Az esős hazaúton végig egy dolog járt az eszemben: vajon mit is írhatnék erről a meccsről, mi lenne méltó a New England 34-28-as győzelméhez. Megszokásunkhoz híven egy laza összefoglalón törtem a fejem, melyben még azt is megemlítettem volna, hogy sikerült eltalálnunk  Super Bowl győztesét, 1.60-as szorzón. Merthogy a Patriots nyert, ám ennek elmeséléséhez talán méltatlanok lennének a szavaim, ezt a meccset ugyanis látni kell.

Nagyon sokáig úgy nézett ki, minden idők egyik legunalmasabb döntőjét láthatjuk és csupán az jelenti az izgalmat, hogy vajon mikor ér ki a rendelt pizza, esetleg elfogy-e idő előtt a sör. Az első negyed pontnélkülisége bár azt ígérte, hogy nem látunk majd pontzuhatagot, az embernek végig az volt az érzése, hogy az Atlanta Falcons dominál a mérkőzésen és csak idő kérdése, hogy feltegyék a táblára az első pontokat. Végül ez LeGarrette Blount bénázásának köszönhetően meg is történt, erre pedig néhány perc alatt még két lapáttal rátett az ihletett formában játszó Falcons, köztük a sokáig MVP-kandidált Alford remekbe szabott visszahordott touchdownjával.

A félidő végére még szépíteni tudott a Patriots, ám a half time show 30 perce alatt azon töprengtem cimboráimmal, hogy bármennyire is kiráz minket a hideg a popzene szó hallatán,

Mivel azt hittem, a mérkőzés legizgalmasabb kérdése az lesz, vajon az American Horror Story sztárja megemlíti-e Donald Trumpot, esetleg csinál-e valami polgárpukkasztót, talán olyan odaadással figyeltem a műsort, mint előtte a televíziót egyszer sem.

Persze kár lenne Lady Gagára túl sok szót fecsérelni, de valljuk be, elegáns, szerethető, hozzá képest visszafogott és jó showműsort hozott össze a szünetre.

A New Englandet azonban ez sem rázta fel és az Atlanta újabb touchdownja után már 25 pont állt a felek között. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor nagyon sok szurkoló a kényelmes, meleg ágyat választotta, némi éjszakai alvás reményében a pokolian hosszú hétfői munkanap előtt. Ám ha van a világon egyetlen csapat, egyetlen franchise, egyetlen dinasztia, amelyet nem szabad leírni, az a Belichick-Brady fémjelezte Patriots.

Tulajdonképpen annyi buktató pontja volt ennek a mérkőzésnek, hogy meg sem lehet számolni. A legtöbb ilyen típusú meccsnél azt emlegetjük, hogy ekkor, meg akkor volt a momentum, de itt 23 percnyi momentum volt.

De Tom Bradyt nem a feladós fából faragták és bár a mérkőzés után az MVP-nek választott ötszörös bajnok úgy nyilatkozott, egy percig sem adták fel a küzdelmet, 28-3-nál biztosan voltak olyanok a csapattársai között, akik ténylegesen feladták a mérkőzést. A 25 pontos hátrány kiegyenlítéséhez persze töménytelen mennyiségű szerencse is szükségeltetett, nézzük meg például David Tyree, akarom mondani, Julian Edelman hihetetlen elkapását, amely az egyenlítés felé vezető út egyik állomása volt.

Jöhetett a ráadás és amikor az érme fejet mutatott és eldőlt, hogy a Patriots kezdi a hosszabbítást, szerintem mindenki tudta, itt a vége. Egy drive a csodáért, 75 yard az örökkévalóságért. És az egész meccsen hatalmasat játszó James White fel is tette a koronát minden idők egyik legnagyobb NFL-estéjére.

Leírhatatlan 64 perc volt, talán még azok számára is egy csoda, akik zsigerből gyűlölik a New Englandet. Mert utálni lehet ezt a csapatot, de nem elismerni nem.

A rekordok döntője volt, Brady és Belichick ötödik gyűrűje is egyedülálló, mint ahogyan az irányító 466 passzolt yardja és James White 14 elkapása is rekord.

Ám a történelemkönyvek csak a győztesekről emlékeznek meg. Arról, hogy soha nem fordított csapat még 10 pontnál nagyobb különbségről és arról, hogy ez volt a legelső Super Bowl, amelyen hosszabbítás után kaptuk meg a választ.

Annyi mindent lehetne még írni erről a meccsről, de nem hiszem, hogy akár csak megközelítőleg visszaadná azt, ami Houstonban történt magyar idő szerint hétfő hajnalban. Ez nem csak a New England Patriots győzelme volt, hanem a sportág diadala is. Egy újabb tanúbizonyságot kaptunk ugyanis arról, hogy nincs az amerikaifutballnál szebb és nagyobb sportág. Mert itt tényleg minden megtörténhet…