Csütörtöktől Benedek Tibornak hívják a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányát. Nem, nem hibbantam meg, tudom, hogy a háromszoros olimpiai bajnok már régóta vezeti a csapatot. Az egykori remek balkezes azonban - vb-cím ide vagy oda - fontos határvonalat lépett át a szerbek elleni zseniális kapuscserével. A Nagy Viktorra készülő déli szomszédainknak nem ízlett a "cserekapus" Decker Attila stílusa, aki a szemüket is kivédte a meccsen. Olyan kapitányi húzás volt ez, amely messze túlmutat a "játékosként jó volt, talán edzőként sem lehet olyan hülye" kategórián.
Sok esetben vetődhet fel ugyanis a dilemma, hogy a saját sportágában remeklő sportoló vajon mennyire alkalmas edzőnek. Trénerként ugyanis már kevesebb ráhatása van az eseményekre, és lehet ő bármennyire ügyes, ez mégiscsak más szakma. Szakma, a hangsúly ezen a szón van. Nem olyan éles a váltás persze, mint ha egy szénbányászt képeznénk át könyvelőnek, de azért mégis. Itt 13 fürdőgatyás férfit (álá Hajdú B.) kell motiválni, vagy ahogy Mocsai tanár úr szokta mondani, egészséges férfiközösséget kell belőlük építeni, ami nem könnyű. Ehhez már kevés az, ha valaki játékosként a félpályáról tízből kilencszer kipókhálózza a jobb felsőt.
Edzőnek lenni más. A játékosmúlt (főleg a víz alatti láthatatlanságba burkolózó) vízilabdában sokat segít, de mégsem garancia arra, hogy valaki irányítani is tud. Benedeket is sokan féltették a Kemény-éra utáni kihívásoktól, ám rögtön az első évad parádés sikert hozott. A barcelonai vb-címet nem kell megmagyarázni, minden ment, mint a karikacsapás. Mondhatjuk, hogy Tibor beleszületett a jóba. Híres színész édesapa, csodás feleség, gyönyörű gyerekek, három olimpiai bajnoki cím. Keveseknek adatik meg ez az életpálya. Van, aki megpihenne a babérokon a helyében, de a benne munkáló örökös bizonyítási vágy ezt nem engedi, edzőként is a tökéletességre törekszik.
Volt kitől tanulnia, hiszen játékosként Kemény Dénes keze alatt edződött, a fortélyokat már akkor is éles szemmel les(het)te el a szövetség mostani elnökétől. A tegnapi szerb meccs után mindenki Decker Attilát és a kapitányi döntést dicséri. Kell is, mert Benedek ismét példát szolgáltatott arra, hogy a vízilabdát játszani kell, fifikásan, magyarosan - ahogy szeretjük oly büszkén mondani. Csapatként, teszem hozzá gyorsan. Mert másként nem lehetséges az, hogy az elsőszámú kapus, Nagy "Ma nem!" Viktor a medence partján állva, ugrálva biztatja társát. Egy olyan meccsen, amelyre egész évben vártunk. A szerbek elleni legfontosabb csoportmeccsen, ahol alapból neki kellene védenie...
Persze az eufória pillanataiban se feledjük el, hogy ezzel a győzelemmel még nincs megnyerve az Eb. A szent cél felé lépett egyet a csapat, a szerbeket meglepő húzás nagy eséllyel hozza az elődöntőt a fiúknak. A többire azonban nincs garancia. Legyünk büszkék tehát akkor is a csapatunkra, ha a végén nem szerez érmet (mert ebben a kőkemény játékban ez is benne van), vagy mondjuk "csak" ezüsttel távozik a Margitszigetről. Mert én az vagyok Benedek Tiborra, aki az én szememben most lett végérvényesen kapitány. Akinek a parádés rezüméjében a három olimpiai bajnoki cím mostantól már lábjegyzet (de milyen!), hiszen ő csütörtöktől végérvényesen a magyar vízilabda válogatott MÉLTÓ szövetségi kapitánya.