NHL

Minden, amit a Stanley-kupáról tudni érdemes – II. rész

  • Molnár Dávid
megosztom

A Stanley-kupa döntő hagyományait bemutató cikksorozatunk második részében az 1994 óta eltelt időszakot ismertetjük kedves olvasóinkkal. Az észak-amerikai profi jégkorongbajnokság (NHL) ebben a periódusban sok mindent átélt – két bérvitát, kibővült ligát és ezzel együtt új csapatok dominanciáját, valamint újdonsült sztárok színre lépését egyaránt.

A sorozat első részét itt olvashatod.

Kelet és Nyugat hőscsatája

Az 1994-es esztendő az NHL-ben vízválasztónak bizonyult, hiszen az addigi Prince of Wales, illetve a Clarence Campbell nevezetű főcsoportokat felváltotta a Keleti, illetve a Nyugati főcsoport, ahova már geográfiailag igyekeztek besűríteni a csapatokat, több-kevesebb sikerrel. Hogy hűek maradjanak a liga hagyományaihoz, a keleti bajnok trófeája mai napig a Prince of Wales nevet viseli, illetve a nyugati legjobb a Clarence Campbell trófeát hódítja el a főcsoportdöntők megnyerését követően.

Az új konferenciák első éve rögtön történelmi eseményt eredményezett, hiszen a New York Rangers 1940 után lett ismét az NHL bajnoka. A Rangers diadala nem is a Vancouver elleni hét meccses siker miatt vált emlékezetessé, hanem a New Jersey Devils elleni főcsoportdöntő során szolgáltatott Marc Messier, az akkori csapatkapitány, olyan sztorit, ami hollywoodi forgatókönyvekbe is beleillett volna. Miután a Rangers az ötödik mérkőzést elvesztette hazai pályán, Messier igazán merészen, győzelmet garantált a hatodik találkozóra – hogy ne nevezzék hamis prófétának, mesterhármassal vette ki részét a sikerből, majd a hetedik, mindent eldöntő meccsen dupla hosszabbítás után jutottak be a nagydöntőbe, ahol a Vancouvert is két vállra fektették.

A sors úgy hozta, hogy tizennyolc évvel Messier nagy ígérete után ismét összefutott a két csoportrivális a keleti főcsoportdöntőben az idei rájátszásban. A Rangers drukkerek a történelemből erőt merítve joggal bizakodhattak abban, hogy ezúttal is nekik fognak kedvezni a hoki istenek, hiszen az ötödik és a hatodik meccs ugyanarra a napra esett, mint 1994-ben. Ennek ellenére az ígéret most elmaradt, és a Devils végül a hatodik meccsen kiharcolta a nagydöntős bérletét, ötödször a franchise története során.

Az 1995-ös idény nehézkesen indult, hiszen a bérvita miatt a szezon első fele teljesen elmaradt. Az NHL és a játékos szakszervezet vezetői azonban még időben belátták, hogy az egyre inkább elhúzódó vitából mindenki csak negatívan jöhet ki – erre sajnos a 2004-2005-ös teljesen elmaradt szezonban nem eszméltek rá az érintettek – és egy csonka alapszakasszal elrajtolhatott az idény.

Az előző év kudarcából erőt merítve végül a New Jersey Devils meglepte az egész hokivilágot azzal, hogy elhódították Lord Stanley trófeáját, és a mai napig ők a legalacsonyabb helyezettek (ötödik helyen kerültek be a rájátszásba), akik a csúcsra értek. Ezt idén pont a Devils múlhatja felül, vagy a Los Angeles Kings lehet az abszolút csúcstartó, amennyiben nyugati nyolcadikként bajnok lesz.

A következő idények a Detroit Red Wings dinasztiájának csúcsra érését hozták: a legendás Steve Yzerman vezette Vörös Szárnyak az NHL utolsó címvédését tudták produkálni 1997-ben és 1998-ban. Az ismétlés azért is volt különleges a detroitiak számára, mivel az 1997-es siker után nem sokkal Vlagyimir Konsztantyinov limuzin-baleset következtében lebénult, és pályafutása véget ért. A csapat az egész 1997-1998-as szezont Konsztantyinovnak és a szintén balesetet szenvedő csapatmasszőrnek szentelte, és amikor a rájátszás végén Yzermanék ismét a csúcsra értek, a csapatkapitány Konsztantyinov ölébe helyezte a trófeát, majd a tolószékben ragadt játékossal tettek egy győzelmi kört a pályán.

 

A Red Wings ’98-as sikere volt az utolsó olyan Stanley-kupa döntő, melyben söprésre került sor. A következő idényben a Dallas Stars ünnepelhetett, akik negyedszer tették tiszteletüket a nagydöntőben a jogelőd Minnesota North Starst is figyelembe véve, de csupán először tudtak diadalmaskodni a Dominik Hasek nevével fémjelzett Buffalo Sabres ellen.

A 2000-es évek első évei már előrevetítették, hogy itt előbb vagy utóbb újabb bérvita lesz, hiszen igazi all-star kereteket tudtak összeverbuválni azok a csapatok, akiknél pénz állt a házhoz. A New Jersey négy év alatt háromszor nagydöntőzött, köszönhetően annak, hogy olyan védők őrizték Martin Brodeur ketrecét, mint Scott Stevens, Brian Rafalski vagy Scott Niedermayer. A 2001-es Colorado Avalanche színeiben Ray Bourque ért fel a csúcsra, miután 21 évi bostoni csapatkapitányi szolgálatot követően pályafutása utolsó két idényére Coloradóba tette át a székhelyét, és végül nem maradt bajnoki gyűrű nélkül.

 

Az 1994 utáni bajnokok sorában talán az egyik legerősebb kerettel rendelkezett a 2002-es Detroit Red Wings. Steve Yzerman, Brendan Shanahan, Nicklas Lidström és Chris Chelios mellett még Brett Hull és Luc Robitaille (a liga legeredményesebb balszélsője) is a Vörös Szárnyaknál kergette a pakkot, és a nagydöntőben a Carolina Hurricanes sem tudott ennek a bivalyerős játékosállománynak meglepetést okozni.

A 2000-2001-es szezontól kezdve már 30 csapatossá bővült a liga, és minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy az Egyesült Államok olyan részeire is eljusson a jégkorong, melyek hagyományosan véve nem hokipiacok. Kérdéses volt a liga ezen húzása, de a 2002-es carolinai menetel már megmutatta azt, hogy egy sikeres rájátszás hozzásegít a hokiláz kirobbantására akár még Floridában vagy Kaliforniában is. 2003-ban az Anaheim, 2004-ben pedig a másik partról a Tampa Bay nagydöntőzött, de csak utóbbinak sikerült feliratkoznia a kupára.

Bérvita, fizetési sapka, kiegyenlítődés

Az NHL 1994 és 2004 közötti időszakát leginkább a változatlan jelzővel lehetne illetni. A vagyonosabb csapatok, mint már említettük, all-star kereteket tudtak felhalmozni a saját udvarukban, míg a frissen beiktatott csapatok rossz financiális helyzet mellett próbáltak meg életben maradni – szerencséjükre attól nem kellett félni, hogy a rossz helyezés miatt esetleg alacsonyabban jegyzett ligákba sorolnák őket vissza.

Mindenesetre az NHL-nek nem tett igazán jót, hogy tizenegy év alatt a Red Wings és a Devils egyaránt három, míg a Colorado két bajnoki címet zsebelt be, és rajtuk kívül csak a New York Rangers, a Dallas Stars és a Tampa Bay Lightning dicsekedhetett még Stanley-kupa győzelemmel. A Devils ezekben az években a semleges zónabeli csapdájával tett szert hírnévre, melyet igazán csak a Devils szurkolók élveztek, hiszen csapatuk ezzel a taktikával folyton győzött. A semleges és más csapatok drukkerei számára azonban az unalommal volt egyenértékű a Devils játéka.

Jött a már emlegetett 2004-2005-ös idény, ami teljes egészében elmaradt a hosszúra nyúlt bértárgyalások miatt. Az NHL sokat vesztett presztízséből, és sok rajongót elvesztett, akiknek egy részét mai napig nem sikerült visszahódítania. Egyes junior csapatok amellett protezsáltak 2005 tavaszán, hogy ha az NHL-es csapatok már nem fognak megküzdeni a kupáért, akkor majd ők megteszik, de mivel 1946-ra a Stanley-kupát illető minden jog az NHL kezébe került, ezért a trófea gazdátlan maradt.

2006-ban határozta meg egy független bizottság, hogy az NHL helytelenül járt el, amikor 60 évvel korábban kisajátított minden tulajdonjogot a kupára, mivel az ellenszegült Lord Stanley akaratának, aki arról rendelkezett annak idején, hogy minden évben adják ki azt az adott esztendő legjobb csapatának. Így akármit is hozzanak a szeptemberi tárgyalások az új kollektív szerződésről, legvégső esetben AHL-es vagy junior csapatokat fogunk látni jövő ilyenkor a Stanley-kupáért versengve.

Végül 2005-ben megállapodtak a felek, és bevezetésre került a fizetési sapka, mely azt volt hivatott elérni, hogy jóval kiegyenlítettebbé váljon a mezőny, mivel minden egyes csapatnak megszabta, hogy mennyit költhet a játékosokra. Ez az újítás hét év távlatából úgy tűnik, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen 2006 óta csak két csapatnak sikerült többször is részt vennie a Stanley-kupa döntőjében: 2008-ban és 2009-ben egyaránt a Detroit jutott be nyugatról, valamint a Pittsburgh Penguins keletről.

Bár a Penguinsnél szerepelt Sidney Crosby és Jevgenyij Malkin is, mégsem jött létre az a dominancia, mint a ’80-as és ’90-es évek dinasztiáinál volt megfigyelhető, legfőképp a két szupersztár sérülései miatt. 2010-ben a Chicago, míg 2011-ben a Boston vetett véget kupaínségének, és így a Toronto Maple Leafsé lett a leghosszabb kupa nélküli sorozat – a Juharlevelesek 1967 óta nem ültek fel az NHL trónjára, és ők az egyetlen csapat az Original Sixből, mely a ’90-es évek kezdete óta még csak nagydöntőt sem játszottak. Nem mellesleg a Florida idei playoffba jutásával már csak a Toronto az egyetlen, mely a lockout óta nem szerepelt a rájátszásban.

Érdekességek, kabalák

Előző nap már szót ejtettünk a detroiti polipdobálás hagyományáról, azonban az NHL-ben nem ez az egyetlen furcsa szurkolói hozzájárulás a csapat sikereihez. A polip mellett a leghíresebb szokás a floridai patkánydobálás, melynek gyökerét 1996-ban kell keresni, amikor is a Floridát csak a nagydöntőben tudta megállítani a Colorado. A Panthers akkori játékosa, Scott Mellanby az ütőjével ütött agyon egy patkányt az öltözőjükben, majd ugyanazzal a hokibottal később gólokat szerzett, és győzelemre vezette a csapatát.

Ezt követően a szurkolók minden egyes Panthers-találat után műanyag patkányokat dobáltak be a pályára, de mivel ez jelentősen megnehezítette a mérkőzések lebonyolítását, a szurkolók átszoktak arra, hogy csak a győztes meccsek után dobálóztak. A hagyomány visszatért 2012-ben, amikor is a Panthers tizenkét év után visszatért a rájátszásba, de a klub a harmadik hazai mérkőzés után elkobozta a kabalaállatokat, miután nézeteltérésbe keveredtek az ellenfél szurkolóival az állatok használatát illetően.

A detroiti polipok legnehezebb sorsa a San Jose Sharks elleni szériákban volt, hiszen a Cápák drukkerei kapva kaptak az alkalmon, hogy kihasználják a csapatuk nevéül szolgáló állat előnyeit a Red Wings kabalaállatával szemben. 2007-ben egy négy láb hosszú leopárdcápát dobtak be a pályára, elűzve ezzel a polipokat a térségből, míg 2010-ben még ennél is tovább mentek a Sharks fanatikusai, amikor is egy kisebb cápa kötött ki a jégen egy polippal a szájában.

Magunk mögött hagyva a kabalákat, az elmúlt tizennyolc évből is számtalan érdekes momentum maradt fenn. Marc Messier garantálásáról és Vlagyimir Konsztantyinov megható esetéről esett szó, de érdemes kiemelni, hogy számos veteránnak sikerült a szép búcsú az NHL-től. 2001-ben ugyebár Ray Bourque hódította el a kupát pályafutásának utolsó évében, és 2004-ben Dave Andreychuk, 2006-ban pedig Rod Brind’Amour koronázhatta meg illusztris karrierjét a Stanley-kupával.

Az Anaheim névváltása is a lehető legviccesebb időszakban következett be. 2007-ben ugyanis a Disney kiszállt a csapatból, és így a Mighty Ducks of Anaheim helyett a továbbiakban Anaheim Ducks néven szerepeltek a ligában – pedig a Mighty, mint hatalmas jelző megillette volna a 2007-es keretet, amiben Chris Pronger és Scott Niedermayer, két Dicsőségek Csarnoka várományos védő őrizte a Kacsák védőzónáját. Nem is számított meglepetésnek az év végi diadaluk.

A nyugati és a keleti főcsoport jelenléte óta idén következett be harmadszor az, hogy egy csapat 12-2-es mérleggel került be a nagydöntőbe. 1995-ben a Detroit, 2003-ban pedig az Anaheim volt képes erre az elismerésre méltó playoff-menetelésre, és idén a Los Angeles Kings állt be mögéjük a sorban. Hogy mi a közös bennük? Mindhármójukra a New Jersey Devils várt, vár a Stanley-kupa fináléjában, és a Devils az első két akadályt sikerrel vette. Vajon három az Ördögök igazsága is?

megosztom