Legutóbb huszonkilenc évvel ezelőtt voltunk hasonló helyzetben, akkor sikerült a bravúr. Az a győzelem, bár csak a második volt abban a kvalifikációs sorozatban, tulajdonképpen mexikói repülőjegyet jelentett a magyar válogatott számára. Sok minden történt azóta a futballban, fájdalom, hogy 1986 után kimaradtunk a jóból, hat vb-t és hét Eb-t rendeztek meg nélkülünk. Nagyon úgy fest, hogy ez a mérleg most egyensúlyba kerül, mert bár közeledünk 2014-hez, ilyen messze még nem érezhettük magunkat Brazíliától. Pedig a tabellán ugyanúgy a második helyen állunk, mint egy hónappal ezelőtt, a románok és a törökök még mindig mögöttünk vannak, ám amíg ők Andorrába illetve Észtországba mennek pontokért, ránk Hollandiában vár ez a feladat. Ott, ahol tétmeccsen 2000 óta senkinek sem sikerült nyerni, döntetlen is csak elvétve született, legutóbb napra pontosan tizenhárom esztendeje a portugálok győzték le díjmérkőzésen otthonában az Oranjét.

Mennyivel kellemesebb lenne most a közérzetünk, ha Bukarestben nem omlik össze a csapat, ha kiizzad legalább egy ikszet, vagy úgy is fogalmazhatnék, megizzad legalább egy pontért. Nem így történt, a sorstól (és a törököktől) azonban kaptunk még egy lehetőséget arra, hogy megtartsuk a pótselejtezőt érő pozíciónkat. Az előjelek nem túl biztatóak, igaz, bár nekünk már évtizedek óta nem azok egy-egy holland-meccs előtt. Az ember mégis próbál ilyenkor valamiféle kapaszkodót keresni, annak ellenére, hogy tudja, a kincstári optimizmus ez esetben nem jelent mást, mint várni a csodát, ami ugye elég ritkán történik meg a futballban. Ehhez most több dolognak kellene összejönni egyszerre, szükséges hozzá a magyar válogatott csúcsteljesítménye, egy visszafogott ellenfél és némi szerencse. Sok ez így együtt, jóval több annál, mint ami reálisan elvárható.

Két és fél éve valami hasonlóban reménykedtünk, hetvenöt percig pariban is voltunk a hollandokkal, akik aztán megrázták magukat, és 5-3 lett a vége. Mondanám, hogy arra a vereségre lehetne alapozni, ám ha összevetjük a magyar válogatott akkori és jelenlegi összeállítását, alig találunk olyan játékost, aki 2011 márciusában pályára lépett, és most is ott van a csapatban. Vanczák Vilmosnak, Dzsudzsák Balázsnak és a második félidőben csereként beálló Koman Vladimirnek vannak személyes élményei arról a mérkőzésről, nekik kellene valahogy elhitetni a többiekkel, hogy Amszterdamban is lehet keresnivalónk. Mint ahogyan 1984-ben Rotterdamban is volt, arról a meccsről pedig a szövetségi kapitány, Egervári Sándor, és a kapusedző, Andrusch József tudna mesélni (előbbi Mezey György segítőjeként dolgozott, utóbbi a válogatott kapuját védte). Minden bizonnyal meg is tették ezt az elmúlt napokban, ha másért nem, hát nosztalgiából felelevenítették a huszonkilenc éve történteket. Apróságnak tűnhet, de talán ez is segít.

Ha már a tudáskülönbséget, a képzettségbeli hátrányt képtelenség ledolgozni, legalább a mentális deficitet kellene minimálisra csökkenteni pénteken este. Akár már a játékoskijáróban, aztán a kivonuláskor, majd a himnuszok alatt jelezhetnénk a hollandoknak, hogy itt vagyunk, készen állunk a harcra, a kezdősípszó után pedig megpróbálhatnánk tudtukra adni, hogy nyerni akarunk. Aztán vagy elhiszik, vagy nem...Legrosszabb esetben annyi történhet, hogy komolyan vesznek minket, és ők is úgy állnak hozzá(nk), hogy jöjjön, aminek jönnie kell...

A 20:30-kor kezdődő Hollandia-Magyarország összecsapásról a hatharom.com élő, szöveges közvetítésben számol be.

Forrás: magyarfutball.hu