív, és nem kevésbé öntörvényű Helenio Herrerával, nyilvánvaló volt, hogy José célja a visszatérés Angliába, vagy Spanyolországba. Egyrészt ezekben az országokban volt a pénz, ami a Bajnokok Ligája megnyeréséhez kellett, másrészt ezekben a ligákban volt meg az erő, hogy magukhoz csábítsák a világ legjobb edzőjét. Azok után, hogy Mourinho hat éven belül kétszer is leigázta Európát egy, az ellenfelekhez képest másodvonalas csapattal, már csak az volt hátra, hogy a legfelsőbb szinteken, egy igazi, eredendő topklubnál is bizonyítsa rátermettségét.

A Real Madrid minden szempontból tökéletes állomásnak tűnt a karrierben. A csapat hosszú évek óta sikertelen volt, vagyis Mourinho szemrebbenés nélkül tetszeleghetett a megmentő szerepében. Ráadásul Spanyolországba kerülhetett, oda, ahol a Barcelona és Pep Guardiola lábai előtt hevert a bajnokság. Eljött a végső összecsapás ideje.

 

A királyi gárda valójában már 2007 óta folyamatos kapcsolatban állt Joséval. Ebben az évben igazolták le Pepét, a brazil származású portugál védőt a Portótól, akinek az ügynöke ugyanúgy Jorge Mendes volt, mint ahogyan Mourinhónak is. 2010-ben a Realt a chilei Manuel Pellegrini irányította, de ő egy pillanatra sem élvezte a vezetőség teljes értékű bizalmát, és amikor Mourinho vezetésével az Inter legyőzte a Barcát, a klubelnök Florentino Pérez számára nyilvánvalóvá vált, hogy ki is az ő embere valójában. Arra a következtetésre jutott, hogy ha meg akarja verni a Barcelonát, Mourinhót kell a csapat kispadjára ültetnie. A Madridot az sem zavarta, hogy ezzel a klub teljes identitását ki kell fordítani a sarkaiból –a győzelem érdekében hajlandóak voltak elfogadni Mourinho defenzív és konfrontatív stílusát.

José 2010 nyarán lett a Real Madrid edzője. Kinevezése után azonnal elkezdte meghonosítani az Internél általa sikerre vitt 4-2-3-1-es formációt: Xabi Alonso és Khedira lett a két védekező középpályás, előttük Ronaldo, Özil és Di María alkották a kreatív frontvonalat, az ellenfél kapuja előtt pedig Benzema, vagy Higuaín játszott csatárt. Az üzlet nehezen indult be, két kínos 0-0 is becsúszott a bajnokság elején (a Mallorca és a Levante ellen), de a november 29-i El Clásico előtt a Real egy ponttal megelőzte a Barcelonát a tabellán. Ez volt a pillanat, amire Mourinho olyan régen várt: végérvényesen bizonyíthatta, hogy jobb edző, mint Guardiola, akit anno épp helyette választott ki a Barcelona vezetősége.

A terv ugyanaz volt, mint hét hónappal korábban. Mélyen védekezni, áthatolhatatlan falat húzni a kapu elé, és kontrákból legyőzni a Barcelonát. Igen ám, de az Inter elleni meccsekhez képest a Barcából távozott Ibrahimovic, az ő hiányában pedig sokkal mozgékonyabb, gyorsabb, kreatívabb támadókkal operálhatott Guardiola. A Messi, Pedro, Villa hármasfogat remek játékának köszönhetően már 14 perc után 2-0-ra vezetett a katalán csapat, így Mourinho kénytelen volt a B-tervhez nyúlni: a félidőben behozta Diarrát Özil helyett, letámadást parancsolt, és abban bízott, három, alapvetően védekező típusú középpályás (Lass, Alonso és Khedira) elég lesz ahhoz, hogy a Barcelona ne tudjon további gólokat szerezni. Nem lett igaza, a különbség csak egyre nagyobb lett a csapatok között, és a hazaiak végül 5-0-ra nyertek.

 

A Madrid ezt követően mindössze három további meccset veszített el a bajnokságban, de ez is kevés volt. A Barca nem csak a bajnoki címet húzta be simán, de a BL elődöntőjében is legyőzte a Realt. Mourinho ebben a párharcban már óvatosabb volt, kezdettől fogva három védekező középpályással játszott – ezt hívta a spanyol sajtó az ún. trivote-nak -, mégsem tudta megállítani Guardiola csapatát. Ha hihetünk Diego Torres Mourinhóról írott könyvének (ami célszerű, hisz bár a szerző meglehetősen kritikus hangvételben ír az edzőről, nem akármilyen minőségű öltözői forrásokra támaszkodhatott), ez volt az a pillanat, amikor Mourinho elhatározta, hogy a komolyabb mérkőzéseken mindig a trivote-ot teszi fel a pályára.

Torres szerint mindez azért történt, mert Mourinho Madridban nem pusztán győzni szeretett volna – ami egyébként addig mindig, mindenhol az elsődleges és egyetlen célja volt -, hanem a fejébe vette, hogy a saját, egyedi módján fog győzni, hogy bekerüljön a futball taktikai újítóinak halhatatlan csoportjába. Ennek megfelelően ebben az időszakban folyamatosan a trivote-ról beszélt a sajtónak, azt hangsúlyozta, hogy három, agresszív, sok szerelést végrehajtó középpályással kell nyomás alá helyezni az ellenfelet, magasan letámadni, és a rendezetlen védelem ellen könnyű gólokat szerezni, kevés passzból. Úgy tűnt, mintha mindenképpen valamiféle újítónak szeretné beállítani magát, holott a trivote kifejezés már korábban meghonosodott a spanyol futballban: a jelzőt eredendően az 1998-as olasz válogatott középpályásaira, Dino Baggióra, Luigi Di Biagióra és Gianluca Pessottóra használta egy szakíró.

Ennél is nagyobb probléma volt azonban, hogy Mourinho olyan esetekben is ragaszkodott a trivote-hoz, amikor az kifejezetten hátrányos volt, és azt jelentette, hogy néhány játékosnak számára idegen poszton kellett szerepelnie. Egyre több külső szemlélőnek tűnt úgy, hogy a csapat sikeressége másodlagos szemponttá vált José Mourinho személyes legendájának fényesítése mögött. Hogy ez igaz volt-e, avagy sem, azt kívülállóként meglehetősen nehéz eldönteni – főleg a Torres-könyv alapján, amire sok jelzőt lehet használni, de ezek között biztosan nincs ott a pártatlan -, mindenesetre tény, hogy Mourinho mérlege Madridban mindvégig csapnivaló maradt a rangadókon, pláne, ha idegenben kellett játszania a csapattal.

 

A 2011-es év BL-elődöntőinek első meccsén José Diarra, Alonso és Pepe személyében három védekező középpályással várta a Barcát. Pepe azonban piros lapot kapott, a katalánok pedig a maguk javára fordították a meccset, és Messi két góljával 2-0-ra győztek, hogy aztán 3-1-es összesítéssel jussanak be a döntőbe. A párharc végig elképesztően feszült és durva volt, javarészt Mourinho taktikájának köszönhetően – bár egyértelmű volt, hogy a Barcelona játékosai időnként szándékosan rájátszottak a szabálytalanságokra, a laikus szemlélőnek mégis úgy tűnt, hogy míg az egyik csapat játszani szeretné a focit, a másik csak a rugdosódással van elfoglalva. Mourinho küldetéstudata és szándékosan radikális szembehelyezkedése a katalán stílussal jó és rossz, futball és antifutball összecsapásává silányította a mérkőzéseket. José összesen tizenhét Clásicón ült a kispadon a Barcelona ellen, ezeken csapata 346 szabálytalanságot követett el. A Barca játékosa csak 220-at.

Torres könyve szerint Mourinho egy nagyon egyszerű, hét pontos tervet állított össze a nagy meccsek megnyerésére vonatkozó meglátásaiból:

1. a meccset az a csapat nyeri meg, amelyik kevesebbet hibázik
2. a futball annak a csapatnak kedvez, amelyik képes több hibát kikényszeríteni az ellenfeléből
3. idegenben nem az a fontos, hogy dominálj az ellenfeled felett, hanem, hogy hibázásra késztesd őket a taktikáddal
4. akinél a labda van, az nagyobb eséllyel követ el hibát
5. aki lemond a labda birtoklásáról, az kevésbé hajlamos hibázni a meccsen
6. akinél a labda van, az fél attól, hogy elveszíti
7. ebből kifolyólag akinél épp nincs ott a labda, az mindig erősebb, mert nem az elvesztéstől fél, hanem a megszerzésére törekszik.

Ez a fenti hét pont a Barcajax-iskola tökéletes antitézise. Alig tizenegy évvel azt követően, hogy Mourinho elhagyta a Barcelonát, a helyet, ahol komoly edző vált belőle, mindenben az őt tanító filozófia ellen fordult. Nem volt többé visszaút.

Mourinho első látványos sikere a Madrid padján a 2011-es kupadöntőben jött el. Hosszabbításban verte a Barcelonát, pontosan annak a filozófiának a mentén, amit elvárt a csapattól. A Barcelona többé nem volt érinthetetlen a számára a Real padján sem.

Az utolsó részből kiderül, miért bukott meg végül mégis Madridban, és a bukás után miért nem a nagy álomnak számító Manchester United felé vette az irányt.