A hétvége talán legnagyobb csalódását nálam a Giants követte el azzal, hogy úgy kaptak ki Eli Manningék hazai pályán, hogy még pontot sem szereztek. Igaz, az ellenfél a Seattle Seahawks volt, amely idén az egész liga legkönyörtelenebb csapatának tűnik. A washingtoni alakulat nemcsak támadásban és védekezésben, de még a speciális egységek összeméricskélésében is magasan a legjobb a ligában - az eddigi 14 meccsen például összesen 19 yard visszafutást engedtek meg az ellenfeleknek puntból, amivel nemhogy megdöntenék, hanem egyenesen legyaláznák az eddigi rekordot (48 a 2008-as Atlanta Falconstól).

Persze nem a puntokon múlik egy meccs sorsa, ha ilyen csapatot küldhet az ember pályára, mint Pete Carroll. A profi mezőnybe másfél évtizedes egyetemi ,,száműzetés" után visszatérő edző kitűnő segítőtársat kapott John Schneider általános igazgató személyében, aki a csapat játékosállományának összegereblyézésében zseni. Nyáron például fillérekért megszerezte Cliff Avrilt és Michael Bennettet, akik vezetik a csapatot sackekben, és a már tavaly is brutális védelmet még jobban megerősítették.

Idén Carroll és Schneider is olyan jól tették a munkájukat, hogy 2010 nyara óta tartó koprodukciójuk (amely az első évben a 7-9-es mérleg ellenére is rájátszást és a címvédő Saints ellen egy emlékezetes győzelmet, tavaly pedig már a főcsoport-elődöntőt hozott) kiteljesedni látszik, s Eli Manning is azt mondhatja: amelyik csapat egyik kezdő cornerbackje kiesése ellenére is ötször elhalássza tőle a labdát, az megérdemli, hogy első számú kiemelt legyen.

Az érem másik oldalán a Giants áll. A mindössze két éve Super Bowlt nyerő alakulat idén teljesen kipukkant. Tom Coughlin főedző első éve (2004) óta például egyszer sem zárta negatív mérleggel az idényt, és az ember azt gondolta volna, hogy a tavalyi 9-7 után bekeményít a nagy fegyelmezőként hírhedt Coughlin, és csont nélkül bemasíroznak. Erre a hat vereséggel kezdődő szezon után már aligha lehetett már erre számítani. A Seattle ellen ráadásul agyrázkódást szenvedett Victor Cruz, az Óriások legjobb elkapója is - szegény embert az ág is húzza.

Gonzalez egykori csapattársa, a Kansas Cityben ,,ragadt" Jamaal Charles szintén történelmet írt. A 25 éves futó az Oakland Raiders legyalázáshoz alaposan odatette magát, és a liga kilencven éves történetében első running backként négy touchdownt is elkapott egy futott cél mellett. Az 56-21-es győzelemhez 20 futott és 195 elkapott yarddal hozzájáruló játékos egy normális évben akár a legértékesebb játékosnak járó kitüntetést is átvehetné... ha Peyton Manning nem játszana élete formájában.

Hogy ne szomorú hangon fejezzük be a heti okosságot, ahhoz kell Tony Gonzalez is. A liga egyik legkarizmatikusabb játékosa idén végérvényesen befejezi a játékot - egy négy-öt győzelemmel rendelkező csapattól aligha lehet azt kívánni, hogy jövőre bajnokságra esélyes legyen... -, de azt a kevés időt, ami maradt még neki a grillrácsos pályákon, igyekszik hasznosan kihasználni. A 13-szoros Pro Bowl-játékos vasárnap a Washington Redskins elleni csatában egy rövid elkapással átlépte a 15000 elkapott yardos álomhatárt, amit eddig csak négyen tettek meg, s egy jó hajrával még Isaac Bruce-t és Randy Mosst is beérheti. Ráadásul tight end létére tette ezt meg, ami már szinte emberfeletti teljesítmény. A pozícióban a második legtöbb yarddal Shannon Sharpe büszkélkedhet: a Broncos és a Ravens legendája 10060 egységet kapart össze három bajnoki aranygyűrűt termelő karrierje során...