Ha máskor nem, az idei Eurovíziós Dalfesztivál kapcsán alaposan elgondolkodhatott a pályaválasztáson ByeAlex, a Kedvesem című dalával a magyar színeket képviselő énekes-dalszerző. Érdekes volt ugyanis hallgatni, hogy a sikeresen megvívott elődöntő után a malmői finálé napján miként beszélt érzéseiről az a fiatalember, akiről nem a döntőbe jutás öröme, még csak nem is az több tízmilliónyi ember előtti szereplés élménye iránti vágyakozás, sokkal inkább a keserűség sugárzott. Az ezt megelőző hetekben ugyanis kapott hideget-meleget a magyar közvéleménytől az általa szerzett szám, az előadásmód, a hamis éneklés és még ki tudja minek kapcsán. Pedig a dal nem azért jutott ki a nagy európai megmérettetésre, mert ő valakinek a valakije (ahogy ez mostanság itthon dukál), hanem mert a magyar közönség megszavazta!
Érdekes és egyben furcsa érzés lehetett számára mindez, hiszen mégiscsak egy nemzetet képviselve készült a dalversenyre, ahol legjobb tudása szerint igyekezett öregbíteni hazánk hírnevét. Mégis olyan "élménnyel" szembesült, amelyre sportolóként aligha kellett volna számítania. Itt kezdtem el gondolkozni én is azon, hogy vajon mi a különbség egy dalversenyen szereplő magyar énekes és a magyar sportolók között? Vajon mi az, ami miatt sokan fenntartásokkal kezelték ByeAlex (született: Márta Alex) indulását, szereplését és miért szurkolunk egységesen, egy emberként szinte bármely sportág honi képviselőinek, ha más országok sportolói ellen szerepelnek? Mert elméletileg a két kategória ugyanaz, de úgy tűnik, mégsem...
Miért van az, hogy ha netán egy sportolónk rosszul szerepel, akkor legfeljebb szomorkodunk, bosszankodunk, de sohasem nyilvánul meg vele szemben olyan össznépi ellenszenv, mint egyes fórumokon most ByeAlex-szel szemben? Tudom, a zene sokkal szubjektívebb műfaj, mint a sport, de ez önmagában elég magyarázat lenne? A zenében sokkal inkább létezik az egyéni ízlés fogalma, a sportban ugyanakkor sokkal hangsúlyosabban jelen van a nemzettudat, amely erősíti a "mindenkinek szurkolok, aki magyar" érzését. Mégis furcsa megtapasztalni, hogy sokan nem tudnak, nem tudtak jó szívvel örülni egy magyar fiatal sikerének (mert a malmői tizedik hely minden idők harmadik legjobb magyar szereplése az Eurovíziós dalversenyen). Mert lehet szeretni, lehet utálni a Kedvesem-et, ettől függetlenül mégis minket képviselt a dal. Amely magyarul szólt, ellenben a sok, az univerzalitásra és az olcsó népszerűségre vadászó angolul előadott tucatslágerrel.
Nekem személy szerint nem tetszik különösebben a dal - igaz mivel a hazai kiválasztási folyamatban egyetlen SMS-t sem küldtem el a válogatón szereplő dalokra, így nincs jogom panaszkodni, hogy végül a Kedvesem "utazott el" Malmőbe. De ha már eljutott, akkor ugyanúgy szurkoltam neki, mint tavaly Londonban a sportlövő Sidi Péternek, a fantasztikus teljesítménnyel olimpiát nyerő Risztov Évának vagy az éppen hétfőn a Himalája egy újabb nyolcezresét meghódító, Erőss Zsolt vezette magyar hegymászó expedíciónak. Mert ők is magyarok, a honfitársaim. Hogy másokban mégis miért okozott ekkora frusztrációt (irigységet?) egy fura külsejű, kicsit talán magának való dalszerző Európára szóló sikere? Bevallom férfiasan, nem tudom...