Alig kezdődött el a második perc a magyar-lett vb-selejtezőn, és máris kellemes, szinte bizsergető érzés fogott el. Nem olyan volt, mint egy villámcsapás, sokkal inkább arra hasonlított, amikor egy régi ismerőssel fut össze az ember, és pár másodperc alatt az agyába tolul a sok régi emlék, kellemes pillanat. Gyorsan lenyeltem a sajtóteremben magamba tuszkolt tökmagos pogácsa (persze, hogy volt, tegnap egy poén kedvéért füllentettem csupán, hahaha), utolsó morzsáit, majd a mellettem ülő Sziklai kolléga felé fordultam, és csak annyit mondtam neki:
Ekkor már percek óta vitatkoztunk más újságírókkal - váltakozó hevességgel - arról, hogy vajon egy Szalai térdéről bepattanó szerencsés labda, vagy egy kamutizenegyes fog-e minket kisegíteni a végén, mert, hogy simán itt nem nyerünk, az biztosabb, mint a déli határkerítés és magánnyugdíj-pénztári vagyon együttvéve. Egyedül Sziklai kolléga kötötte az ebet a karóhoz, de, bizony, le sem izzadunk, higgyétek el, ezek sutábbak, mint a szomszéd Karcsi bácsi láncra kötött zsebpitbullja. Ő mondjuk nem ezt a hasonlatot sütötte el, hanem valami grúzok elleni barátságos vereséget emlegetett (talán 0-5?), de erre már nem emlékszem, csak a harsány nevetésre, amit az váltott ki, hogy képes volt utánanézni, ki lesz ma magyar csapat ellenfele, és milyen meccseket játszott korábban. Egy felkészült újságíró, nézd már, mi van itt ma? Ha így megy tovább, még az is lehet, hogy hármat lövünk, hahaha, na, ugye.
Volt valami fojtogató bizonytalanság a levegőben: mint a rossz bokszoló, úgy vittük el magunkkal a meccsre az Andorra ellen benyelt parasztlengőt, és bízni sem mertünk abban, hogy simán hozzuk a kötelezőt. Bár némi önbizalomra adott okot, hogy az ezeréves Kaspar Gorkss-on kívül senkit nem ismertünk a lett keretből, és az edzőjük is egy talajt vesztett Détári Lajosra hasonlított leginkább, még egymás között is szabadkozni kezdtünk, ha valaki megkockáztatott egy lenéző félmondatot az ellenfélről. Nekünk ehhez nincsen jogunk: most kaptunk ki Andorrától, ez már nem is lejtő, szakadék, sőt, metróalagút a sötétségbe, végülis, rendőrök sem mesélnek egymás között szőke nős vicceket. Vagy de? Mindegy, kijött a rezesbanda, oda nézzél, himnusz, taps, kezdő sípszó, feszült figyelem.
Másfél percig. Ekkor derült ki, hogy az ellenfél tényleg nem tud focizni.
Mármint: még hozzánk képest sem. Ez aztán olyan felszabadító pezsgést hozott a lelátóra, hogy három percen belül szóba került a következő Eb (ahová természetesen ujjgyakorlat lesz a kijutás), a mostani vébé (mert, ha vasárnap esetleg Portugáliát is sikerülne, akkor, talán, összeszorított fogakkal, remélhetőleg, egy pótselejtezőt csupán, a lényeget, ahol aztán - mint tudjuk - már bármi lehet, mert a labda ugye gömbölyű), a légkör könnyed, oldott beszélgetősbe ment át, egyszóval, hirtelen elkezdte magát tényleg jól érezni az ember.
A második félidő eleje aztán hozott némi pulzusemelkedést. Engem speciel főleg az bosszantott, hogy most megint azok jártak jól, akik tovább maradtak falatozni a sajtóteremben, mert nekik legalább nem hagyott ki egy pillanatra a szívverésük, amikor Gulácsinak ziccert kellett fognia. De aztán visszatért minden a rendes kerékvágásba, a lettek tisztelettudóan, és legalább ugyanannyira céltalanul rugdosták előre a labdákat, majd egy idő után a játékosainkat is, volt kakaskodás, játékvezetővel ordibálás, füttyszó, sárga lap. Meg persze egy gól is, Dzsudzsák beadása után, aki annyira lelkesen csúszott-mászott, küzdött az egész meccsen, hogy nem lehetett nem szurkolni neki a gólért. Egész meccshangulat kerekedett a végére, na.
Az előttünk lévő sorokban dolgozó újságírók lázasan pötyögtek: homályosan láttuk, ahogyan majdnem mindegyikük oda futtatja ki cikkét, hogy ismét egymásra talált csapat és szurkoló, fejesekkel nyertünk bocsánatot, akasztotta ki valaki helyből a modorosság-mérőt kicsivel lentebb, ezen jót kuncogtunk, és kis híján lemaradtunk Dzsudzsák újabb kihagyott zicceréről. Aztán irány kifelé a tömeggel, jóleső hömpölygés a metró felé, éneklő szurkolók, skandáló tömeg, nahát, lehet ezt kulturáltan is, csak nyerni kell hozzá. Hogy milyen ellenfél ellen, az meg már szinte mindegy is.
Két átszállás után éppen az utolsó métereket teszem meg a lakás felé, a kulcs is megvan, a műsorfüzet sem gyűrődött össze, totális győzelemként értékelem a napot. Aztán éppen abban a pillanatban, ahogy a zárba helyezem a kulcsot, és már fordítanám, belém csap a felismerés: basszus, ma sem lőttünk akciógólt.
Javíthatatlan vagyok, alighanem.
A magyar válogatott legközelebb vasárnap Portugália ellen lép pályára a Groupama Arénában. A fogadóirodák szerint nem sok esélye van a mieinknek, hiszen Portugália győzelme 1.45-ös szorzóval fogadható a -n.