A futball –amióta csak létezik- a népi kultúra lélegző szövete, s mint ilyen, rendre reflektál az őt befogadó társadalmi és politikai közeg ingereire. El kell fogadni, hogy futball sohasem lesz politika nélkül, de mivel a politika pont így képtelen meglenni futball nélkül (lásd a Rákosi-rendszer és az Aranycsapat, esetleg Franco és a Real Madrid, vagy a katalán ellenállás és a Barcelona viszonyát), a függés kölcsönös és oszthatatlan. És pont ebből erednek a problémák.
Hagytam magamnak két napot, hadd ülepedjenek a történtek. Bíztam benne, hogy így talán sikerül valahogy megemésztenem a megemészthetetlent, azt, hogy a labdarúgó-válogatott az elmúlt 15 év talán legfontosabb meccsét zárt kapuk mögött lesz kénytelen lejátszani. Hogy értsük a kontextust: a márciusi magyar-románhoz képest egy Anglia elleni 6:3 maga a színtiszta smafu, de eltörpül mellette a világbajnok olaszok, az Eb-címvédő görögök, vagy a labdaművész brazilok gyepbe dózerolása is. El, mert ennek tétje lesz - nem is akármilyen. Hogy pont ettől igazán fájó? Lehet, sőt biztos is.
Sohasem értettem azokat az embereket, akik négerezni, zsidózni, cigányozni vagy románozni járnak ki a meccsekre. És nem feltétlenül azért, mert nem látom az ezek mögött megbújó társadalmi és történelmi indulatokat, csak egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ezek kimondásához miért kell valakinek szurkolónak álcáznia magát. Jó, persze, a lelátó a szólásszabadság szimbóluma, a tömegpszichózis ereje még egy párszázas keménymagban sem elhanyagolható, de akkor is: a stadionba szurkoló való, a parlamentbe politikus, a tüntetők és a hőzöngők meg menjenek az utcára. Ilyen egyszerű.
Jóval több, mint egy évtizede már annak, hogy Simon Tibor (Isten nyugosztalja!) a lelátói hulliganizmus kapcsán kifejtette: a székeket dobáló vandál is fizető néző. Talán, ha akkor, ha azokat az elemeket kiközösítjük, megbélyegezzük, és világossá tesszük, hogy a lelátó nem a gyűlölködés piedesztálja, akkor most nem tartanánk itt.
Mert ne áltassuk magunkat, nem a FIFA kegyetlensége és igazságtalansága miatt kezdhetjük méretes hendikeppel a sorsdöntő selejtezőnket – sőt, az is tévúton jár, aki a Simon Wiesenthal központra kenné a dolgot. Erről csakis mi tehetünk, igen, MI, így, többes szám első személyben. Mi, akik nem tagadjuk meg ezt az otromba csürhét. Mi, akik most is inkább a Facebook-on szervezkedünk, mi, akik megint másban keressük a hibát ahelyett, hogy magunkba néznénk, és azt mondanánk: ez a büntetés igenis jogos.
Mert az.
Tetszik, vagy sem, a FIFA egy nemzetközi szervezet, saját játékszabályokkal. Aki a tagja akar lenni, annak el kell fogadnia a lefektetett alapelveket, sőt, nem csak azok betűjét, de szellemiségét is. Ha a FIFA azt mondja, zsidózni nem illik, sőt nem is szabad, akkor azt nekünk tiszteletben kell tartani. Egy egyházi temetésen sem kezd senki istenkáromlásba a pap búcsúztató beszéde közben, de nem azért, mert ne lehetne (hiszen ugye szólásszabadság van), hanem, mert ez a jelenlévők privát szabályai szerint zajló esemény, ahol el kell fogadniuk a társadalmi érintkezés alapvető normáit. A véleményéhez mindenkinek joga van, de a társadalom nem úgy működik, hogy mindenki kiáll az utcasarokra, és üvöltözik. Szerencsére.
Persze, ha nem tetszik, ki lehet lépni a FIFA-ból, lehet játszani a barátságos meccseket orrba-szájba, elfogadva azt, hogy eztán sem jutunk ki semmilyen világversenyre. Cserébe viszont legalább zsidózhatunk gazdagon, nem kell attól tartanunk, hogy a bécsi izraeliták baráti köre feljelent minket és majd játszhatunk nézők nélkül. Nem csak a vélemény szabad, de a választás is, bizony.
Mi lenne, ha mondjuk most az egyszer azt választanánk, hogy kicsit magunkba nézünk? Ha nem azon filóznánk, hogy bezzeg a moldávok, meg a románok, meg az angolok fekete játékosaira huhogó, az olaszokra meg a fél stadiont rágyújtó szerbek? Mi történne, ha nem a FIFA szabályzatával vitatkoznánk, hanem megpróbálnánk elfogadni, hogy hibáztunk, sajnáljuk, kijavítjuk? Még akár jobb is lehetne. Csak meg kellene már egyszer próbálni!
Félreértés ne essék, a döntés szerintem sem igazságos – jogos, de nem igazságos. A baj csak az, hogy aki hibázott, az nem kérheti számon az igazságot. Annak el kell szégyellnie, meg kell húznia magát, és elviselnie, ha esetleg példát statuálnak rajta. Mert hibázott, vétett a szabályok ellen, éppen ezért nem várhatja el a felmentést. Reménykedhet benne, sőt, szajkózhatja, hogy vannak féligazságai, bizonyítékai, és ismeri az ilyen esetekben szokásos gyakorlatot, de a felelősség elől nem bújhat el.
Ezt kell felismernie az MLSZ-nek. Itt a remek lehetőség, hogy végre ne dughassuk tovább homokba a fejünket, hogy végre kimondjunk olyan problémákat, amelyek léteznek, gúzsba kötnek, és a mélybe taszítanak. Soha nem fordult még elő, hogy a szurkolók otromba viselkedése miatt közvetlenül a válogatott (aka teljes magyar foci) bűnhődjön, hát itt a remek alkalom, hogy a szövetség végre tudatosítsa az ilyesmire hajlamosakban: senki nem vevő arra, hogy a közönség egy átlagos mérkőzésen az összes szomszédos országot és etnikai kisebbséget végigzongorázza.
Most vagy soha - mert az egyszerűen nem lehet, hogy a bevétel fontosabb a válogatott és a magyar futball érdekeinél. És ha ezek az érdekek azt diktálják, hogy eddig, és ne tovább, akkor azt nekünk el kell fogadnunk.
Bízom benne, hogy vannak még olyanok, akik a foci miatt járnak meccsre, de közben abban is biztos vagyok, hogy náluk sokkal több ember is kimenne - ha hagynák. Hogy kik? Segítek: nem a FIFA, nem az MLSZ, és nem is a Simon Wiesenthal Központ. Szabad a gazda.
A cikk a szerző saját álláspontját tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik meg a hatharom.com véleményével.