A Barcelona múlt nyár óta „szabadságon” lévő egykori sikerkovácsa nem véletlenül utasította el a nemzetközi sajtó által rebesgetett Chelsea-Manchester City-Paris Saint-Germain hármast. A látszat ellenére ugyanis rengeteg dolog köti a legnépszerűbb (és legsikeresebb) német csapathoz, ami sokkal logikusabb választás volt számára, mint a fenti trió.
Roman Abramovics fényképe lassan szótárakban jelenhet meg a „türelmetlenség” szócikknél; a José Mourinho elbocsátása óta eltelt öt és fél évben ugyanis még sikerek esetén is össze-vissza cserélgeti edzőjét a Chelsea tulajdonosa. Ez nyilván nem kedvezne Guardiolának, akinek a játékfilozófiáját és -rendszerét elég sanszos, hogy nem egyik napról a másikra szokná meg a londoni társulat, ami esetleg a rövidtávú eredményesség rovására mehet. Ahogy pedig azt egy hónappal ezelőtt megtapasztalhattuk, még egy Bajnokok Ligája-győzelem sem jelent immunitást egy rövid botladozás után Abramovics „elbocsátó, szép üzenete” ellen.
A Citynél és a Paris Saint-Germainnál hasonlóak lehettek Pep ellenérzésének okai. A villámgyorsan összetett olajcsapatoknál nagyítóval (sem) lehet megtalálni az átgondolt építkezés nyomát - mindkét csapatban rengeteg a művész, a zongorát azonban annál kevesebben szeretik cipelni. Ez azonban Guardiola játékának alapja – nem csak a támadásokban, hanem a védekezésben is mind a tíz mezőnyjátékosnak kötelező részt venni, hogy azonnal visszaszerezhesse a labdát csapata.
Ezzel szemben a Bayernnél sem az elnökség türelmetlenségére, sem a játékoskeret alázatosságára és játékstílusára sem lehet panasz. Két éven keresztül, 2009-2011 között ugyanis egyszer már elviselték Luis van Gaalt, akit diktatórikus egyénisége miatt elég sokan nem szerettek, de eredményei miatt eltűrtek. Apropó, van Gaal: a holland a kulcsa az egész ügyletnek.
A szakember ugyanis egy évtizeddel azelőtt, 1997-2000 között a Barcelona edzője volt, „uralkodása” alatt pedig Guardiola csapatkapitány lett; majd Münchenbe érkezése után megtanította a Bőrnadrágosokat a holland játékstílusra, azaz az egész pályás letámadásra és a rövid passzos, kontrollált támadásvezetésre. Ez pedig nem kétséges - a Barcelona után -, nekik sikerült a legjobban: az európai élbajnokságok összes csapata közül ugyanis a második legjobb labdabirtoklási aránnyal és a második legjobb passzolási pontossággal is rendelkeznek már évek óta, s a játék tekintetében elhagyták már a darálós, hagyományos német játékstílust.
Ebben segíti őket nagyszerűen megszervezett, már-már a híres La Masiához hasonlítható utánpótlásuk is, amelyből évről-évre jönnek ki a világklasszis játékosok. Elég, ha csak Philip Lahm és Sebastien Schweinsteiger neve ugrik be, de Holger Badstuber, Toni Kroos és Thomas Müller sem véletlenül tagja a Nationalelfnek már évek óta. Egykori tartalékcsapat-edzőként különösen imponálhat Guardiolának, hogy ennyire lehet bízni a fiatalokban; annak idején Barcelonában is ő vitte fel a kerethez Busquetset, Thiagót és Pedrót, ő csinált válogatottat Piquéből, és ő vitte haza Fábregast is.
Ebből is látszik, hogy nem gyors megoldásokban gondolkodnak Münchenben, hanem a hosszú távú stabilitás mellett tették le a voksot. Így valószínű, hogy a lehető legjobb csapatot választotta Guardiola pályafutásának folytatására, ahol megkapja majd a megfelelő türelmet; s ha sikerül azokat az innovatív megoldásokat a német körülményekhez illeszteni, amelyek Barcelonában jellemezték, akkor a bajorok következő sikeredzője lehet Udo Lattek, Giovanni Trappatoni vagy akár Luis van Gaal után is.