Az előző szezonban sem kellett sokat várnunk az első edzőváltásra – Akkor a Sacramento Kings vezetősége döntött úgy, hogy lecseréli trénerét – és ez idén sem történt másképp. A Los Angeles Lakers vezetőedzőjét, Mike Brownt ugyanis öt mérkőzést követően menesztették. Az, hogy ezen esemény bekövetkezése mennyire volt várható, esetleg borítékolható, ma is vita tárgyát képzi, de ezzel nem is érdemes foglalkoznunk.

Az tény, hogy a tavaly érkező Mike Brownnak komoly gondjai voltak Los Angelesben, hiszen valljuk be őszintén, ő nem az a fajta edző, aki képes nagy egókat kezelni, márpedig az angyalok városában ez nélkülözhetetlen képesség. Azt már az előző szezonban is tudni lehetett, hogy Brown mestert nem igazán tiszteli Kobe Bryant, ami Los Angelesben nem egy kiváló edző vesztét okozta már, így akár az is elképzelhető, hogy a vezetőség csak a kiváló alkalomra várt.

Márpedig az 1-4-es rajt ilyen volt, hiszen őszintén szólva ahhoz, hogy ezzel a kerettel valaki bejusson a rájátszásba, ne adj’ Isten a nagydöntőig meneteljen, bizony nincs szükség óriási edzői kvalitásokra, amellyel egyébként Mike Brown nem is feltétlenül rendelkezik. Tény tehát, hogy ennél jobb alkalmat senki sem találhatott volna a Cavaliers egykori edzőjének menesztésére, hiszen várható volt, hogy a Lakers ahogy egyre több mérkőzést játszik, úgy lesz egyre jobb, akkor pedig az eredmények is jönni fognak.

Tény, hogy a Lakers az első öt mérkőzésen pocsék teljesítményt nyújtott, sokan ezt a Princeton-offense-nek tudták be, amely láthatóan nem vált be, ám ezzel kapcsolatban apró érdekesség, hogy eme taktika alkalmazása egyes források szerint Kobe Bryant agyából pattant ki.

Az igazi szappanopera azonban nem is Brown menesztése volt, hanem az, ami ezután következett: az utód felkutatása.

Végeredményben három név merült fel, elsőként Mike D’Antoni, Phil Jackson, aztán tartalékként Mike Dunleavy. A forgatókönyv lényegében nagyon egyszerű volt, hiszen a legnagyobb szabadúszó abban a pillanatban Mike D’Antoni volt, Phil Jackson visszahívása pedig szintén kézenfekvő megoldásnak tűnt, egyedül Mike Dunleavy neve volt kissé érthetetlen, hiszen vele nem feltétlenül jutott volna előrébb a Lakers, mint Mike Brownnal.

Kobe Bryant itt is furcsa szerepet játszott, hiszen elsőként nyilatkozta le azt, hogy nagy valószínűséggel D’Antoni érkezik majd, ám ekkor már Phil Jackson neve is felmerült, amiről a dobóhátvéd akkor még nem is tudott.

Ekkor a D’Antoni-projekt jegelésre került, és minden figyelem Phil Jacksonra szegeződött, akivel többek közt az otthonában is tárgyalt a vezetőség. Nem sokkal később a sajtó kész hírként közölte, hogy Jackson visszatér, majd szintén rövid időn belül az is kiderült, hogy Mike D’Antoni lesz az új edző. Ennek fő oka, hogy állítólag – és ennek az „állítólag”-nak érdemes komoly szerepet nyilvánítani – Jackson teljesíthetetlen dolgokat kért. Hogy ezek anyagi jellegű kérések voltak-e, azt nem lehet tudni (sokak szerint igen), ugyanakkor mindenképpen furcsa, hogy ezért hiúsult meg a világ lényegében legsikeresebb edzőjének reaktiválása (kizárt dolog, hogy ennél is több pénzre lett volna szüksége az öregnek), hiszen egyes források szerint a Lakers vezetősége azt is felajánlotta Jacksonnak, hogy kevesebb idegenbeli meccsre kell elutaznia a csapattal, márpedig a mai világban ez azért nem kis dolog.

A dolog végkifejlete az lett, hogy Mike D’Antonit nevezték ki a Los Angeles Lakers új vezetőedzőjévé, amely szintén óriási visszhangot keltett. D’Antoni összességében sikeres edző, azonban bőven akadnak gyengeségei is, ugyanakkor több szempontból is jó választásnak tűnik. Amint azt már korábban említettük, Los Angelesben talán a legfontosabb dolog, ami befolyásolja egy edző sikerességét, az hogy mennyire tiszteli őt Kobe Bryant. Márpedig ezzel D’Antoni esetében nem lesz gond, hiszen ő volt Bryant gyerekkori példaképe, ideálja, ráadásul a 8-as mezt is az ő hatására kezdte viselni, ezek a tények pedig önmagukért beszélnek.

D’Antonival ráadásul dolgozott már együtt Bryant, sőt, ami azt illeti, Steve Nash pályafutásának talán legszebb éveiben is (Phoenix Suns) az ő keze alatt munkálkodott, ami szintén kiváló előjel. Természetesen az sem elhanyagolható tényező, hogy a D’Antoni által preferált elzárás-leválás rendszer kiválóan működhet majd Nash és Howard között, bár nyilván a run and gun offense a korosodó játékosok mellett már nem alkalmazható úgy, mint anno a Sunsszal. A sztorinak persze itt még nincs vége, hiszen talán a legnagyobb feladat Pau Gasol helyének a megtalálása lesz, aki a szakértők szerint egyenesen felesleges D’Antoni rendszerébe, így akár az is előfordulhat, hogy a spanyol klasszist a későbbiek során elcserélik. Ez persze a jövő zenéje, az viszont biztos, hogy Mike D’Antoni pénteken érkezik Los Angelesbe, és máris megkezdheti a munkát.

A hét legszebb jelenetei:

A hét játékosa
Kenneth Faried

Ezúttal jóval nehezebb dolgunk volt akkor, amikor a hét játékosát próbáltuk kiválasztani, ám végül a Denver másodéves csatárára, Kenneth Fariedre voksoltunk. Nem véletlenül, ugyanis Faried a héten két meccset is nyert a csapatával, ráadásul háromból háromszor szállított vaskos dupla-duplát, így 16.66 pontot és 12.66 lepattanót átlagolt az elmúlt hét nap során.

A hét mérkőzése
11.12. Toronto Raptors-Utah Jazz
133-140 (h.u.)

Nem mindennapi küzdelmet hozott a sérültekkel tizedelt Toronto, és az idegenben addig nyeretlen Utah összecsapása. A találkozón végig a hazaiak vezettek, a negyedik negyedben már 11 ponttal is, azonban a Jazz váratlanul magára talált, és döntetlenre mentette a meccset egy késői Jefferson-triplával. Ez persze nem minden, ugyanis három hosszabbításra volt szükség ahhoz, hogy eldőljön a mérkőzés sorsa!