Attól tartok, meg kell magyaráznom a címet. A két csapat 2010, azaz Allegri kinevezése óta lejátszott hét meccsből ugyanis eddig egyetlenegyet sikerült megnyerniük az olaszoknak három döntetlen és három vereség mellett. A vörös-feketéken kívül azonban senkinek nem sikerült ilyen sok meccsen azonosítania, szétszerelnie és hatástalanítania a katalán bombát, a tavalyi 2-0 pedig az elvárások és a mutatott játék alapján az utóbbi négy év legsimább veresége volt, amit a Barcelonára csak ellenfél rámért.

Most is valami hasonló képződött, pedig Allegriéknek úgy kellett felkészülniük a csoportelsőségről döntő találkozóra, hogy egy kisebb csapatra való játékosuk hiányzott. Ráadásul nem is valami nímandok, hanem kezdőbe valók: Abbiati, De Sciglio, El Shaarawy és Balotelli is sérülés miatt nem tudott pályára lépni; igaz, utóbbi legalább a padon ott lehetett.

A Barcelonából ezzel szemben csak Jordi Albának kellett kihagynia a meccset - Gerardo Martinónak egyenesen a ,,bőség zavara" című neurotikus betegséggel kellett megküzdenie, amikor arról dönthetett: Xavi, Iniesta és Fábregas közül melyiket hagyja ki a középpályáról, illetve ki kezdhet jobbösszekötőben Messi és Neymar éktársaként.

Az argentin edző végül a már annyiszor beváló Xavi-Iniesta párosra és Alexis Sánchezre szavazott. Annyiban igaza is lett végül, hogy a Fábregasnál higgadtabb, fegyelmezettebb helyezkedésű duóval sokkal inkább az uralma alatt tarthatta a meccset a Barcelona, s végül elképesztő passzszámmal zárták a meccset: 853-406-ra ,,győztek" ebben a kategóriában. Ugyanakkor Allegri megint elképesztően megszervezte a Milan védelmét, s egy-egy hibától eltekintve ez a különbség a legfontosabb statisztikában, a gólok számában nem jött ki.

A toszkán tréner ahogy már annyiszor, úgy most is abban gondolkodott, hogy meg sem próbálja elvenni a katalánoktól a labdát, hanem mélyen visszavonja az egész csapatát, megszállja a pálya közepét, és egyszerűen az egybefolyó védősor-középpálya kombinációval kivárja, amíg a vendégek egyszerűen már nem tudnak hova passzolni. Ezért nem is azt a 4-3-1-2-t küldte a pályára, amit eddig csaknem minden idei találkozón használt, hanem Kakát és Valter Birsát is a két szélre száműzte, hogy még Daniel Alvesnek és Adrianónak is két ellenfélen kelljen átverekednie magát. Muntarinak Xavit, Montolivónak Iniestát kellett megakadályoznia a játékszervezésben; ami viszont az egész középpálya kulcsa volt, az de Jong szerepeltetése.

A Barcelona ellen a legtöbb csapat 4-2-3-1-el vagy 4-4-1-1-el szokott pályára lépni, hogy mindhárom katalán középpályásnak közvetlen ellenfele legyen; a Milan 4-3-3/4-5-1-e viszont teljesen figyelmen kívül hagyta Busquetset. Logikusan, elvégre a Barca labdabirtoklási fölényét akkor sem tudták volna megakadályozni, ha védekezik rajta valaki, viszont ha lehet választani, akkor hármójuk közül a védekező középpályást szabadon lehet hagyni, mert a kreativitás nem az ő feladata.

Ezzel viszont tartósan szabadon maradt Nigel de Jong, aki megakadályozta a Barcelona spílereit abban, hogy a védelem és a középpálya közötti résbe bepasszolják a labdát. Emiatt Messinek is a saját helyéről veszélytelenebb területek felé kellett kimenekülni ahhoz, hogy labdát kaphasson.

Az argentin játékból való kivonásával nem a szigorúan a balszélen tanyázó Neymar, hanem Alexis Sánchez lett a Barcelona legfontosabb támadójátékosa. A jobb oldalról induló chileire egész támadássorozat épült, attól függően, hogy milyen útvonalat választott.

Amikor elég területe volt valamelyik belső középpályásnak, akkor megindult az ellenfél kapuja felé, s Constant mögé befutva igyekezett ziccert kialakítani. A 37. percben sikerült is ez nekik: Xavi hatalmas szivárványlabdája pont a lábára esett le, a dél-amerikai viszont egyensúlyát vesztve csak Amelia kezébe tudta továbbítani a labdát.

Ennél azonban jóval többször került megjátszásra az a történet, hogy Sánchez a pálya tengelyére merőlegesen centerbe futott be, és ezzel magával vitte Constantot. Az így a Milan védelmének bal oldalán keletkező hatalmas résbe a szélső középpályásnak, azaz Kakának kellett volna visszazárnia. A brazilnak az első félidőben még volt is energiája ahhoz, hogy emellett még támadjon is, de az Alvessel való versenyfutást nála még sokkal nagyobb atléták is elvesztették már.

A jobbhátvédet így kettős céllal is tömték labdával a társak: Xavi, Iniesta, Busquets és Messi mögött az ötödik legtöbb átadás (75) jutott el hozzá, egyrészt hogy befusson a Milan védelme mögé (azonban sem gólhelyzetet, sem jó szokásához híven veszélyes beadást nem sikerült bemutatnia), másrészt pedig hogy az ellenfél legkreatívabb játékosát minél inkább Amelia saját kapuja felé kényszerítse, azaz kifárassza és gólképtelenné tegye.

Kakáról azonban mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nyeretlen kétéves lenne. A remekül játszó egykori aranylabdás a lehető legjobb döntéseket hozta, amit csak tudott, s jellemzi a szerepét, hogy a meccsen a legtöbb jó cselt (5) és a második legtöbb jó szerelést (5) is ő produkálta. Egyre-másra vezette az Alvestől elszedett labdákkal a kontrákat, s Muntari les miatt meg nem adott gólja után csak Mascherano ,,szépségdíjas" megmozdulása kellett hozzá, hogy megszerezze csapatával a vezetést.

Robinho gólja után viszont a Barcelona úgy beszorította ellenfelét, mintha hazai pályán játszott volna; Messi gólja pedig szintén egy középhátvédnek, Zapata buta labdaeladásának köszönhetően valósult meg.

A szünet után kipihente magát valamennyire a Milan, így Allegri valamivel bátrabban is játszhatott: középpályáját nem harminc, hanem negyven méterre a saját kapujától vitte fel, hogy minél előbb megakassza a katalán támadásokat.

A többszörösen meghosszabbított Cooper-teszttől Robinho purcant ki a legelőbb, aki az első félidőben még sebességének köszönhetően veszélyes tudott lenni. A brazil állóképességét azonban aligha lehet Muntariéhoz hasonlítani. Míg a ghánai végigrobotolta a meccset, s a második félidő elején meg sem kellett erőszakolnia magát ahhoz, hogy az oldalvonal mellett utolérve beadjon egy labdát, addig a dél-amerikainak alighanem kiment minden vér a fejéből - ziccerénél csak a luftja volt nagyobb. Helyére ezért nemsokára beállt Balotelli, akire igyekeztek jobban is koncentrálni Piquéék; a meccs utolsó fél órájában ezért már az Alves módszerét lekopírozva meglepetésszerűen feltűnő Adrianónak volt csak ziccere, de Amelia jó kifutása megmentette a Milant a vereségtől.

Allegri kipróbált módszere így most is működött; ha elveszik a Barcelonától a pálya közepét, akkor már csak a letámadásaikban bízhatnak a gránátvörös-kékek. Az oldalról, beadásokkal veszélytelen csapatnak ezt a gyengéjét felismerve pedig a Milan értékes pontot tartott otthon; még ha a csoportelsőségről így le is mondhatnak, a két együttes játékoskeretét figyelembe véve nincs kérdés: ez az eredmény a mostani Milannak a sikerrel egyenlő.