Taktikai Zóna

Mi a baj az Interrel?

  • gradessaint
megosztom

Mancini korlátoltsága miatt egy percig sem volt bajnokesélyes az Inter, és ez most már a tabellán is látszik. Elemzés.

Azon morfondírozom épp, történt-e már olyan a nagy európai futballtörténelemben, hogy egy csapat éllovasként fordult rá az egyik topliga tavaszi szezonjára, mégsem jutott eszébe senkinek a bajnokesélyesek közé sorolni.

Valamelyik szezonban - jó rég - hatalmasat ment az akkor újonc Chievo az olasz bajnokságban. Emlékszem, Gigi Del Neri volt az edzőjük, mindenki megőrült a sárga-kék szerelésükért, és egy Eriberto nevű tucatbrazil rugdosta a góljaikat. De, hogy vezették-e vajon a tabellát féltávnál, na, ez nem ugrik be. Csak az, hogy a végére, mire már lassan mindenki kezdte elhinni, hogy tényleg megnyerhetik, még a BL-selejtezőről is sikerült lecsúszniuk.

Aztán itt a legfrissebb sztori, a Leicester tündérmeséje. Nevenincs játékosok, ezerszer leírt edző - a soha, szinte semmit nem nyerő Claudio Ranieri -, egyszerű taktika és a világ közmondásosan legerősebb bajnokságának fontszázmilliókból összerakott csapatai, mint ellenfelek. 15 forduló van hátra a bajnokságból, és még mindig vezetnek, tehát most érünk ahhoz a ponthoz, amikor már tényleg elhiszi mindenki, hogy meglehet nekik, hogy összejöhet a truváj. Vagyis közel a pukkanás.

És itt van az Inter.

Inter#ita-inter#10

Akikről aztán tényleg egyetlen röpke percig nem lehetett elhinni, hogy bármire vihetik ebben az amúgy nem túl erős, de nagyon izgalmas idei olasz bajnokságban. Pedig sokan ügyködtek rajta erősen, volt idő, amikor a csapból is az folyt, hogy na igen, ez a könyörtelen gépezet, ez az 1-0-ákat egymás hátára halmozó kék-fekete sereg, ez, na, ez végre tényleg visszaér a csúcsra. Benne volt, hogy lassan - mi több, katasztrofálisan - indult a Juventus, hogy se íze, se bűze csapat lett a Roma, hogy senki nem vette komolyan a Napolit ráncba szedő, régi vágású edzőt, Maurizio Sarrit. Benne volt, de hogy elég lett volna? Én sosem hittem.

Ez az Inter egy bántóan rosszul összerakott, közepes csapat. Olyan, mint bármelyik korábbi, amelyik Roberto Mancini keze alól kikerült.

Persze, most könnyű ezt mondani, sorban kaptak egy hármast két közvetlen riválistól. Előbb a kupában a felfelé törő, zsinórban tizenhárom meccset berántó Juventustól, majd a tabellán - egyelőre - mögöttük álló, de egyre szervezettebb csapat benyomását keltő Milantól. Ti azt mondjátok, meglovagolom a közhangulatot, én azt mondom, kipukkant a lufi. Túl korán, és nem is túl hangosan, de kipukkant. Összeestek, mint a nedves zokni, ennek a posztnak pedig egy célja van, bemutatni, hogy mindez miért sikerült így.

*****

Mancini tavaly, szezon közben vette át az Inter irányítását. A tavasz még csendesen telt, a milánóiak egy helyben toporogtak - közte olyan nagy ívű taktikai buktákkal, mint a Wolfsburg elleni EL-párharc -, de nyáron az edző megnyomta az újratervezés feliratú gombot. Sutba dobta a gólkirály Mauro Icardi faékegyszerű stílusára építő támadójátékot, eladta a kreatív, de taktikailag nem elég fegyelmezett Kovacicot, és épített egy komplett új védelmet. Miranda és a zseniális Murillo lett a két alappillér, eléjük jött hatalmas pénzért Kondogbia, jóval kevesebbért Felipe Melo. A támadóharmadban a nagy pénzt Perisicre verték el, de a kulcsszerepet két kölcsönjátékosnak, Ljajicsnak és Jovetic-nek szánta Mancini.

Az olasz edző a dolgok egyszerű végét fogta meg: megcsinálta azt, amihez ért - vagyis egy kőkemény, reaktív védelmet -, amiről pedig fogalma nincs, azt a játékosok kezébe adta. Az Inter taktikája alapvetően két pilléren nyugszik:

a) ne kapj gólt
b) semmiképp ne kapj gólt.

Mancini úgy sakkozott, hogy ha ezeket sikerült ideig-óráig tartania a csapatnak, akkor elöl a beszákolt tucatnyi kreatív és/vagy gyors (lásd, miért játszhat mégis Perisic valamint Biabiany) ember majd csak talál egy gólt. Ősszel a képlet működött, de hosszú távon erre csapatépítést bazírozni azért elég necces művelet, lássuk be.

Főleg, mivel elég könnyű megfúrni. Az Inter bizonyos szempontból tipikus broken team: nehezen mennek át védekezésből támadásba, mivel tele vannak egysíkú emberekkel. Ez főleg a középpályán gond, ahol vagy kőkemény ütközőket (Medel, Melo), vagy eltartott kisujjal varázsoló irányítókat (Ljajics, Jovetic) tudnak bevetni, miközben nincs senki, aki képes lenne összekötni a csapatrészeket. Pontosabban de, a rekordigazolás Kondogbia - aki amúgy klasszikus box-to-box középpályás -, őt viszont valamiért alig használja Mancini.

A fentiek alapján könnyű belátni, hogy az Intert egyszerű letámadással a bolondulásig lehet zavarni. Mivel a középső középpályásaik nem elég képzettek technikailag, az ellenfélnek csak nyomás alá kell helyezniük őket, és máris nagy nehézségekbe ütköznek a milánói labdakihozatalok. Ilyenkor aztán két lehetőség marad: bevállalni a kockázatos passzt, vagy egyből felküldeni a labdát a támadók felé.

Mivel a középpályásoknak egyáltalán nem ízlik a szoros őrizet és a nagy nyomás, az Inter szélső bekkjei kénytelenek mélyen játszani a labdakihozatalok biztosítása miatt. Így viszont a csapatot könnyen a vonalak mellé lehet szorítani, ezzel minimalizálva az összjáték lehetőségeit.

Az Inter fullbackjei közül csak egy, Alex Telles használható jól támadásban, de ehhez neki is szüksége van arra, hogy bekerüljön a csapatba egy klasszikus szélső - Perisic, vagy Biabiany. Ez viszont épp egy kreatív ember elől veszi el a helyet a kezdőcsapatban, vagyis Mancini opció csökkennek arra vonatkozóan, hogy valamelyik technikás játékosa (taktika híján) majd megoldja a támadójátékot.

A Napoli, az Udinese, a Fiorentina és a Lazio is hasonló taktikával zavarta meg az Inter támadásépítéseit. Ráadásul abból, hogy az Inter szinte képtelen hátulról építkezni, két másik következtetés is adódik:

1) a kreatív játékosaik kénytelen egyre hátrébb lépni a pályán, így messzire sodródnak az ellenfél kapujától
2) a csatáraik többnyire a kapunak háttal kapják a labdákat

Ebből jól működő támadójátékot építeni szinte lehetetlen. Ráadásul Mancini alap szinten is rosszul használja a játékosai. Vegyük például Brozovicot, aki egy kiválóan cselező, veszélyes játékos, aki nagyszerűen egészítene ki egy klasszikus ütközőt például a 4-2-3-1-es felállásban. Ehhez képest Mancini többnyire a 4-3-3 szélső középpályás posztjára helyezi, ahonnan indulva szintekkel kevésbé hatékony.

De beszélhetnénk akár Kondogbiáról is, aki a tavalyi évadban lubickolt a Monaco kreatív játékosai mellett, idén viszont szemmel láthatóan fogalma sincs mihez kezdjen tipikus egy dimenziós focistákkal maga mellett. Teljesen más típusú játékos, mint amire Mancini használni akarja, kérdés, akkor viszont miért kellett 35 millió eurót áldozni a megszerzésére.

Az Inter támadójátékának tehát két fegyvere van: a magasan megszerzett labdák, és a kreatív támadók egyéi megoldása. Utóbbiak gyakorta cserélik helyüket, így tűnhetnek fel egészen váratlan helyeken is, amivel meg tudják zavarni az ellenfelek védekezését. Klasszikus példa: gól a Lazio ellen.

Gyors labdaszerzés, egyenes, közvetlen passz a támadókhoz, kiugratás Icardi felé, gól. Ez az Inter játéka, és ez az, amit Mancini meg szeretne valósítani a kőkemény védekezés párjaként.

Ha ez nem működik, akkor viszont tanácstalanság van. Nem véletlen, hogy az Inter a legjobb 5 között van a ligában a távoli lövéseket tekintve: ha besül a gyors akcióépítés, akkor leginkább ebben bíznak, a labdát ugyanis csak nagy nehézségek árán lennének képesek tartogatni.

Nem véletlen tehát, hogy a csapat alól a karácsonyi szünetet követően gyorsan kicsúszott a talaj. Az Inter lemaradása már kilenc pont a listavezető Napolival szemben, és egyre kevesebben emlegetik valódi bajnokesélyesként a csapatot. Jogosan, hiszen valójában egy pillanatig nem volt az.

2016-02-02;55
2016-02-03;55
186871

 

megosztom