Ha három héttel ezelőtt bárki azt mondja nekem, hogy az olasz válogatottért szorítok majd az Európa-bajnoki döntőben, nem csak izomból arcba röhögöm, de kéjes gyönyörrel kezdek eligazításba arról is, hogy ilyen csak egy párhuzamos valóságban történhet. Kevés dolgot utálok ugyanis jobban, mint a narancssárga belépője után szimuláló és az ellenfélnek sárgát reklamáló, nagy meghalási jeleneteit Jászai Mari-díjas gesztusokkal kísérő olasz futballistát, Balotelli és Cassano nevének puszta említésére ökölbe szorul a kezem, Montolivo ábrándos tekintete pedig a legigénytelenebb hollywoodi romantikus komédiák iránt érzett viszolygásomat juttatja eszembe. Furcsa mód viszont a focijukat nagyon lehet szeretni, az a zsigerből fakadó futballagy és stratégiai szemlélet, amellyel előbb szétvédekezik, majd módszeres kínokat váltogatva halálra gyötrik ellenfeleiket, egyszerűen utánozhatatlan és megismételhetetlen. Mint az utóbbi negyven évben mindig, most is olyan csapattal érkeztek, amelyik mindent tud a futballról és a taktikáról, ám nagy különbség, hogy Prandelli hatására ezúttal arra is képesek, hogy minden helyzetben a leginkább célravezető eszközöket használják. Nincs felesleges passz, nincs öncélú csel, nincsen balhé a kezdőkörben – csak vegytiszta calcio. Aki szereti a focit, az olaszokért szorít este, apellátának helye nincs.

Ha három héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a spanyol válogatottért szorítok majd az Európa-bajnoki döntőben, nem csak izomból arcba röhögöm, de kéjes gyönyörrel kezdek eligazításba arról is, hogy ilyen csak egy párhuzamos valóságban történhet. Kevés dolgot utálok ugyanis jobban, mint az ötösről, tiszta ziccerben is a köténypasszt vizslató Xavit, a tenyérbemászó képével még a csatárt is hatásosan alakító Fábregast, vagy a passzait kilencven százalékban hátrafelé küldő, de önnön zsenialitásától lassan kiütést kapó Busquetset. Hidegrázás vesz elő a dögunalmas labdafényezéstől, és hányingert kapok, amikor valaki támadójátéknak állítja be azt a tiki-takát, ami tulajdonképpen modern catenaccio, és körülbelül olyan messze van az offenzív és kezdeményező stílustól, mint Xabi Alonso egy Gillette reklámszerződéstől. Furcsa mód viszont a hatásuk alá kerültem, Petőfivel együtt vallom, hogy „csodállak, ámde nem szeretlek”, s bár képzetem passzjátékukat finoman szólva sem járja, kénytelen vagyok elismerni, hogy a világ igazságtalansága lenne, ha ez a rissz-rossz olasz csapat elütné a spanyolokat a történelemkönyvek átírásától. Négy éve már annak, hogy mindenki dupla Pampers-csomaggal indul harcba a Furia Roja ellen, élő edző nincs a Föld hátán, aki ne kötné kompromisszumok százait egy spanyolok elleni meccs előtt. A kettős fedezék és a nyolc védő csak a kezdet, a defenzív taktika  ezek mellett általában alattomos rugdosódásban és pokróc provokációban csúcsosodik ki – aki szereti a focit, a spanyolokért szorít este, apellátának helye nincs.

***

Az utóbbi hét Európa-bajnokságon immáron negyedszer fordul elő, hogy két olyan csapat feszül egymásnak a fináléban, amelyik a csoportkörben már randevúzott, úgyhogy egyáltalán nem a sötétben tapogatózunk a döntő előtt, még úgy sem, hogy várhatóan mindkét edző levonta a számára érdekes és értékes konzekvenciákat a Kassai Viktor asszisztálása mellett született 1-1-ből.

Prandelli azon a meccsen még a sokak szerint Contétól nyúlt 3-5-2-vel állt fel: a három középhátvéd (Bonucci, De Rossi, Chiellini – a sérült Barzagli itt még nem oktatott) előtt Pirlo kéregette el a labdákat (klasszikus regista), két oldalán pedig két fáradhatatlan shuttler, Marchisio és Motta végezte el a piszkos munkát (előbbi különösen hatékonyan). A széleket Maggio és az igazi futóbolond Giaccherini rohangálta be, elöl pedig Cassano és Balotelli cibálta a spanyol védelem bajuszát, ráadásul mindketten viszonylag sokat mozogtak ki a szélek felé, ezzel kuszálva még inkább szövevényessé a taktikai csata szálait. A meccsen csereként beszálló Di Natale pedig azóta is az egyetlen játékos az Eb-n, aki bevette Casillas kapuját.

Bár nem mondhatni, hogy a háromvédős rendszer rosszul működött volna (a spanyolok játékhívásait például mintaszerűen terelte a megfelelő folyosókba – bővebben erről itt), Prandelli az írek elleni, sorsdöntő asszóra mégis változtatott, és átállt arra a 4-3-1-2-es hadrendre (más értelmezésben 4-4-2 gyémánt), amelyet minden valószínűség szerint a döntőben is látunk majd. A lényegi különbség természetesen az, hogy három hátvéd helyett négy őrjáratozik Buffon kapuja előtt, igaz, vizsgálhatjuk a kérdést az ellenkező oldalról is, vagyis, hogy a korábbi három középhátvéd helyett már csak kettő tüsténkedik állandó jelleggel a tizenhatoson belül. Mint minden változtatásnak, természetesen ennek a húzásnak is megvoltak a maga vezéráldozatai, igaz, ezek a németek elleni elődöntőig nem kerültek reflektorfénybe. Chiellini ugyanis megsérült, így sem az írek, sem az angolok ellen nem kellett megbontani a rendkívül olajozottan működő Bonucci-Barzagli védőpárost. A németek ellen aztán Abate kidőlése teremtett új helyzetet, a jobb-bekk nélkül maradó Prandelli viszont ezt a helyzetet is megoldotta egy huszáros vágással: a világ életében balbunkót toló Balzaretti masírozott át a túloldalra, Chiellini pedig elfoglalta a bal oldali védő pozícióját. Utóbbiban egyébként volt némi kockázat, lévén a zseniális Giorgio nem kevésbé zseniális szezonjának leggyengébb időszaka éppen az volt, amikor De Ceglie sérülése miatt a gyémánt 4-4-2 védelmének bal oldalán kellett tusakodnia – ám mivel Löw érthetetlen módon gyakorlatilag lemondott a széljátékról, Chiellini játszi könnyedséggel oldotta meg feladatát.

A német-olasz elődöntő legnagyobb tanulsága egyébként éppen az volt, hogy az olaszok fullasztó középpályás jelenlétével balgaság megpróbálni felvenni a versenyt: Löw Kroos csatasorba állításával kísértésbe esett, ám rajta is vesztett. Prandelli csapatának legnagyobb (sokak szerint egyetlen) erénye ugyanis éppen az, hogy elképesztő magabiztossággal uralja a pálya középét: Pirlo a védelem előtt őrjáratozik, Marchisio és De Rossi az ő két oldalán, de a szélektől így is jókora távolságra biztosítják a karmester hátországát, a hamis trequartistát játszó Montolivo pedig, bár vertikálisan gyakorlatilag a teljes pályát bejátssza, az oldalvonalak irányába még tévedésből sem mozdulna el. Ez a fajta túlbiztosítás persze nyilvánvalóan erőket von el a játéktér más régióiból, így például a szélekről – Prandelli ezt két, rendszeresen oldalirányban mozgó csatár bevetésével (ezért nem kezdő a született poacher Di Natale), és stabil, de a támadáshoz sem kutya szélsővédők csatasorba állításával (Balzaretti, Chiellini) ellensúlyozza.

Mivel a spanyolok általában szintén a pálya közepe felé koncentrálják erőiket, Prandellinek látszólag nincsen oka a változtatásra, ráadásul a csoportkörös randevún sikeres főpróbát tartott Xavi semlegesítését illetően is. A nagy kérdéseket tehát nem olasz, hanem spanyol oldalon érdemes várni, még akkor is, ha tudjuk, del Bosque finoman szólva sem az a bevállalós edző, aki kérdezés nélkül dobja csatasorba Navast és Llorentét egy Eb-döntőn – még akkor sem, ha könnyen lehet, éppen ez az út vezetne a siker felé.

Beszéltünk már arról korábban, hogy mi a spanyol válogatott legnagyobb hibája, de azt sem hallgattuk el, hogy ez a hiba rövid úton erénnyé is válhat, hiszen hiába a néha teljesen impotens támadójáték, ha a tökéletes labdabirtoklásnál hatékonyabb védekezési módot még senki nem talált fel.

A spanyolok labda nélküli játéka, a letámadás intenzitása viszont ezen az Eb-n korántsem olyan lehengerlő, mint korábban, éppen az olaszok elleni nyitómeccsükön láttuk, hogy egy nem teljesen fogalmatlan csapat (ugye, kedves franciák?) képes 60 százalékos labdabirtoklás alatt tartani a hispánokat. Kisebb hatékonysággal és minőségében egy szinttel lejjebb pozicionált támadójátékkal ugyanezt tették a portugálok is, amíg bírták erővel, addig 55-45 % volt a labdabirtoklási arány, és a nagy spanyol helyzetek is csak a hosszabbításban, Pedro és Navas cseréje után érkeztek.

Utóbbi kettő csatasorba állítása ezúttal is nagy kérdés, beállásaikkal ugyanis eddig mindig tudtak csavarni egyet a meccs képén (Navas a horvátok ellen gólt is szerzett), ez a képességük viszont nyilván elveszne, ha kezdőként kapnának lehetőséget. Ott van ugyanakkor a feszítő kettősség, hogy Torres/Negredo/Llorrente, vagyis egy klasszikus center nélkül egyikük sem ér sokat, a portugálok ellen is gyakori meccskép volt, hogy bár sikerült az elviharzás a szélen, középütt csak a második hullámban és ott is késve érkező Fabregas várta a beadásokat. Klasszikus szélső, vagyis netural winger szerepeltetése tehát center felrajzolása nélkül első blikkre értelmetlennek tűnik.

Del Bosquénak tehát egyetlen váltása máris újabbat generálna, nagy kérdés, hogy ekkora tét mellett be meri-e vállalni az extra kockázatot a rutinos mester. Löw ebből a szempontból nagyon bátor volt az Eb-n, de finoman szólva sem sült el végül jól a rotációja, a végén a sok szék közül egyenesen a pad alá esett – Bosque pedig, aki egyébként is jóval óvatosabb a német mesternél, vélhetően tanult kollégája hibájából.

Bár a lapok rebesgetik Lllorentét és Torrest is (Negredo a portugálok ellen nagyon felsült, neki valószínűleg véget ért a torna), ide a rozsdás bökőt, hogy Fabregas kezd majd, már csak a nagy tét, és Pirlo semlegesítése miatt is. Ez utóbbi ugyanis a csoportkörös randevún látványosan besült a spanyoloknál, Xavi játékát gyakorlatilag teljesen kinyírta a kettősség, hogy egyszerre kellett volna metronómként ingáznia a két tizenhatos között, és Pirlót is elszigetelnie labda nélkül. Del Bosquénak más lehetőség után kell néznie, de lehetőség szerint úgy, hogy ne borítsa meg a négy éve kényesen őrzött egyensúlyt – ebből a szempontból pedig egyértelműen a Barcelona hamis tízese a legjobb megoldás.

Ezzel párhuzamosan az is várható, hogy a spanyolok nem kezdenek nagy intenzitással, és félpályáig feltolt védelmi vonallal: az olasz vezető gól ugyanis nagyon veszélyes játék, ha valamit, ezt egészen biztosan szeretné elkerülni del Bosque. Biztosan furcsán hat így leírva, de ez a spanyol válogatott bizony kőkeményen kivárásra játszik, az egész alapkoncepciójuk borulna fel azzal, ha rohanniuk kellene az eredmény után, legutóbb világversenyen ilyen a dél-afrikai vb nyitómeccsén (vs. Svájc) fordult elő velük, és annak bizony nem lett jó vége.

Del Bosque kockázatkerülő filozófiáját remekül jellemzi, hogy Xabi Alonso és Busquets kirobbanthatatlan egymás mellől, még a létező legsimább meccseken (vs. Írország) sem bontja meg a kettőst, holott nem nehéz belátni, elméletben Spanyolországnak semmi szüksége egyszerre két védekező középpályást is meccsben tartani. Bosque azonban a létező legminimálisabbra akarja redukálni az ellentámadások esélyét, és ennek oltárán még a Xavi számára legoptimálisabb posztot is beáldozza: a Barca karmestere kénytelen fél/egy sorral feljebb lépni, a két labdaszerző elé, így viszont rövid úton kikerül saját komfortzónájából. Nem véletlen, hogy a két évvel ezelőtti vb-n, és ezen a kontinenstornán sem futja azt a formát, mint a 2008-as Eb-n, bár az is tény, hogy az idő vas fogai őt is elkezdték kezelésbe venni.

Hasonló mértékű probléma Silva szent tehénként való kezelése. Del Bosque valamiért képtelen lemondani a Manchester Cty szélsőjéről, holott az egész tavaszi szezon az ő halódásáról szólt a Premier League-ben. Csapata előbb az EL-ből esett ki, majd kis híján az évszázad lúzereként bukta el a bajnokságot, nem kis részben annak köszönhetően, hogy az ősszel remeklő Silva önmaga árnyékának bizonyult a fontosabb meccseken. Eddig ez az Eb is masszív bukás számára, sem hamis kilencesben, sem a jobb oldalról indulva nem tesz hozzá semmit a csapatjátékhoz, a befelé cselezéshez erőtlen, távolról nem lő, középre húzódva pedig zavarják egymást Fabregas-szal, ez teljesen egyértelmű. Natural wingernek a baloldalra talán jó lenne, de rég játszott már ezen a poszton, Pedro valószínűleg többet hozzá tudna tenni a játék dimenziójához nála.

Ennek ellenére nem tennénk pénzt arra, hogy del Bosque kockáztat, főleg, hogy a várható felállások alapján (4-3-3 vs. 4-3-1-2) emberhátrányba kerül a középpályán. Egy olyan konzervatív, és a biztonságot mindennél fontosabbnak tartó szakember, mint Bosque még az elméleti lehetőségét is ki szeretné zárni annak, hogy az ellenfélnek szabad embere legyen a pálya valamelyik pontján – következésképp szinte kizárt Navas és/vagy Pedro kezdőként való bevetése, hiszen egyikük sem képes különösebben jó teljesítményre középen.

Sokkal valószínűbb, hogy Fábregas/Iniesta/Silva is sokat húzódik a pálya közepe felé, így próbálva ellensúlyozni az olaszok emberfölényét – miközben mögöttük a bal oldalon Alba játssza el az Eötvös-ingát. Arbeloa, mint a spanyol csapat messze leggyengébb pontja, vélhetően ódzkodik majd attól, hogy előrekalandozzon, de eseti jelleggel ez sem elképzelhetetlen, főleg, ha sikerül vészesen balra húzni az olasz védekezés erőközpontját.

Itt érkezünk el egyébként a döntő másik kulcspontjához, vagyis a szélsőhátvédek kérdéséhez. Ha hiszünk az elméleti matematikának, akkor eléggé egyértelmű, hogy az olasz középpályások közül valaki üresen marad (adekvát elképzelni egyébként egy De Rossi-Xavi, Marchisio-Busquets, Montolivo-Alonso párosítást) Prandellinek már csak annyi a dolga, hogy addig tologassa a pályán a sakkfigurákat, míg a királynőre, vagyis Pirlóra nem jön ki az emberfór. Ha ehhez hozzátesszük, hogy del Bosque vélhetően megpróbálja majd legalább az egyik oldalon széthúzni a játékteret (Jordi Alba), akkor máris megkapjuk a spanyol csapat leginkább sebezhető pontját: a felfutó wingback mögött megnyíló szabad területekre az egyik csatár (vélhetően a mozgékonyabb Cassano) kimozog, Pirlo pedig centiméter pontosságú hosszú labdáival közvetve egyből gólhelyzetet tud kialakítani. Az ötlet távolról sem tűnik elvetéltnek, sőt, ha nagyon sarkítani akarunk azt is kijelenthetjük, hogy a mágnestábla olasz sikert ígér.

Összegzés

Kár lenne tagadni, hogy az Európa-bajnokság két legstabilabb, taktikailag leginkább felkészített gárdája játssza a döntőt, de azt sem hallgathatjuk el, hogy mindkét gárdának meg vannak a maga gyenge pontjai.

Az olaszok szélső hátvédekből állnak csehül, cserébe viszont pokolian erősek a középpálya közepén. A spanyoloknak direkt gólveszélyt jelentő játékosa nincsen, cserébe viszont bárki ellen képesek megtartani a labdát, és olyan minőséget vonultatnak fel az offenzív hatosukban, amellyel szemben a világ egyetlen csapata sem veheti fel a versenyt.

A kérdés pusztán annyi: melyik csapat tudja úgy kijátszani az ellenfél gyenge pontjait, hogy közben saját erényeit erősíti fel? A vetőkártya ebből a szempontból olasz sikert jósol, más kérdés, hogy ha a spanyolok közül akár csak ketten képesek egyszerre kihozni magukból a maximumot (a legszerencsésebb egy Iniesta-Xavi párosítás lenne, egyébként), máris veszett fejsze nyele az olasz győzelmi álom. Nagyon durva általánosítással tehát az egyéni képességek és a végletekig tökéletesített csapatjáték küzdelmét hozza majd a döntő.

A 20:45-kor kezdődő találkozóról élő szöveges tudósításban számolunk be a hathárom.hu-n.