A cikksorozat első részében megismertük Josét, a futballista apukával és klubelnök nagypapával bíró kissrácot, aki mindenképp focista akar lenni, de sajnos nem elég ügyes hozzá. Amikor ezt felismeri, edzőnek áll, és kőkemény munkával beküzdi magát a Sportingnál dolgozó Bobby Robson csapatába. Az angol edző később a Portóhoz és a Barcelonához is magával viszi, utóbbi állomáshelyen pedig megindul felemelkedése: Robson utódja, Louis van Gaal már mint első számú segítójeként számol a korábban inkább csak tolmácsnak használt Mourinhóval. 2000-ben aztán kirepül a fészekből, és azonnal meredek szárnyalásba kezd: a Benficánál még gyorsan véget ér a kaland, de az Uniao Leiriát már nem várt sikerre vezeti, hogy aztán az ország egyik legnagyobb klubja, a Porto szerződtesse vezetőedzőjének. Eközben kis lépésekben, de fokozatosan távolodik a Barcelonánál belé nevelt elvektől.
******
Félrevezető lenne azt állítani, hogy a Portónál Mourinho tisztán és egyértelműen, kizárólag a Barcajax-iskola alapvető elemeire épített, de tény, sok Barcelonában tanult és kipróbált dolgot felhasznált első komoly munkája során. Filozófiája ekkor még nem állt szöges ellentétben a katalán futballfelfogással, igaz, a Camp Nou akkori focija sem feleltethető meg tökéletesen a mostaninak.
José amellett, hogy tökéletesen egyértelmű taktikát dolgozott ki minden meccsre, elképesztő alapossággal térképezte fel az ellenfeleket is. Minden meccs előtt vaskos dosszié várta a játékosokat az ellenfél minden részletre kiterjedő elemzésével. Emellett Mourinhónak ahhoz is kiváló érzéke volt, hogy boszorkányos ügyességgel jósolja meg a meccsek forgatókönyvét, még olyan, előre nehezen kalkulálható történések esetén is, mint például egy jogtalan piros lap. „Állandóan ez történt, előre meg tudta mondani, mi lesz a meccsen” – meséli a csapat kapusa, Vítor Baía. „Néha már azt hittük, egyenesen a jövőbe lát. Egy Benfica elleni meccs előtt például egész héten arra készültünk, mi van, ha mi lőjük az első gólt, az ellenfél edzője, José Antonio Camacho pedig előáll egy váratlan cserével, és megváltoztatja csapata taktikáját. A mérkőzésen aztán pontosan úgy cserélt a Benfica, ahogy arra mi számítottunk, így esélyük sem volt meglepni bennünket. Egy másik alkalommal egész héten azt gyakoroltuk, mit csináljunk, ha tíz emberrel kell játszanunk, mert José előre megmondta, hogy a játékvezető nem lesz képes elviselni a nyomást, és ki fog állítani valakit. Így is történt, de mi tudtuk mit tegyünk, és behúztuk a szoros győzelmet.”
Legutóbb a 2014 tavaszi, PSG elleni BL-párharc kapcsán merült fel hasonló gyanú Mourinhóval kapcsolatosan, akkor John Terry beszélt arról, hogy edzője a meccs előtt végig azt gyakoroltatta a csapattal, hogyan kell futni az eredmény után. Edzéseken egyszerre három csatár, plusz Willian és Schürrle is rohamozta a képzeletbeli ellenfél kapuját, és ugyanezt a formációt a mérkőzésen is be kellett dobnia Mourinhónak, amikor csak 10 perce maradt a mindent eldöntő gól megszerzésére. Végül összejött neki, 2-0-ra nyert a Chelsea, és továbbjutott.
José emellett a nagy meccsekre pszichológiailag is tudatosan készült. Ahogyan Manuel Sérgio professzortól megtanulta, kiváló szónokként lépett fel ezekben az esetekben, így a médiát is képes volt manipulálni. Mindemellett a játékosaival is nagyon bensőséges kapcsolatot ápolt, valódi machiavellista módszerekkel tartotta fent a rendet az öltözőben. Játékosai egyszerre félték szigorát, és mentek érte tűzbe a csatákban. „Edzéseken kívül simán leállt velünk hülyéskedni, de amint a munkára került a sor, könyörtelen diktátor lett belőle. Csak egy órát edzettünk minden nap, de az olyan intenzív volt, amilyet addig sosem tapasztaltam” – mesélte Baía, aki pedig addigra már megfordult a Barcelonánál is. Vele történt egyébként Mourinho első komolyabb összetűzése is a csapatnál: a kapust zokszó nélkül tiltotta el egy hónapra az edzések látogatásától, hogy aztán a büntetés letelte után magához ölelje, és soha többet ne essen szó a vitáról. Baía azóta is karrierje legkiválóbb edzőjeként emlegeti Mourinhót, aki ezzel az esettel vívta ki a tiszteletet az öltözőn belül.
A Portónál töltött első évében a csapat rekordpontszámmal lett bajnok, majd ráadásként az UEFA-kupát is megnyerte Martin O’Neill Celticje ellen. Egy évvel később a Porto megvédte a címét otthon, és egy szinttel feljebb a Bajnokok Ligájában sem talált legyőzőre. Mourinhóból egy csapásra elit európai edző lett, amit azonnal ki is használt, és aláírt a nagy terveket szövögető Chelsea-hez.
*********
Visszatekintve sokak számára úgy tűnik, mintha José Mourinho egy pillanat alatt meghódította volna az angol focit, holott ez nem így történt. Bár első sajtótájékoztatója kétségkívül nagy port kavart, a bajnokság első néhány meccsén nem sok jel utalt arra - pláne taktikai szempontból -, hogy Mourinho tényleg olyan különleges lenne, amilyennek önmagát tartja.
José eredendően ugyanazt a gyémánt középpályával megbolondított 4-4-2-őt akarta játszatni a Chelsea-vel, ami a Portónál sikerre vitte őt a nemzetközi porondon. Az első meccse egy Manchester United elleni 1-0-ás győzelem volt a bajnokságban, ahol a védekező középpályás Claude Makélele mellett Geremi és Alekszej Szmertyin robotolt a középpálya két oldalán, elöl pedig Frank Lampard támogatta klasszikus irányítóként a két csatárt, Didier Drogbát és Eidur Gudjohnsent. Nagyjából ez az alapcsapat maradt a következő meccsekre is, bár Joe Cole és Tiago Mendes is kapott lehetőséget a bizonyításra Makélele mellett, ahogyan Mateja Kezman is fel-feltűnt a csatársorban, főleg Gudjohnsen helyén. A formáció azonban az első hat meccsen javarészt változatlan maradt, az eredmények pedig önmagukért beszéltek: a Chelsea mindössze egy gólt kapott ezen időszak alatt, és 14 megszerzett pontjával toronymagasan vezette a tabellát.
Gond inkább a rúgott gólok számával volt, ami éppen csak súrolta a meccsenkénti egyes átlagot. Lampard tökéletesen kényelmetlenül érezte magát irányítóként, és közel sem tudta ugyanazt a minőséget nyújtani, amit Mourinho korábban megszokott Decótól a Portóban. José ebben az időszakban főleg arról beszélt a sajtónak, hogy nem elsősorban önmagán a támadáson kell javítania a csapatnak, hanem azon a folyamaton, ahogy átmegy védekezésből támadásba és az ellenfél kapuja elé ér. Ahogyan ő fogalmazott, néha szükség van arra, hogy „pihentesse a csapat a labdát”, vagyis hátrafelé passzoljon, és a védőktől induljon előre újra a támadás folyamata, időt hagyva a rendeződésre. Összességében azonban a Chelsea focija sekélyesnek, és meglehetősen unalmasnak tűnt.
Mourinho 2004 szeptemberében, a Middlesbrough elleni mérkőzésen váltott 4-3-3-ra, amiből később a korszak meghatározó formációja lett a Chelsea-nél. A balszélre a szélvészgyors Damien Duff szállt be, Gudjohnsen kikerült jobbra, Lampard pedig box-to-box középpályásként, mélyről indulva ért fel folyamatosan a kapu elé. Többek között az ő 13 góljának is köszönhetően a Chelsea nagyon simán nyerte meg a bajnoki címet, úgy, hogy néhány kisebb flörtöt leszámítva a háromvédős rendszerrel, szinte végig 4-3-3-mat játszott a csapat.
José taktikája összességében valamivel óvatosabb volt annál, mint amit a Portónál láttunk tőle. A szélső hátvédeket (akik ebben a szezonban többnyire Paulo Ferreira és Wayne Bridge voltak) csak elvétve engedte fellépni az ellenfél térfelére, de a viszonylag magasra tolt védelmi vonal és a letámadás is eltűnt az eszköztárából, elsősorban a csapat lassú védőire – és itt John Terry-re kell gondolni – való tekintettel. Mourinho egyre érezhetőbben kezdett távolodni a Barcajax-iskolától, ami a szezon végére összesen 15 kapott gólban és 95 szerzett gólban manifesztálódott – akkor mindkét adat angol bajnoki rekordnak számított.
A tulajdonos Roman Abramovics látszólag nem is lehetett volna elégedettebb, a felszín alatt azonban már ekkor megjelentek a feszültségek. Az orosz mágnás ugyanis a rengeteg befektetett pénzért cserébe nem egy tökéletesen védekező, kiszámítható, de könyörtelen gépezetet, hanem attraktív támadófocit akart látni a pályán. Ennek érdekében Mourinho első szezonját követően nem kisebb neveket csábított a Chelsea-be, mint Hernán Crespo, vagy a korszak angol üdvöskéjének tartott Shaun Wright-Phillips. Mellettük Michael Essien kifejezetten José kérésére érkezett a csapathoz, hatalmas felzúdulást keltő, 26 millió fontos összegért cserébe.
A szezon első két meccsén újra kétcsatáros felállással próbálkozott a csapat (az eredmény két 1-0 lett sorrendben a Wigan illetve az Arsenal ellen), de aztán villámgyorsan visszatért a 4-3-3, a Chelsea pedig jó közelítéssel ugyanazzá a könyörtelen győzelmi gépezetté lett, ami egy évvel korábban volt. Ugyan hét góllal többet kaptak, mint az előző évadban, és emellé néggyel a szerzett pontok száma is visszaesett, de így is nagyon magabiztos, nyolc pontos előnnyel húzták be a bajnoki címet a Manchester United előtt.
Abramovicsnak azonban továbbra is keserű volt a szája íze. Az orosz tulajdonos köztudottan a 2003. márciusi, 4-3-ra végződő United-Real BL-negyeddöntő hatására döntötte el, hogy vesz magának egy futballklubot, ebből következően egyértelműen támadófocira fájt a foga, ezt akarta látni fontszázmilliókból összerakott Chelsea-jétől is. Mourinho azonban nem volt partner ebben, őt csak és kizárólag a győzelem érdekelte, amit szállított is, két éve folyamatosan. Mivel a csapat taktikájába nem volt beleszólása, Abramovics jobb híján újabb sztárokat vett edzőjének – ez volt az a nyár, amikor Michael Ballack, Ashley Cole, Salomon Kalou és Andrij Sevcsenko is kékbe öltözött.
Utóbbival lett a legtöbb problémája Josénak. Mivel Drogba ekkorra már kirobbanthatatlanná vált a csapatból, Mourinhónak megint meg kellett próbálkoznia a kétcsatáros felállással – hiába -, sőt, az is előfordult, hogy az ukrán csatár egy szűkösebb 4-3-3 jobbszéléről indult a kapu felé. Egyik verzió sem működött, főleg azért, mert Sevcsenko ekkor már csak árnyéka volt önmagának, egyrészt a 2006-os vb-n összeszedett térdsérülése, másrészt korának előre haladtával egyre markánsabban eltűnő sebessége miatt. A Chelsea védjegye ezzel együtt tehát a védekezés maradt, és bár mindössze három meccset buktak el a szezonban, zsinórban öt döntetlenjük az évad végén azt jelentette, hogy a Manchester United elhappolta előlük a bajnoki címet. Mourinho csapata 19-cel szerzett kevesebb gólt 38 forduló alatt, mint az újdonsült bajnok…
Ez a szezon elmélyítette a konfliktusokat Abramovics és José között; egyre több alkalommal került sor nyílt üzengetésre a felek között. A mélypont a negyedosztályú Wycombe elleni Ligakupa-elődöntőn jött el, ahol a Chelsea a rengeteg sérülés miatt kénytelen volt a Paulo Ferreira, Essien belső védő kettőssel kiállni. A meccs vége szégyenszemre 1-1 lett, Mourinho pedig kifakadt, mondván, hiába van egy szekérderéknyi támadója, ha a védelemből fogynak el az emberek, nincs kivel pótolnia őket. Hogy mennyire ironikus volt a konfliktus edző és tulajdonos között, azt jól mutatja, hogy a játékost, akinek leigazolása miatt Mourinho nyilvánosan szembement főnökével, Tal Ben Haimnak hívták. Az izraeli később mindössze 13 meccset játszott a Chelsea színeiben, de közvetve ő ütötte az első komolyabb szöget José és Abramovics koporsójába.
Mourinho ezt követően még nyolc hónapig ült a csapat kispadján, de miután Abramovics technikai igazgatót hozott a nyakára Avram Grant személyében, érezhetően megfagyott körülötte a levegő. Amikor 2007 szeptemberében előbb 2-0-ra kikapott az Aston Villától, majd 0-0-ás döntetlent játszott a Blackburnnel a bajnokságban, és a Rosenborg elleni BL-meccset sem tudta megnyerni, a tulajdonos villámgyorsan útilaput kötött a talpára.
**********
A folytatásból kiderül, mennyire volt közel a Barcelona kispadjához Mourinho 2008 nyarán, ki torpedózta meg a szerződtetését, és pontosan mi hiányzott belőle ahhoz, hogy a Camp Nou-ban is benne lássák a tökéletes edzőt. Elemezzük az Internél töltött időszakát, és azt is, miért kezdte el egyre rögeszmésebb módon Guardiola ellenpólusaként meghatározni önmagát és a filozófiáját is.