A portugál bajnokság a ,,nagy testvérhez", a spanyolokhoz hasonlóan egyre kétoldalúbb. A Sporting 2002-es bajnoki címe óta csak a Benfica és a Porto végzett az első helyen, így ez a két csapat gyűjti be a nemzetközi kupaszereplések után járó hatalmas summát is. Ez azt eredményezi, hogy egyre nagyobb felhajtás övezi a két csapat találkozóját; a kiscsapatokat ugyanis egyre jobban faképnél hagyja a két gárda, így egyre jobban a klasszikuson múlik a bajnokság végkimenetele.
Idén is hasonlóan néz ki a helyzet. A téli szünetre már gyakorlatilag el is dőlt az arany- és az ezüstérmek sorsa: mindössze két döntetlen csúfítja el a Benfica és a Porto mérlegét is, s csak látszólag van lőtávolságban a hat ponttal lemaradó Braga. A bajnokság most is az O Clássicókon fog eldőlni; s mint ilyen, hatalmas volt a nyomás mindkét edzőn, hogy valami extrát húzzon, amivel meglepheti ellenfelét.
Az elmúlt húsz évben a Benficára abszolút nem volt jellemző az a stabilitás, ami Jorge Jesus 2009-es kinevezése óta jellemzi a Sasokat. Bár formációt gyakran vált az őrült zeneszerző-frizurával megáldott egykori Braga-messiás, a lényeg ugyanaz: agresszív letámadás kreatív bemozgásokra épülő támadófocival. A recepten ezúttal sem változtatott Jesus, sőt, a gyémánt alakzat bevetésével plusz feladatot is kapott a vendégeket irányító Vítor Pereira.
A 4-3-1-2-nél ugyanis dominánsabb formációt eddig nem nagyon fedezett fel senki; ez talán az egyetlen olyan alakzat, amelynek sajátosságaira mindkét félnek kötelező reagálnia. Azáltal ugyanis, hogy ennyi ember található meg a pálya tengelyében, definíciószerűen a Benfica ölébe kellett volna, hogy hulljon az irányítás, míg a Porto a széleket használhatta volna ki.
Legjobb játékosa, a kolumbiai James Rodríguez távollétében azonban Pereira a biztonságra szavazott, s az alapvetően védekező középpályás Steven Defour kezdőbe nevezésével csaknem lekoppintotta Jesus húzását, s a bonyolultságot mellőzve ő is a letámadással ötvözött gyémántot küldte pályára (egyetlen kisebb különbséggel: a Benfica két csatáros verziója helyett egy szélsőt, Silvestre Varelát és az egész Európa által keresett Jackson Martínezt vetette be).
A játékfelfogásban azért mégis volt egy különbség. A Benfica türelmesen próbálkozott a támadások felépítésével, megvárva, amíg a jobbhátvéd Maxi Pereira felér a labda vonalába, hogy beadjon. A Porto ezzel szemben a Lucho González-Joao Moutinho duó dacára is a hosszú indításokra építette fel a koncepcióját; többször is megjátszották azt a játékot, hogy Martínez a megkapott labdával amolyan Messi módjára visszavonult a védők gyűrűjéből, majd a rengeteget futó Pereira mögé indította be a kaput támadó Varelát.
Furcsa lehet, hogy egy jobbhátvéd legyen a mérkőzés kulcsa, de a modern futballban egyre többször előfordul, hogy ezen a poszton múljon a három pont sorsa. Már az első tíz percben kiderült, hogy honnan lehet a legveszélyesebb a két csapat: természetesen egy Varelával szemben elkövetett szabálytalanságért Pereira már a nyolcadik percben bűnhődött, amikor Moutinho remekül ívelte be a szabadrúgást a túlságosan is fent helyezkedő lisszaboni védők közé, s a felfutó Mangala közelről befejelte azt.
Nem telt el tíz perc, amikor egyenlített az uruguayi a válogatott szélsővel szembeni különmeccsében: egy tüdőszaggató felfutás után remekül lőtte középre a labdát, amit a Porto-védők csak kipöccinteni tudtak Cardozo elöl – egyenesen Gaitán elé, aki a pár perccel korábban egy szöglet utáni visszafejelt labdából betaláló Maticshoz hasonlóan nem állított, hanem teli rüszttel szétbikázta a hálót.
Természetesen Pereirán kívül a mindkét fél által bevetett letámadás is meghozta az eredményét egy gól formájában. A Benfica kapusának, Arturnak egyetlen hibája is a higgadt Martínez újabb gólörömét hozta magával. Meg kell dicsérni emiatt is a kolumbiai támadót; ha csak egy kicsivel is kevésbé agresszív, Artur nyugodtan kijavíthatta volna a hibáját, így azonban esélye sem volt a Radamel Falcaót nagyszerűen pótló támadó ellen.
A mexikói Jaguarestől hozott csatár elképesztő mérleggel bír: eddig a bajnokság tizennégy fordulójából valamennyit végigjátszotta, s csak a Gil Vicente elleni nyitómeccsen, valamint a Coimbra elleni bajnokin nem talált be. Nem véletlen, hogy 14 meccsen szerzett 12 gólja miatt csaknem az összes gigacsapat menedzsere feljegyezte már a nevét a noteszébe, s nem kell hozzá Nostradamusnak lenn, hogy megjósoljuk: Falcóhoz hasonlóan neki sem lesz túl hosszú portói tartózkodása.
A kilenc perc alatt esett gólzápor inkább nyárra, a felkészülési meccsek forgatagába illett volna. Húsz perc után mindkét edző néhány keresetlen szóval visszafogta játékosainak vállalkozókedvét, s a két védővonal ugyan továbbra is elképesztően magasan tartózkodott, a több fegyelmezettségnek köszönhetően ez több ütközéssel, így kevesebb támadással is járt együtt. S bár a szurkolóknak nem is, de a két edzőnek ez kellett: így legalább azt érezhették, hogy a kezükben van a meccs irányítása, s nem veszíthetik el azt rajtuk kívül álló okok miatt.
A második félidő már - persze a rendkívüli tempóban száguldozó játék mellett - a hármas sípszó várásával is telt el: Jesus Jorge és Vítor Pereira számára is csak egy ütközet volt ez a háborúból, s bár ez volt a legnagyobb, de nem ezen múlik majd a hadjárat, azaz a bajnokság megnyerése.