Lehet vihogni az angolokon, hogy annyira rövidlátóak, hogy már nem is kontaktlencsére, hanem szemátültetésre lenne szükségük (de abból is vagy kék, vagy semmilyen!...). A szigetországi honlapokat látogatva azonban kiderül, nem ez a helyzet. Az egyszerű emberek viszonylag pontosan látják, mi a probléma a válogatottjukkal, csak úgy tűnik, kizárólag azok nem látják át a helyzetet, akiket ezért fizetnek.

Vegyük csak az uruguayiak elleni meccset! Adva volt egy ellenfél, amelynek a Costa Rica elleni vereséget követően szintén nyernie kellett volna, ráadásul visszatért a (világ egyik) legjobb csatára is. Ugyanakkor a két (és fél - Forlán) életveszélyes támadó mellett semmilyen támadópotenciál nincs az égszínkékek csapatában - a középpályáról teljes mértékben hiányoznak a kreatív játékosok, Tabárez fizikumra, erőszakosságra és melózásra épülő taktikájában pedig nincs helye egyszerre mindkét Pereirának, akik klubjukban amúgy is sokkal többet futnak fel szélső hátvéd pozíciójukból, mint a válogatottban.

Hodgson azonban ennek ellenére sem merte elkötelezni magát a támadófoci mellett, ráadásul az olaszok ellen nyújtott remek debütálása ellenére is kitette Sterlinget a szélre, hogy behozhassa középre kis kedvencét, Rooneyt.

Az, hogy ki milyen poszton játszik, egy dolog, elsősorban csak azt határozza meg, hogy ki hol védekezik, illetve honnan indul a támadásoknál. Hodgson azonban annyira félt az uruk kontráitól, hogy Rooneyt kivéve megtiltotta többi támadójának, hogy kimozogjanak a pozíciójukból - ezzel statikussá téve csapatának játékát.

A középpálya egy állóháború volt: Rooneyra úgy tapadt Ríos, mint Renóra Dépardieu, Gerrard és Henderson Lodeiróra ügyelt, Sterling és Welbeck közül azonban egyiküknek sem volt szabad bemozogni a védelem és a középpálya közötti résbe, mert azzal megkockáztatták volna, hogy leindítsák őket a helyükön. Ja, hogy az uruknak eszük ágában sem volt a két szélen lefutni az angolokat, és a formációból fakadó emberelőny ellenére sem próbálták meg tartani a labdát? Kit érdekel?

Tabárez kapitány taktikája már-már mourinhói egyszerűségű volt: Rooneyt emberfogással kivenni a játékból, Rodríguezt és Gonzálezt a védelem előtt dekkoló középpályásként használni, Gerrardra rápakolni Cavanit - aki center létére annyit melózott, mint egy Cambiasso, folyamatosan futkározva védekezés és támadás, Gerrard és Cahill között -, a labdaszerzés után pedig egyből, gyorsan indítani Lodeirót és a két támadót.

A mourinhói egyszerűséggel azonban mourinhói fegyelmezettség és hatékonyság is járult. Ríos Rooneyt, az Ajaxból is kibukó Lodeiro és Cavani pedig Gerrardot vette ki úgy a játékból, mint a sicc; az angol ,,kreativitás" szolgáltatói nélkül pedig annyira bizonytalan volt a háromoroszlánosok játéka, mint az átlag gimnazista az első randija előtt. Nem tudtak mit kezdeni a labdával, és csak az ellenfél nélkül érkező szélső hátvédekben bízhattak, hogy majd azok találnak egy jó beadást... az urukkal többszörösen túlnépesített tizenhatoson belülre.

Szó mi szó, csak egy félidőbe tellett Hodgsonnak, hogy felismerje ezt, és Johnson mellett - a Cole helyett elsősorban támadójátéka miatt kivitt - Bainest is bátrabb játékra biztatta. Furcsa, de a Premier League-tempót ekkor sem vette fel a szigetországi társulat, amelynek pedig a sebességi előnye meglett volna. A komótosan cammogó támadások előtt pedig mindig hazaértek az uruk középpályások, akik visszatérte után a földön esélytelen volt nyomás alá helyezni a tapasztalan Giménezt és a teljes meccset sárgával végigjátszó Godínt - fejjel pedig abszolút uralták a légteret.

Az eddig leírtakra lehet visszavezetni mindhárom gólt: az uruk Gerrardot letámadó taktikájának köszönhető az első találat előtti labdaszerzés, illetve a még vissza nem érő Johnson helyéről Cavani beadása és Suárez fejese, az egyszerű, hosszú indításokban bízó Tabárez-taktika csúcspontja pedig Muslera kirúgása volt, amely Gerrard érintésével jutott el a saltói vámpírhoz, aki úgy beverte azt Hart szeme közé, hogy nem lepődnék meg azon, ha a City kapusa egy pár napig szemfedőt hordana.

Ezzel kontrasztban az angoloknak több támadásuk volt, és összességében jobban is játszottak, mint az olaszok ellen, amikor egy rémisztően nagy taktikai hibát úgy nyitva hagytak, mint maffiózó az ajtót gyilkosság után; Rooney 12. vb-fellépésén megszerzett első gólja azonban csak a hiábavaló reményt keltette fel, a valódi esélyt nem.

Az egyetemes futball érdekében remélem, hogy ez a vereség legalább akkora hatással lesz az angolokra, mint az Aranycsapattól elszenvedett '53-as. Ameddig ezt nem teszik meg, a futball kitalálói becenevet használhatják csak (ha még olyan bénán is hangzik csak, mint a válogatott játéka), a futball tanítómesterei címet aligha.