A nyugati főcsoport negyeddöntőinek beharangozóját itt olvashatod.
Vancouver-Los Angeles
Mit tippeltünk?
Az alapszakaszbeli mutatókat és a két gárda elmúlt évekbeli playoff-teljesítményét figyelembe véve az a benyomás támadt bennünk a playoff kezdete előtt, hogy a kanadaiak hat meccs után továbbmennek.
Ehhez képest…
A Vancouver és a Los Angeles párviadala szolgáltatta az egyik legnagyobb meglepetést, miután a Királyok öt mérkőzés alatt búcsúztatták a nyugati főcsoport tavalyi bajnokát. Mint sokan mások, mi is hittünk abban, hogy a Canucks képes lesz egy hasonló menetelésre, mint tavaly – a játékosok bíztak magukban, és a kapushelyzet sem volt olyan labilis, mint egy évvel korábban, ugyanis Cory Schneider bármikor bevethető volt Roberto Luongo helyén.
Persze arra kevesen gondoltak volna, hogy már a negyeddöntők során szükség lesz a kapusváltásra, de így lett. Miután az első két hazai mérkőzést elbukták a kanadaiak, Alain Vigneault vezetőedző Cory Schneiderhez fordult segítségért, de ő sem tudta megmenteni a nyugat-kanadaiak szezonját. Ugyanis a góllövés nem az ő feladata.
Arra számítani lehetett, hogy Jonathan Quick falát nehéz lesz feltörnie a vancouverieknek, elvégre a Los Angeles portása zárt az alapszakasz shutout-listájának élén tíz hibátlan mérkőzéssel, és kapott gólátlagban, valamint védési hatékonyságban is a top öt helyezett között végzett. Annak ellenére, hogy ilyen teljesítmény mellett is igen csak rezgett a léc a Kings alatt a playoffba jutást illetően, nem ijedtek meg, amikor végül nyolcadik helyezettként nekivágtak a Canucks elleni párharcnak.
Mint kiemeltük beharangozónkban, a Kings csatáraitól jelentős javulásra lett volna szükség a továbbjutáshoz, és ezt a támogatást az első két mérkőzésen meg is kapta Quick – mindkétszer négy gólt rámoltak be Luongónak a Királyok, a csapatkapitány, Dustin Brown a második meccsen pl. NHL-es playoff-csúcsot állított be azzal, hogy mindkét találata emberhátrányban esett.
Ettől függetlenül a továbbjutás minden érdeme Quicket illeti, aki a következő találkozón lehúzta a rolót, és az ötödik összecsapáson is mindösszesen egy gólt engedélyezett a már teljesen frusztrált Canucks játékosoknak. Ami igazán meglepő volt a szériában, hogy míg az első három meccset a Vancouver mezőnybeli dominanciája jellemezte, addig a hátralévő kettőn, amikor már Daniel Sedin is visszatért sérüléséből, pont akkor nőtt mezőnyben is a kanadai vetélytársa fölé a Los Angeles-i együttes.
St. Louis – San Jose
Mit tippeltünk?
A szezon egymás elleni találkozóiból kiindulva Blues sikert vártunk öt mérkőzés alatt.
Ehhez képest…
Végül teljes mértékben igazunk is lett. A Blues, az első, kétszeres hosszabbítás után elvesztett találkozó után négyet nyert zsinórban, újabb pofont adva a San Jose franchise-nak, mely története leggyorsabb első körös kiesésén esett túl.
Pedig az első összecsapást követően még kifejezetten jó esélyekkel vágtak neki a folytatásnak a Cápák, sőt, még ha lehet ilyet mondani, Fortuna is a kegyükbe vette, mivel a második találkozón lesérült Jaroslav Halak, a Blues kezdőkapusa. A Sharks pechjére a Zenészek tartalékában volt egy másik portás, aki ugyanolyan pompás szezont produkált, mint a szlovák hálóőr: Brian Elliott nem rogyott össze a hirtelen rá nehezedő nyomás alatt, és magabiztosan őrizte a Blues ketrecét a következő meccseken.
Ahogy a Blues fiataljai sem szeppentek meg a rájátszás atmoszférájától, és bár kevesen rendelkeztek ezt megelőzően playoff-tapasztalatokkal, nem látszódott ez meg rajtuk. Patrik Berglund három góllal és négy assziszttal tűnt ki a Blues fiataljai közül, de még nála is kellemesebb meglepetést nyújtott Andy McDonald, aki pedig már a szezon során a visszavonulás gondolatával kezdett megbarátkozni folytonos sérülései miatt. Jól tette, hogy nem akasztotta szögre a korcsolyáját, hiszen az első körben a legeredményesebb Blues-játékos volt a maga nyolc pontjával, négy gól-négy assziszt felosztásban.
A San Jose ellenben nem tudta meglovagolni az első mérkőzés diadalát. A korábbi rájátszásokkal ellentétben idén pont Joe Thornton próbálta a hátán cipelni a csapatot, akit mindig is sok kritika ért, hogy pont a playoffban szürkül bele a mezőnybe. Ehhez képest idén szinte csak ő lépett ki elég tűzzel a pályára, de a Sharks drukkerek legnagyobb bánatára a csapattársai nem vettek példát róla, így nem is olyan meglepő, hogy már öt mérkőzés után kiürítették az öltözőjüket a Cápák.
Phoenix – Chicago
Mit tippeltünk?
A Phoenix a New Jersey mellett a másik olyan együttes volt, mely bombaformában érkezett a posztszezonba, és bíztunk abban, hogy ez átmentődik minimum az első körre. Éppen ezért a pályaelőny birtokában hétmeccses továbbjutást jósoltunk az arizoniaiaknak.
Ehhez képest…
A Prérifarkasok hat meccs alatt lezavarták az egészet úgy, hogy mindhárom idegenbeli mérkőzésüket győzelemmel abszolválták. Mike Smith volt a Chicago bajainak legfőbb gyökere, a Phoenixben csúcsformájára lelő portás ott folytatta a playoffban, ahol az alapszakasz végén abbahagyta.
Persze azért az előtte álló védelem nem állt mindig a helyzet magaslatán, és három találkozón is úgy került sor hosszabbításra, hogy a Phoenix az utolsó percben kapitulált, miután a Chicago lehozta a kapusát az extra csatárért cserébe. A Blackhawks viszont csak egyszer tudott erőt meríteni a lélektanilag legjobbkor szerzett egyenlítő találatokból, míg a sivatagi együttes fiataljai kétszer is képesek voltak ennek ellenére begyűjteni a Sólyom-skalpot.
A párharc hat összecsapásából az első öt ráadásban dőlt el, ami NHL-rekordnak számít a playoffok történetében. Mikkel Boedkerre lesz érdemes odafigyelni a következő időszakban, hiszen a fiatal csatár mesterien tudja időzíteni a fontos találatokat – az első két chicagói találkozót ő döntötte el a hosszabbításban, ez volt egyben az első két playoff-gólja neki.
Amikor a párharc esélyeseit latolgattuk, Marian Hossát tüntettük fel a chicagói oldal kulcsfigurájaként, de sajnos a szlovák csatár nem tudott igazán kibontakozni, miután a harmadik meccsen Raffi Torres úgy leütközte a jégen, hogy hordágyon kellett levinni őt a pályáról. A párharc legkritikusabb mozzanata volt ez, aminek lett is visszhangja, mivel az esetet követően Torrest 25 mérkőzés erejére elmeszelte az NHL, mivel a csatárnak nem ez volt az első piszkos húzása, és a rendszeres bajkeverőkkel szemben kettős mércét alkalmaz a fegyelmi bizottság.
Az eltiltás teljes mértékben jogos volt, hiszen Torres úgy ütközte le Hossát, hogy közben mindkét lába elhagyta a jeget, de kérdés sem fér hozzá, hogy melyik csapatot érte a nagyobb veszteség. Mindenesetre nem ezen múlt a Chicago kiesése. A Blackhawks fiataljai nem tudták megtalálni Smith ellenszerét, és a hatodik meccsen már úgy kaptak ki 4-0-ra, hogy majd kétszer annyit lőttek kapura, mint az ellenfelük, de Smith hálója egyszer sem rezzent meg.
Nashville – Detroit
Mit tippeltünk?
Előzetesen ebben a párharcban tanúsítottunk a pályaelőnynek a legnagyobb fontosságot, és éppen ezért adtuk le a voksunkat a Nashville mellett, hét mérkőzésen.
Ehhez képest…
A Nashville magabiztosan, öt meccsen pihenőre küldte az NHL második legidősebb keretével bíró Red Wingst. Ebből a párharcból sem hiányzott a botrány, aminek már az első találkozón szemtanúi lehettek a szurkolók: Shea Weber, a Predators csapatkapitánya a rendes játékidő végét jelző dudaszó után kétszer is hozzácsapta Henrik Zetterberg fejét a palánkhoz.
Az eltiltás Weber esetében elmaradt, ami számos helyen felhúzott szemöldököket vont maga után. A pénzbírságot természetesen nem úszta meg, de a Nashville valószínűleg örömmel átvállalta az összeget az első kör sikere után. Mindjárt másképp alakult volna a széria, ha pár mérkőzés erejéig a Nashville az egyik legjobb hátvédje nélkül néz szembe a detroiti csatárokkal.
A második összecsapáson úgy tűnt, hogy a bosszúvágy elegendőnek fog bizonyulni ahhoz, hogy a Detroit elorrozza a pályaelőnyt, ami a továbbjutás elengedhetetlen kelléke lett volna. Ez sikerült is, de ezután mindkét hazai találkozót elbukták a Vörös Szárnyak, holott az alapszakaszt a liga legjobb hazai mutatójával zárták.
Talán másik csapat ellen ez a hazai dominancia meg is mutatkozott volna, de a Nashville Pekka Rinne vezérletével csak frusztrációt váltott ki a Detroit-játékosokból és drukkerekből. Sokan megkérdőjelezték David Poile általános menedzser húzását, amikor a finn kapussal illusztris pénzösszeg fejében hosszabbított – hét évre kap 49 millió dollárt – tavaly novemberben, de az idő őt igazolta, főleg az első körben a Detroit ellen.
Rinne 160 lövésből 151-et fogott, öt meccsen tehát csupán kilenc alkalommal kellett a kulacsért nyúlnia, eközben pedig 1.81-es kapott gólátlagot és 94%-os védési hatékonyságot produkált. Csak Jonathan Quick és Brian Elliott előzik meg előbbi kategóriában, míg utóbbiban Mike Smith is Rinne előtt találja magát.
A Predators mezőnyjátékosok közül senki sem tűnt ki igazán, igaz a KHL-ből visszatérő Alexander Ragyulov elérte a pont/meccs átlagot. Ehhez képest az tisztán látszik, hogy a Nashville erőssége nem az egyéni megmozdulásokban, hanem a csapatmunkában rejlik.
A Detroitnál könnyen egy nagyon hosszú éra végét láthatták a szurkolók, hiszen kérdéses a csapatkapitány, Nicklas Lidström, valamint a másik svéd ikon, Tomas Holmström sorsa is. Előbbi visszavonuláson töri a fejét, míg utóbbi valószínűleg játszana még, de a csapat nem fog igényt tartani a berozsdásodott erőcsatár szolgálataira.
Konklúzió
2007 óta a Detroit, a Vancouver, a Chicago és a San Jose játszották a nyugati főcsoport döntőit, idén ennek a sorozatnak mindenképp vége szakad, miután mind a négy csapat távozott a playoff küzdelmeitől az első körben. Az eddigi tapasztalatok alapján ismét érvényesülni látszik az a csapatépítési koncepció, hogy végy egy jó kapust. A Los Angeles, a St. Louis, a Phoenix és a Nashville is büszkélkedhet egy-egy kapusfenoménnal. A nagy kérdés, hogy amikor ezek a csapatok egymásnak rugaszkodnak, mely kapusoknak tart ki tovább a jó formája, vagy esetleg láthatunk-e olyan legendás kapuspárbajokat, mint az a lockout előtti években jellemző volt az NHL rájátszásában.
Mindenesetre 50% az esély arra, hogy idén egy teljesen új bajnokot avat a nyugati főcsoport. A főcsoport-elődöntős klubok közül ugyanis eddig csak a Los Angeles és a St. Louis járta meg a Stanley-kupa döntőt. 1993-ban Wayne Gretzky vezetésével értek majdnem csúcsra a Királyok, de végül 4-1-es összesítéssel kikaptak a Montrealtól. A Blues ezzel szemben az indulásukat követő második, illetve harmadik évben is nagydöntőt játszottak, de előbb a Canadiens, majd a Bruins söpörte őket négy győzelemre a végső diadaltól. Azóta csak két főcsoportdöntőre tellett a csapattól, amit mindkétszer elbuktak.
A Nashville ezzel szemben csupán tavaly jutott először tovább az első körből, és idén nagy az esélyük arra, hogy még egy szinttel feljebb lépjenek. Minden adott idén a Nashville végső sikerére: jó kapus, mély keret, beton biztos védelem. A Phoenix sem örvendhetett sok sikernek az elmúlt időszakban, utoljára 1987-ben nyertek az ideit megelőzően playoff-párharcot.
Bár mindenképp furcsa lesz a nyugati főcsoport az elmúlt évek nagyágyúi nélkül, ezzel együtt örvendetes, hogy ezt a konferenciát is utolérte a fizetési sapka hatása, és új csapatok kerültek fel a palettára. Ez hozzájárul új rivalizálások létrejöttéhez, valamint a sportág szurkolói táborát is kibővítheti az adott klubok vonzáskörzetében.
Ami pedig a megérzéseinket illeti: négy párharcból három továbbjutót eltaláltunk, ebből a St. Louis sikerét telibe.