,,Egyik csapatban sem történt olyan változás, ami átírta volna a róluk kialakult képet, sem az összeállításokkal, sem a hadrendekkel nem leptek meg minket a kapitányok, ha úgy tetszik, minden maradt a régiben - kezdte értékelését Várhidi. - Sajnos azt kell mondjam, szakmailag talán az első öt-tíz perc volt érdekes. A találkozó elején egy-egy akció azt sejttette, hogy valóban lehet ebből ki-ki meccs, egy igazi döntő. Aztán David Silva fejese után ez a várakozás rohamosan csökkent, a második spanyol góllal pedig eldőlt minden. Furcsa ezt kimondani, hiszen több, mint egy félidő még hátra volt, az olaszok ráadásul többször bizonyították már, hogy nagy küzdők, ám ezúttal sanszuk nem volt arra, hogy utolérjék a spanyolokat. Ez akár szó szerint is értendő, hiszen nem csak egy, hanem több fokozattal lassabban futballoztak. Hiába volt náluk nagyobb százalékban a labda, annak megjátszásából, a passzokból, a beindulásokból, az elmozgásokból hiányzott a tempó, a németek ellen látott dinamika. A gólok előtti egyéni hibák is ebből adódtak, s mivel nem csak a védekezésük akadozott, hanem egy-két kivételtől eltekintve képtelenek voltak odakerülni Casillas kapuja elé, minimálisra csökkent az esélyük. Hogy mindez miért történt, túlpörögtek, idegesek voltak-e, nem tudom. Persze, próbál az ember valamiféle elfogadható magyarázatot keresni, az elején azt gondoltam, hogy sokat kivett belőlük az angolok elleni százhúsz perc, majd a németek felett aratott győzelem, ám a kérdésekre valójában az ellenfél játéka adta meg a választ. A spanyolok újfent bebizonyították, hogy zsenik, akkor futballoztak a legjobban, amikor leginkább kellett, akkor pörgették fel a sokak által unalmasnak vélt passzjátékukat, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Tény, hogy Xaviéknak sokkal nagyobb területük volt, mint a portugálok ellen, így aztán kedvükre játszhattak, könnyedén, felszabadultan és eredményesen. A jobb csapat nyert, ez nem is lehet vitás, ami meglepő, hogy k.o.-val".

A döntőbeli különbség márcsak azért is furcsa, mert a csoportkörben, az olaszok pariban voltak a spanyolokkal, sőt, hatvan percig ők futballoztak jobban. Vasárnap Tiago Motta sérülése, az ezt követő félórás emberhátrány végképp megpecsételte Pirlóék sorsát. Ezzel illetve a két válogatott egymás elleni 1-1-es döntetlenjével kapcsolatban Várhidi Péter érdekes megjegyzést tett:

,,A döntő végképp megerősítette bennem azt a korábban csak magamnak megfogalmazott véleményt, hogy az a bizonyos csoportmeccs kamu volt. Természetesen nem arra gondolok, hogy megbeszélték volna az eredményt, egyszerűen az történt, hogy a két sztárcsapat nem bántotta egymást, a spanyolok takarékon futballoztak, miután gólt kaptak, gyorsan egyenlítettek, aztán már egyikük sem törte magát annyira a győzelemért. Olyan volt ez, mint a francia-angol, a nagyok ott sem szaggatták szét magukat, úgy kalkuláltak, a továbbjutáshoz elég lesz az iksz is, ha a másik két, papíron gyengébb csapat ellen hozzák a mérkőzést. A spanyolok is valahogy így állhattak hozzá a csoportmeccshez, s mint kiderült, a döntőbeli ellenfelüket, az olaszokat altatták el a legmélyebben. Ami pedig Cesare Prandelli cseréit illeti...Hát, ez külön tanulmány. Az odáig rendben van, hogy Chiellinit kényszerből le kellett hoznia, azzal sincs semmi baj, hogy Di Natalét a szünetben beküldte, Tiago Motta szerepeltetését viszont nem értem. Már maga a harmadik csere is nagyon korai volt. Azt elfogadom, hogy a szövetségi kapitány kockáztatott, de ekkorát azért mégsem kellett volna. Egy nem teljesen egészséges labdarúgót fél órával a vége előtt, harmadik csereként akkor sem küldök pályára, ha maga a játékos mondja, hogy minden rendben van. Motta korábban sérült volt, ha Prandelli mindenáron szerepeltetni akarta, miért nem vele kezdett? De nem ezen múlott. Nem volt benne a meccsben, hogy az olaszok teljes létszámban felnőhetnek a spanyolokhoz. Amikor pedig tízen maradtak, lerítt róluk, hogy feladták, a mozgásuk arra utalt, az arcuk azt tükrözte, hogy számukra befejeződött a döntő. Megértem őket, mert bár megpróbálták magukból kihozni a maximumot, legbelül nyilván ők is elismerték, hogy a spanyolokat nem tudják megállítani. Hiába remek futballisták, kőkemény profik, többen a könnyeikkel küszködtek a végén. Érezték, hogy nagy lehetőséget szalasztottak el, még akkor is, ha egy minden szempontból jobb, erősebb csapat előtt kellett meghajolniuk".