Aligha vitatható a tény, miszerint Usain Bolt a világ jelenlegi leggyorsabb embere, 100 méteres világcsúcsán kívül kiválóan bizonyítja ezt az a hat olimpiai aranyérme is, amit a legutóbbi két játékokon begyűjtött. Most, a londoni versenyek lezárultával azonban az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a jamaicai csodasprinter új kihívásokat keres, és ha a Manchester Unitedben valószínűleg nem is fog játszani soha, valószínűnek tűnik a forgatókönyv, mely szerint egy jó darabig nem látjuk rajthoz állni 100 méteren. Kérdés, merre tovább? Bolt adottságait ismerve két út létezik: vagy az őt egyébként már régóta izgató 400 méter, vagy pedig a távolugrás felé indulhat el. Mi most utóbbi lehetőséget vizsgáljuk meg közelebbről, és azt is megindokoljuk, miért van esély arra, hogy hamarosan megdől Mike Powell felülmúlhatatlannak tartott világrekordja.
Az ugye nyilvánvaló, hogy a sprinterekkel egyetemben a távolugróknak is sajátjuk a robbanékony izomzat, nyilván nem véletlenül, hiszen a lécfogás előtt cirka negyven méter áll az ugrók rendelkezésére ahhoz, hogy a lehető legnagyobb sebességre gyorsuljanak. Elméletben minél nagyobb sebességgel érkezik az atléta a léchez, annál nagyobb ugrásra lehet képes, úgyhogy nem nehéz belátni azt sem, hogy miért lehet Bolt ebben a szakágban is kiugróan sikeres. De nézzük részleteiben.
A 2009-es berlini világbajnokságon futott, szenzációs, 9.58-as világcsúcsa alkalmával Bolt a mérések szerint 12 m/s-os csúcssebességet ért el, ami hozzávetőlegesen 15%-kal haladta meg az átlagsebességét. Ha feltesszük, hogy Bolt képes lenne ezt a végsebességét éppen a 40 méteres nekifutási zóna végén, a lécfogás előtt elérni, akkor középiskolás matematikai és fizikai ismereteinkkel is könnyedén kiszámíthatjuk, hogy mekkora távolság elérésére lehet képes a jamaicai. Persze tekintsünk el a légellenállástól, és egyezzünk meg az elméletileg legideálisabb, 45 fokos elugrási szögben.
A képlet, amelyben D az ugrás távolsága, így néz ki:
V-vel a nekifutás sebességét (a berlini példa alapján 12 m/s), g-vel pedig a nehézségi gyorsulást (ez a Földön 9.81 m/s2) jelöltük, a kapott eredmény pedig az egészen elképesztő 14.68 méter lett.
Ez egyébként diszkrét 64%-os javulás lenne a Mike Powell által 1991-ben Tokióban felállított, 895 centiméteres világcsúcshoz képest, de nyilván csak elméleti lehetőség, hiszen gyermekien egyszerű modellünk megalkotása közben olyan alapvető tényezőkről feledkeztünk meg, mint a nekifutás közbeni sebesség-vesztés, az elugrás és a landolás helye közötti magasságkülönbség, vagy az ideális elugrási szög eltalálásának valószínűtlensége. Azt azonban ezek nélkül is bizonyítani tudtuk, hogy a nagyobb nekifutási sebesség nagyobb eredményt jelez előre.
Szerencsénkre viszont két amerikai fizikus, bizonyos Tan és Zumerchik nem sajnálta az időt egy kiváló távolugrás-modell megalkotására, ami ráadásul minden általunk fentebb emlegetett tényezőt számításba veszi. A modell részleteivel most senkit nem szeretnénk untatni (elérhető itt), de a végeredmény mindenképp érdekes: behelyettesítve az egyenletbe azt kapjuk, hogy Mike Powell 1991-es csúcsjavítása alkalmával 11 m/s-os nekifutási sebességet és hozzávetőlegesen 33 fokos elugrási szöget produkált. Ha figyelembe vesszük azt, hogy Bolt ennél egy m/s-mal nagyobb nekifutási sebességet is képes elérni, akkor szintén 33 fokos elugrási szöggel számolva (persze a modell többi változóját is behelyettesítve) azt kapjuk, hogy elméleti síkon Bolt akár 10,5 méteres ugrásra is képes lehet.
Ez elsőre egészen hihetetlenül hangzik, de ne feledjük, valószínűleg pontosan ilyen hitetlenkedő fejet vágtunk volna akkor is, ha valaki 2007 derekán azt mondja nekünk, hogy két év múlva 9.58 lesz a 100 méteres síkfutás világcsúcsa.
A 100-as sík és a távolugrás ráadásul jól megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy a múltban olyan nagy sztárok és hatalmas egyéniségek hódoltak egyszerre a két szakágnak, mint Marion Jones (egyéni legjobbjai 735 cm és 10.65 mp), Jesse Owens (813 cm és 10.2 mp), vagy épp Carl Lewis (891 cm és 9.86 mp). Apropó Lewis, róla fénykorában azt tartották, hogy képes 11.5 m/s-os sebesség elérésére – ami ugyebár már csak féllel kevesebb, mint amit Bolt berlini idejéből számítottunk. Ha hiszünk a modellünk feltevéseinek, akkor Carl Lewis-nak egészen 969 centiméterig kellett volna repülnie a tokiói világbajnokságon, 1991-ben. De nem tette, 891-nél megállt, és ezzel 4 centivel még a világcsúcsot ugró Mike Powelltől is elmaradt, nemhogy az elméleti síkon teljesen reálisan elérhető eredménytől. Kérdés, mi volt ennek az oka?
Sok szakember amondó, Lewis az ismétlődő, rövidebb sprinteket nem szerette, és képtelen volt ugyanazt a sebességet elérni az elrugaszkodás előtt, mint ami 100 méteren könnyedén sikerült neki. De az is épp úgy igaz, hogy nem volt tökéletes a technikája, és rengeteget vesztett (nem csak Powellhez, saját elméleti lehetőségeihez képest is) a levegőben. Egyszerűen sokkal hamarabb leesett, mint azt az elugrási sebessége indokolta volna.
Ebből is látszik tehát, hogy önmagában a gyors nekifutás még nem jelent semmit, a horizontális sebességet át kell tudni vinni a lécre, és transzformálni kell az ugrásba. Nagyon fontos a jó technika és a légmunka, mert ezek nélkül gyakorlatilag lehetetlen akkora sebességkülönbséget kialakítani a lécfogást megelőző 40 méteren, ami világcsúcsot érhet. Ugyanakkor az a tény is sokat mondó, miszerint Bolt annyival gyorsabb egy átlagos távolugrónál, hogy ha kétszer annyit veszít is a sebességéből a lécfogáskor, mint ami indokolt lenne (10% helyett 20%-ot), akkor is képes egy 9 méter 40 centiméteres ugrásra. Ami ugye, szintén hatalmas világcsúcs – lenne.
Mindez azonban csak matematika, elméleti játszadozás a számokkal. Azt mutatja meg, hogy Usain Bolt papíron képes a világcsúcsra, hiszen gyorsasága annyira kiemelkedő, hogy még egy esetleges rosszabb és gyengébb technikát is bőven kompenzál. És, hogy mi valósul meg belőle? Ez egyelőre a jövő zenéje. Azonban úgy fest, ha Bolt nem próbálná ki legalább egyszer komolyabban a távolugrást, az komoly kihagyott helyzetnek minősülne.