A második világháború utáni első olimpiának London adott otthont. A háborús veszteségekből lassan újjáépülő Magyarország 128 sportolót küldött a brit fővárosba, akik tizenöt sportágban álltak rajthoz. Tíz arany-, öt ezüst- és tizenhárom bronzérmet nyertek versenyzőink, amivel negyedikek lettünk a nemzetek közötti versenyben. A korábbi bajnokok közül a tőröző Elek Ilona megvédte előző (1936-ban nyert) aranyérmét, Gerevich Aladár pedig végre kard egyéniben is diadalmaskodott. Kardcsapatunk ismét első lett, újra a legnagyobb rivális olaszok előtt. Atlétikában két aranyat is nyertünk, a távolugró Gyarmati Olga és a kalapácsvető Németh Imre révén, az ökölvívó Papp László pedig megkezdte három olimpián átívelő győzelmi sorozatát. A sportlövő Takács Károly úgy lett első, hogy 1938-ban hadgyakorlat közben egy gránát leszakította a jobb kezét – de ő megtanult ballal lőni. A magyar csapat diadalmenetben tért haza. Két vesztes háború után igazi gyógyírt jelentett a magyar nemzetnek a dicsőséges olimpiai szereplés.

Papp László (1926-2003)
Magyarország, és a világ ökölvívósportjának egyik legnagyobb alakja, három egymást követő olimpia bajnoka. 1948-ban Londonban középsúlyban, majd Helsinkiben és Melbourne-ben nagyváltósúlyban diadalmaskodott. Ez a hármas bravúr neki sikerült először az olimpiák történetében, azóta csak két kubai, Teofilo Stevenson és Félix Savón tudta megismételni. A sportág halhatatlanjai közt tartják számon Joe Louis, Muhammad Ali és Mike Tyson társaságában. Pedig nem volt sem fekete bőrű, sem amerikai, sem nehézsúlyú, és profi pályafutását nem sikerült világbajnoki címmel megkoronáznia. Profiként Európa-bajnoki címig jutott, 1964 végén a magyar kommunista állami sportvezetés pályafutásának befejezésére kényszerítette, megfosztva őt attól a lehetőségtől, hogy a világbajnoki címet megszerezze. Profiként 1957-től 29 találkozót vívott, huszonhetet megnyert és kettő döntetlennel zárult, vagyis veretlen maradt. Mestere a legendás edző, Adler Zsigmond volt. Visszavonulása után elszegődött edzőnek Adler mellé, legnagyobb sikerük Gedó György 1972-es olimpiai aranyérme. Nevét viseli az ország legnagyobb zárt sportlétesítménye, a Papp László Budapest Sportaréna.

Papp Laciról elterjedt pletyka volt, hogy egy alkalommal feleségével a Gellért-hegyen sétálva huligánok bandája támadta meg őket, akik nem tudták ki ő, de Papp Laci mindegyiküket leütötte.

Amikor 1963 decemberében Madridban megvédte Európa-bajnoki címét, a Spanyolországban élő Puskás Öcsi és Kubala László fizetett neki szurkolótábort kasztíliai munkanélküliekből.

1952-ben Helsinkiben lobbant fel az olimpiai láng. A hidegháború kellős közepén zajló olimpián indultak először szovjet sportolók, és a játékok történetében először szállásolták el külön a keleti blokk csapatait. Népes magyar küldöttség utazott a finn fővárosba, 189 fős különítményt nagy reményekkel indította útnak a magyar közvélemény. Az első aranyra öt napot kellett várni, de utána nem volt megállás: a magyar sportolók összesen 42 érmet szereztek: tizenhat aranyat, tíz ezüstöt és tizenhat bronzot, ezzel az 1952-es a magyar csapat eddigi legeredményesebb olimpiájaként vonult be sporttörténelmünkbe. A „magyar aranyolimpián” taroltak tornászaink (Keleti Ágnes, Korondi Margit), valamint férfi kardozóink (kardcsapat és Kovács Pál kard egyéniben). Az uszodában úszónőink révén négy arany született (Gyenge Valéria, Székely Éva, Szőke Katalin és a női 4x100 méteres gyorsváltó). Birkózóink közül Hódos Imre és Szilvásy Miklós, a labdarúgó-tornán az Aranycsapat, a vízilabdacsapat, és a férfi öttusa-csapat sem talált legyőzőre.  A sportlövő Takács Károly és az ökölvívó Papp László megvédte bajnoki címét, míg Csermák József kalapácsvetésben győzedelmeskedett. Takács Károly az 1948-as olimpiai sikere után most is megírta győzelmi beszédét még a torna előtt, és ez a módszer másodszor is gyümölcsözőnek bizonyult.

A magyar csapatban egy házaspár mindkét tagja aranyérmet ünnepelhetett: Székely Éva kétszáz méteres mellúszásban, míg férje, Gyarmati Dezső a vízilabdacsapat tagjaként. Székely Éva Sírni csak a győztesnek szabad című könyvében emlékezett a helsinki eseményekre: „Hívtak a rádiósfülkébe. A riporter elém tette a nyilatkozatot, mely így kezdődött: 'Köszönöm a Magyar Kommunista Párt nagy vezérének, Rákosi Mátyásnak...' A riporter döbbenten nézte, hogy félretolom a papírt és a saját szavaimmal nyilatkozom.”  A szocialista eszményképnek teljes mértékben eleget tevő magyar küldöttség tért haza Helsinkiből, minden idők legsikeresebb magyar olimpiájáról. A kommunista országok körében elterjedt akkori értelmezések szerint ezzel - a sikerélményen túl - Magyarország egyszerre két irányban is bizonyított. Egyfelől önmagának, hogy mennyivel hatékonyabb új, kommunista rendszere a régivel szemben, másfelől a szovjet hatalomnak, hogy törekvő és céltudatos követői vagyunk. Magyarország győzelmi mámorában beadta pályázatát a következő olimpia rendezésére - budapesti helyszínnel -, amit végül nem kapott meg.

A Melbourne-i vérfürdő
Az ausztrál ötkarikás játékok alatt került sor a vízilabdasport legvéresebb találkozójára. December hatodikán –egy hónappal a szovjet tankok magyarországi bevonulása után – a magyar és a szovjet csapat a döntőbe jutásért küzdött egymással. Mind a medencében, mind a nézőtéren óriási volt a feszültség. 4:0-ra vezettek a magyarok, amikor elszabadultak az indulatok: a szovjet center, Prokopov orrba vágta a magyar Zádor Ervint, a játékosnak ömlött a vére. A bíró lefújta a mérkőzést, a szovjet csapatot a közönség gyűlölete miatt ki kellett menekíteni az uszodából. Zádort természetesen lecserélték, ám ő nem indult egyből az öltözőbe, hanem végigvonult a nézőtér előtt. A tribun előtt haladó Zádor a magyar forradalom hősévé vált vértől vöröslő testével, a róla készült fotó pedig bejárta a világsajtót. A magyar csapat másnap - a döntőben a jugoszlávokat 2:1-re legyőzve - aranyérmes lett, Zádor Ervin és a fél vízilabda-válogatott pedig nem tért vissza Magyarországra. Zádor Ervin 77 évesen, idén áprilisban hunyt el Kaliforniában.

1956-ban rendeztek először olimpiát a déli féltekén, az ausztráliai Melbourne adott otthont a játékoknak. Sokáig úgy tűnt, hogy a berlini után ez lesz az első politikamentes olimpia.  Azonban villámcsapásként érték a világot november első napjainak eseményei: a magyar forradalom véres leverése, és a brit-francia katonai beavatkozás a szuezi-válságba. A magyar néppel együtt érző Hollandia, Svájc és Spanyolország hazarendelte sportolóit. Sokan követelték – hiába – a Szovejetunió visszalépését.

A magyar csapat viszontagságos úton jutott el Ausztráliába, több országon keresztül, mivel az oroszok lezárták a Ferihegyi repülőteret. Végül két francia géppel november 6-án szálltak fel Prágából. Többen vissza akartak fordulni, amikor meghallották a szovjet tankok bevonulásának hírét. Az érkező sportolókat fekete karszalaggal, virágcsokorral és a himnuszt énekelve várták a melbourne-i magyarok. November 22-én lobbant fel az olimpiai láng, a magyar forradalom leverése után pár héttel, a legkeményebb megtorlások időszakában. Magyarországot száznyolc sportoló képviselte, és azokban a napokban - húszezer kilométerre a szétrombolt Magyarországtól -, amikor szinte semmilyen kapcsolat nem volt az otthoniakkal, kilenc arany-, tíz ezüst- és hét bronzérmet szereztek legkiválóbb olimpikonjaink. Sokan közülük nem is tértek vissza Magyarországra.

Ilyen körülmények között Keleti Ágnes szenzációs versenyzéssel négy aranyat nyert tornában (műszabadgyakorlatban, gerendán, felemás korláton és a női kéziszercsapat tagjaként). Papp László sorozatban harmadik olimpiai aranyérmét szerezte meg, és a vízilabdacsapat is megismételte négy évvel azelőtti sikerét. Kardvívásban „szokás szerint” egyéniben (Kárpáti Rudolf révén) és csapatban is magyar győzelemnek tapsolhatott a közönség. Megszületett a magyar kajakosok első aranyérme is: a Fábián László, Urányi János kettős 10000 méteren diadalmaskodott. A zavaros világpolitikai helyzetben egy kínai sportoló azt javasolta, hogy a záróünnepségen ne országonként, hanem egymással elvegyülve vonuljanak fel a sportolók ezzel is a népek közti közösséget és békét hangsúlyozva. A NOB bizalmatlanul fogadta az ötletet, azzal a feltétellel egyezett bele, ha legalább négyszázan képviseltetik magukat az ünnepségen.  Végül az összes sportoló megjelent a záróünnepélyen, ahol néhány órára elfelejthették, hogy a politika szétszakítja országaikat egymástól.