Bocsánatot kérni nagy dolog, beismerni, hogy hülyék voltunk és tévedtünk, szintén az. Olykor azonban nem árt megtenni, az őszinteség ugyanis fontos dolog. Az elmúlt hetekben, hónapokban a magyar válogatott nagyon sok kritikát kapott, hol jogosan, hol jogtalanul. A különböző sajtóorgánumok, szurkolói oldalak és facebookos közösségek több futballistát is megtaláltak, olykor minősíthetetlen, gusztustalan stílusban. Én magam is élen jártam a kritizálásban a válogatott teljesítményét illetően, de szerencsére a fiúk okot adtak arra, hogy revideáljam a véleményemet és tényleg őszintén, tiszta szívből tudjak gratulálni a csapatnak, hogy kiharcolták az Európa-bajnoki részvételt.
Azt hiszem, az elmúlt évtizedek második legjobb momentuma a magyar válogatott szempontjából Selcuk Inan gólja volt, amellyel pótselejtezőre kényszerültünk. Az a mesteri tekerés az egyetlen oka, hogy kaptunk esélyt úgy kivívni az Európa-bajnoki részvételt, hogy azt valóban meg is érdemeljük. A srácok pedig hőssé váltak vasárnap este, kettős győzelemmel ütötték ki a sokkal esélyesebbnek tartott Norvégiát. De hosszú, viszontagságokkal teli volt az idáig vezető út, amely ugyan nem volt könnyű, ám a siker minden akadályt és negatív élményt feledtet. Kérjünk hát elnézést néhány embertől, akik nélkül nem sikerült volna a fantasztikus bravúr.
Kleinheisler Lászlótól, mert senki nem értette, mit keres a keretben, mit keres a csapatban, mit keres a válogatott közelében. Ő felhúzta a mezt, bedugta a fülét és elképesztően bátran játszva megnyerte a mérkőzést Oslóban. Valahol a futball igazságtalansága, hogy a norvégiai találata annak a Videotonnak a zsebét fogja még tovább tömni, amely magyaros módon azért nem játszatja őt, mert nem írta alá az új szerződését.
Priskin Tamástól, mert csak ugyanazt tudnám írni, amit Kleinheisler esetében, azzal a különbséggel, hogy a második meccs előttről. A találkozó előtt a sajtópáholyban mi magunk is filóztunk azon, hogy vajon miért ő kezd. Csattanós választ adott a kétkedőknek. És akkor még meg sem említettem, hogy egyes közösségek mennyire kikezdték őt, amiért Szlovákiába igazolt.
Dzsudzsák Balázstól, aki lehet, hogy nem a világ legjobb marketingszakembere, lehet, hogy nem mindig azt nyilatkozza, amit kellene és lehet, hogy sokan vitatják a döntéseit, de a magyar válogatott csapatkapitányaként kivezette a legénységet az Eb-re. Tessék nagyon gyorsan leszállni arról, hogy miért Törökországba szerződött, hogy miért van ilyen és olyan kocsija, amit kénye-kedve szerint összetörhet, és hogy miért azzal jár éppen, akivel.
Király Gábortól, aki akkorát védett az oslói mérkőzés második percében, hogy még most is alig hiszem el. Lehet, hogy már nem az igazi, lehet, hogy néha kicsit megadóan elvetődik egy ziccernél, lehet, hogy ő sem a nyilatkozatok nagymestere, de nélküle most szomorúan tapsolnánk a norvégoknak.
Guzmics Richárdtól, aki Európa-klasszis teljesítményt nyújt hónapok, évek óta a válogatott tengelyében. Hála a bukaresti gyepnek, hogy azon a szörnyű estén elcsúszott, és abból a "tragédiából" még erősebben tért vissza, megmutatva sokaknak, hogy ő sokkal több, mint egy elcsúszás.
És legfőképpen, kiemelten, hatványozottan attól a Bernd Storcktól, akinél több méltatlan kritikát még ember nem kapott egy válogatott élén sem. Lehet, hogy nem brillíroztunk a selejtezősorozat utolsó állomásain, de amit a pótselejtező két mérkőzésére varázsolt a csapatából, azt meggyőződésem, hogy se Dárdai Pál, se Fabio Capello, se senki nem tudta volna elérni. Ő tényleg ismeri ezt a csapatot, tényleg tudja, mit lehet játszatni vele, és véghez vitt egy fantasztikus bravúrt, kivezette a magyar csapatot 44 év után az Európa-bajnokságra. Ez nem Dárdai csapata, ez Bernd Storck csapata!
Köszönjük tehát a fiúknak, hogy egy ilyen fantasztikus estével örvendeztettek meg minket, ez a válogatott tényleg kiharcolta az Európa-bajnokságot, egy pillanatig sem szabad elvenni tőlük az érdemet. Szép volt, fiúk! Találkozunk Franciaországban!