Ebben a szezonban már nem először történt meg, hogy a szokásos vasárnap délután háromkor tartott meccsdömping félidejéhez közeledve rápillantottam az eredményekre, és egymás után sorakoztak a 0-0-ák. Addig csak az Inter szerzett gólt az öt meccsen játszó tíz csapat közül, és bár ezen a firenzei Ljajics Laziónak lőtt bombájával segített még egy kicsit, fennállt a veszély, hogy egy újabb rémesen gyenge fordulót összegezhetünk utólag.

Tavaly két olyan kör is volt, amikor a tíz mérkőzésből ötön nem volt egyetlen gól sem. A két hétvége közül a 7. forduló tűnt a rosszabbnak, akkor az öt vasárnap délutáni meccsen csak két találat volt, azok is egy mérkőzésen, azaz négy 0-0 állt egymás után az eredménylistán. Illetve öt, mert előtte a déli meccs is ugyanezt az eredményt hozta.

Most végül megrázták magukat a csapatok, összehoztak egy 1,9 gól/meccs átlagot, de ebben nagy szerepe volt a Roma-Udinesének is, ami a Farkasok jó kezdése ellenére megint inkább a védekezésük gyengeségéről szólt. Eközben a nemzetközi hadszíntéren is szereplő nagycsapatok az Inter kivételével nem sokat mutattak. A Juventus, a Milan és a Napoli is 1-0-ra nyert.

Az olasz foci mindig abba a kategóriába tartozott, amit vagy szeretett vagy nem szeretett valaki, köztes állapot nem volt. Az utóbbi táborba tartozók kedvéért: nem csak a catenaccióról szól a talján futball. A szervezettség mellett mindig magas technikai képzettség jellemezte, és minden komoly olasz csapatban volt egy-két olyan játékos, akik csodálatos dolgokra voltak képesek a labdával, akik miatt könnyű volt beleszeretni a stílusba.

A baj, hogy ők mára nagyrészt kihaltak. Legalábbis az ilyen típusú olasz játékosok, légiósból még akad egy-kettő. Francesco Totti és Alessandro Del Piero bő évtizeddel ezelőtti tündöklése óta nincs sem az olasz válogatott, sem a legnagyobb klubok első sorában olyan futballista, akinek a teljesítménye alapján csettinthetnénk. És ők ketten sem voltak azok az utóbbi években, akik korábban. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a posztjaik eltűntek. Egyrészt a Makelele-féle védekező középpályásokat a nyakukba akasztották, másrészt a nemzetközi foci annyira dinamikussá és taktikailag kifinomulttá vált, hogy egyetlen edző sem engedheti meg, hogy olyan játékosa legyen a pályán, aki nem védekezik - Szalai Ádám trénere épp a hétvégén mondta, hogy a magyar válogatott csatára a Mainz legelöl helyezkedő hátvédje. Márpedig ők ketten ezt a részét annyira nem szeretik a játéknak, bele is fásultak rendesen az új feladataikba.

Ahogy összességében az olasz stílus is belefásult önmagába. Amíg a BL-ben és a válogatottak szintjén a játék egyre dinamikusabb és gyorsabb lett, Olaszországban megmaradt a szervezett védekezésből induló lassú támadgatás. A csapatok - különösen a középcsapatok - oda-vissza fojtogatják egymást a tizenhatosaik előterében, a játékosok még mindig nem szoktak hozzá a modern fociban elvárt futómennyiséghez, az ügyetlen csatárokról pedig már ne is beszéljünk. Messiből, Cristiano Ronaldóból, Ibrahimovicból, Rooneyból, van Persie-ből, Drogbából, stb. csak egy-egy van, de a Serie A-ban bántóan nagynak tűnik az olyan támadók aránya, akiknek fogalmuk sincs, hogy hova, miért oda és hogyan akarják ellőni a labdát, csak örülnek, hogy kaput találnak. Aztán statisztikailag jól néznek ki, csak ha az ember látja a meccseket, akkor rájön, hogy a kaput eltaláló lövések kapust rendre eltaláló szerencsétlenkedések is voltak egyben.

A másik - most épp nagyon szélsőséges, de már évek óta észrevehető - véglet a már emlegetett Roma az olasz fociban. A bordó-sárga csapat annyira jól tud támadni, hogy a védekezésre teljesen alkalmatlan. Tele van gyors, technikás játékosokkal, akik viszont képtelenek szervezetten felvenni egy védekező alakzatot, képtelenek alapvető védekezési feladatokat összehangoltan végrehajtani, és végül képtelenek mindenáron megállítani az ellenfelet, amikor már az kell. Ebből pedig következik az, hogy rendszeresen meglövik a szokásos két góljukat, és kapnak legalább ennyit, de nem egyszer inkább hármat. Az élvezeti értéke ezeknek a meccseknek már persze megvan, csak így meg nem lehet eredményt elérni.

Szóval hiába kötelezte el magát az ember gyerekként az olasz foci és valamelyik olasz csapat mellett, kénytelen ellentmondani saját tudata egyik felével a másiknak és beismerni, hogy most már tényleg van igazság abban, amit a kritikusok mondanak. Nem is véletlenül beszélnek válságról odalenn. Órási baj van, ha egy Milan meccsére 11 ezren kíváncsiak. Igen, rossz állapotban vannak a stadionok, igen, keményen jelen van a huliganizmus és igen, biztosan nem olcsóak a jegyek sem. De nem is mindig van mit nézni. Lehet, hogy már az olasz ember is úgy gondolja, hogy jobban jár, ha bekapcsol egy angol, német vagy spanyol bajnokit a tévében.

Kiút? Hosszútávon az utánpótlás-nevelés teljes áttekintése. Rövidtávon Fernando Llorente a Juventusban. Azt a csapatot Conte annyira jól összerakta, hogy tényleg csak egy világklasszis csatár hiányzik, hogy belövöldözze a helyzeteket, amiket a többiek kialakítanak neki. Márpedig Llorente készen áll arra, hogy egy ilyen gárdában kiteljesedjen. Meg persze az is rengeteget segített volna a színvonalon, ha Ibrahimovic a Milanban marad. Ez viszont azt is felveti, hogy kellene pénz az olasz labdarúgásba. Vagy inkább azt, hogy összességében a nemzetközi focit túlságosan is a pénz uralja. Az meg már egy másik történet.