Mi, elkényeztetett és követelőző fotelszurkolók szinte fel sem tudjuk fogni, hogy ami messziről az olimpia utánozhatatlan bájának tűnik - tudnillik, hogy négyévente rendezik -, az sportolói szempontból nem valamiféle misztikus kellem, hanem mázsás pszichés teher. Olyan, ami simán agyon tud nyomni, ami rátelepszik az életedre, ami felemészt, kicsinál, görcsbe ugrasztja a gyomrodat, majd aztán azon a bizonyos napon, amikor éppen életed legfelszabadultabb, legörömtelibb pillanatait kellene átélned - hiszen azért güriztél gyerekkorod óta, hogy ide eljuss, nem? - kíméletlenül benyújtja a számlát.
Bacskai Benji, Babos Timi, Tátrai Miklós, vagy épp Egri Viktória tudna erről mesélni a riói élmények alapján. De a most aranyérmes - és milyen rém cukin ünneplő! - Szász Emesének is kellett két előzetes nekifutás, ami ráment arra, hogy átérezze, az olimpiai tét ugyan nyomasztó, de nem szükségszerűen kibírhatatlan. Nagy Tímea Atlantában toronymagas esélyesként bukott, hogy aztán az őt nyomasztó súly alól felszabadulva Sydney-ben és Athénban is győzzön, Risztov Évának pedig ennél is több idő, nyolc egész év kellett ahhoz, hogy lerázza magáról annak a rosszindulatú riporternek a keresztjét, aki az athéni negyedik helye után addig sanyargatta, míg teljesen össze nem omlott a kamerák előtt.
Hosszú Katinka mágikus győzelme, amiről az elmúlt napokban mindenhol, de tényleg mindenhol, szinte minden fontosat leírtak, nekem elsősorban ebből a szempontból tanulságos és örömteli. Láttuk őt összeomlani, döntőbe sem kerülni Pekingben - amolyan titkos esélyesként -, és láttuk világbajnokként önmagát ostorozva, miután az érem sem jött neki össze Londonban. Láttuk, ahogy marcangolja magát, sőt, talán mi is beálltunk a hosszú sorba, ami kifejezte csalódottságát, miután nem szerezte meg nekünk - ez is, milyen végtelenül önző és buta, a hazai sportot mégis teljesen átszövő gondolkodásmódra utal - azt a bizonyos érmet, amit (el)vártunk, amire számítottunk. És ami így még nagyobb súllyal, még elviselhetetlenebb teherként nyomta a vállát.
Nyithatott volna szépségszalont - ahogy azt edzője, a későbbi amerikai szövetségi kapitány, David Salo tanácsolta neki -, ő mégsem ezt tette. Kitartott az álma mellett, de nem úgy, ahogyan az itthon szokás, a fogakat összeszorítva, még egy olimpiát bevállalva - de arra hasonló módon eszetlenül rágörcsölve -, hanem teljesen újraértelmezve azt.
"2012-ben úgy éreztem, eljött az időm. Nagy volt rajtam a nyomás, és iszonyatosan ideges voltam a döntő előtt. Emlékszem, egyáltalán nem élveztem, csak azt akartam, hogy túlessek végre rajta. Féltem attól, mi történik, ha nem nyerek" - nyilatkozta Katka most, mi pedig nem tudjuk nem észrevenni a kontrasztot. A vasárnap hajnali verseny már csak egy volt számára a sok közül, egy állomás a cél - vagyis a világcsúcs, mint azt Katinka és Shane korábban annyiszor leszögezte - felé. Hogy épp akkor, épp aznap kellett megúsznia, megcsinálnia, nem számított, nem nyomasztott, nem volt érdekes. Katinkában működtek az automatizmusok, tudta, hogy képes rá, tudta, hogy mit kell tennie, csukott szemmel is végigúszta volna a távot. És ami ennél is fontosabb: érezte, az eredményei, a Shane-nel közösen elért sikerek meglétén egy cseppet sem változtat, ha aznap épp valami kisiklik. Nem tudott veszíteni, mert nem érezte, hogy veszíthet.
Így pedig csak nyerni lehet.
Ritka, amikor egy magyar sportoló ennyire tisztában van önmagával. Amikor tényleg azt érzi az ember - még képernyőn keresztül is -, hogy itt most nem a nagy közös magyar álom van megélve, könnyes szemekkel, szívre tett kézzel végigénekelt himnusszal, medencébe zokogással, hanem egy saját, előre eltervezett, tudatosan végigvezetett karrier állomását látjuk. Katinka annyira lecsupaszította önmagáról a magyar úszást, és úgy egyáltalán, a magyar sportot övező körítést, hogy simán elfogadtuk tőle, amikor a vállát leporolva jelezte a világnak a fölényét, és a saját mellét döngetve elsősorban nem azt ünnepelte, hogy most épp 15 millió magyar szemébe szöktek könnyek csak miatta, hanem egy korszakosan bődületes világcsúcsnak örült.
Azt hiszem, ezt hívják profizmusnak és modern sportnak. Talán kevésbé közhelyes és pátoszos, mint amit itthon mi megszoktunk, de semmivel sem kevésbé magával ragadó.
