Ne szépítsük: óriási gödörben van a magyar férfi vízilabda. Akkorában, hogy hirtelen nem is lehet megmondani, volt-e már hasonlóan mélyen valaha.
Olyan megesett már, hogy három egymást követő vb közül két alkalommal is érem nélkül maradt a válogatott (1986, Madrid és 1994, Róma, valamint utóbbi helyszín és a 2001-ben rendező Fukuoka között), de az a sorozat, ami most fut velünk, példa nélküli: az előző négy világbajnokságon mindössze egy érmet szereztünk, és bár az az egyetlen éppen a legfényesebb volt az elérhetőek közül (2013, Barcelona), a most már zsinóron érkező 5., 4., és 6. helyeknek vélhetően senki nem tapsol lelkesen a sportág környékén.
Mióta 2008-ban olimpiát nyertünk (az is beszédes egyébként, hogy azon a bizonyos három aranyon kívül 1980 óta nincs érmünk az olimpiákról...), mindössze négy érmet szerzett a válogatott világversenyen: a már említett barcelonai vb-aranyon kívül két Eb-bronz és egy hazai pályán kivívott Eb-ezüst került a vitrinbe. Ne legyünk álszentek, ez nagyon nem az a kategória, amitől a hazai pólós közegben bárkinek különösebben felmenne a pulzusa, sőt - mindegyik eredmény inkább minimális célkitűzésnek tűnik, mintsem különösebb bravúrnak.
Ezen kívül voltunk negyedikek Eb-n, ötödikek vb-n, és ragadtunk bent a Világliga csoportkörében. Finoman szólva nem az az acélos eredménysor, és a szakma belső köreiből is egyre többször hallani: ilyen rossz sorozat utoljára a kilencvenes évek elején fordult elő... Igaz, a '89-es bonni Eb jelentette mélypontot, a kilencedik helyet szerencsére megközelíteni sem sikerült mostanság.
Az önmagában nem meglepetés, hogy a három olimpiai arany közepe táján látott dominanciánkat nem tudtuk tartani. A póló is olyan, mint általában a világ, ciklikusan fejlődik, és aki ma első, az holnap már üldözheti a legyőzetéséből erőt merítő, nagyot fejlődő többieket. Ma a szerbek hátát nézi a mezőny, ami egyébként egyre szélesebb: szó sincs arról, hogy a vízilabda 2-3 nemzet belügye lenne, sőt, a minden fontosabb címet birtokló Szerbia mögött 5-6-7 válogatott is nagyon hasonló játékerőt képvisel. Fejlődtek a görögök, ma már mindekire veszélyesek az ausztrálok, nem lehet elintézni egy legyintéssel az USA-t, és az olimpiára klasszisokat honosító brazilok is rángatták már meg a hagyományosan erős olasz-spanyol-horvát-magyar-montenegrói tandem bajszát.
A fő kérdés az, hogy miért nem tudunk most már évek óta kiemelkedni ebből a masszából. Pénz van a rendszerben (jóval több, mint korábban, a sikerek idején), az uszodák épülnek, a gyerekek tömegesen választják a pólót sportolási lehetőségként. Annyi remek játékosunk van, hogy az olimpiai 5. helyet kis túlzással a B-válogatott is képes lett volna hozni, de mintha a klasszisaink elfogytak volna. Kevés meccseket eldönteni képes, igazi zsenink van, és bár a szerb, vagy a montenegrói merítés jóval kisebb, mint a miénk - utóbbi csapat lényegében egyszer volt képes igazán jól játszani az olimpián, ellenünk - mégis sikeresebbek nálunk annak a néhány klasszisnak köszönhetően, akiket rendre remekül használnak a meccseken.
Kívülről nézve, laikusként úgy tűnik, nem annyira kapitánykérdés van - tényleg, tudná ezt valaki itthonról jobban csinálni, mint Benedek? -, hanem kiválasztási. Újra meg kellene találnunk azokat a vagány arcokat, akik szemrebbenés nélkül lőnek rosszkézről kapást, akik nem továbbnyomják a labdát emberfórban, hanem a kapus füle mellé, és akik tudják, mikor kell éppen nekik kirángatni a gödörből a csapatot a saját hajánál fogva. Lefordítva: több Varga Dumira lenne szükség, több igazi, vagány csibészre, több Nagy Viktorra, és rengeteg fiatal, szemtelen, pofátlanul tehetséges Manhercz Krisztiánra.
Egy biztos: a vízilabdásoké az a közeg, ahol a felelősök elsőként fogják feltenni a kezüket, beismerve, hogy mit, és hol rontottak el. Náluk nem sikk kifogások mögé bújni, a nemzetközi mezőny erősödésével takarózni. A medencében nincs kamu, és ha valami, az őszinte beismerés biztosan segíteni fog abban, hogy mihamarabb kikecmeregjünk abból a gödörből, amibe voltaképpen észrevétlenül estünk bele.
Én drukkolok.