Vélemény

Vívó(dáso)k az érinthetetlenség mítoszáról

  • mc_deere
megosztom

Szilágyi Áron isteni érintés nélkül is fent tudott maradni a világ tetején, Imre Gézát viszont leterítette a sport kegyetlensége.

A vívásról azt tartják - és nem csak a hozzám hasonló laikus, de rettentő érdeklődő nézők, hanem a szakmabeliek többsége is -, hogy az egyik legkiszámíthatatlanabb sportág. Óriási bullshit, hogy mindenki megverhet mindenkit, és naná, ez nem is feltétlenül van így, de egy szűkre szabott olimpiai mezőnyben, ahová tényleg csak az adott fegyvernemek krémje jut el, nagyjából valóban a mentális felkészültségen, a pillanatnyi formán és egy csipetnyi szerencsén múlik minden.

Londonban Szilágyi Áron úgy kelt fel, és lépett a pástra, hogy az első pillanattól kezdve lehetett érezni: érinthetetlen. Visszatekintve úgy tűnik, meg sem szorították, le sem izzadt - ez persze nincs így -, mert olyan ihletett formában vívott, hogy valósággal lebegett a mezőny fölött. A vívásban élők tudják jól, hogy létezik ez a jelenség: a napi forma olyan bámulatos tökéletessége, ami egy rövid időre verhetetlenné teszi az embert.

Áron riói aranya nem csak abból a szempontból kiemelkedő sportemberi teljesítmény, hogy 24 év óta ő az első, aki címet tud védeni az átlagos vívószámoknál is kiszámíthatatlanabb kardban. Az igazi értéke abban rejlik, hogy Áron bebizonyította, nem kell neki isteni érintés ahhoz, hogy dominálja a mezőnyt: képes volt küzdve-harcolva, önmagát a gödörből sokszor a saját hajánál fogva kiráncigálva végiggalloppozni az ellenfeleken. Kívülről nézve sokaknak talán nem is volt feltűnő, de minden egyes asszója elképesztő agymunkát igényelt, és olyan mentális felkészültséget, ami tényleg csak a legeslegnagyobbak sajátja.

Újfent bebizonyosodott - és számomra ez talán a tegnapi verseny legérdekesebb tanulsága -, hogy a vívás, amellett, hogy küzdősport, elképesztő intelligenciát igényel. Szilágyi Áron ehhez mérten az egyik legokosabb, legfelkészültebb, saját maga teljesítményét legmagasabb szinten kontrollálni képes sportolónk. Tudatos, felkészült, és kívülről nézve annyira higgadt, ami már-már természetellenes.

Ritka, hogy valaki 26 évesen egy vívó fegyvernem abszolút uralkodója legyen, de neki ez is sikerült. Csak reménykedni tudok benne, hogy itt nem áll meg, hogy nem veszít a motivációjából, hogy marad ugyanaz a végtelenül céltudatos, profi, szimpatikus és alázatos sportember, akinek megismertük. Addig is: Áron, mindent köszönünk!

****

Imre Gézáról tegnap nem írtam hosszabban - nem találtam a szavakat a csalódottság ilyen fokára. Félreértés ne essék, nem az ezüst miatt voltam rettentően szomorú, Géza személyes drámája érintett meg nagyon. Ahogy ő fogalmazott: "szeretjük az ezüstöt a családban, de inkább étkészletnek...".

Ha belegondolunk, pont olyan ez, mint úszásban benyúlással kikapni - Güttler Károlyt nem is nagyon illik Moorehouse-ról és arról a bizonyos egy századról kérdezni -, és mégis, mennyivel jobban fáj. Vívásban a végzet ugyanis lassan, alattomosan üt rajtunk: előbb a karfát markolva szuggeráljuk a kis lámpát a képernyő közepén, majd elkezdünk dünnyögni, gyulladj már ki, na mi lesz, végül szinte üvöltünk, acsarkodva kérjük számon a tévén, hogy már csak egy kell, a fenébe, nem, nem lesz ez így jó, nem hiszem el, ilyen nincs - és mégis. Az egyik oldalról frenetikus sporttörténelmi siker, a másikról könnyfakasztó dráma; de hát épp ettől imádjuk annyira ezt az egészet, nem?

Imre Géza tökéletesen vívott. Az egész verseny alatt. 13-9-nél mormoltam azt magamban, hogy ez az ember érinthetetlen, és üvölt róla, hogy ez AZ A BIZONYOS NAP, amikor minden bejön neki, amikor minden klappol, ami nem lehet másé, csak az övé. Nem lett igazam, de ne kiáltsunk tragédiát ott, ahol nem történt ilyesmi: húsz évvel az atlantai bronz után Géza megint odaért, megint - még mindig! - a legjobbak között volt a helye, és mindössze egy apró nüanszon múlott a halhatatlansága.

Sajnálom, mert számomra egészen biztosan a legszimpatikusabb sportemberek (milyen ritka, amikor abszolút joggal lehet használni ezt a szót...) között van a helye. Ha létezne olyasmi, hogy egyetemes igazság, ha kaphatna garantált olimpiai aranyat az, akinek ez KIJÁR, az ő nyakába akasztanám az egyik első ilyet. A sport azonban önző, igazságtalan, kegyetlen, és kiszámíthatatlan.

Imre Gézának csapatban kell megnyernie azt az aranyat, amit a sors elvett tőle. Talán csak azért, hogy később kamatostól visszaadja...

Kattints a képre a játékhoz!

megosztom