Korai volt az öröm. Bő két héttel ezelőtt rajtolt az NB I, s bár a szezonnyitó fordulók látogatottsága rendszerint átlag feletti, a kánikula meg az olimpia sem tudta féken tartani a szurkolókat. Több, mint harmincezren gondolták úgy, hogy ott a helyük a stadionban - igaz, nem egyben, hanem nyolcban...A négyezres átlagra büszkék ugyan nem lehettünk, de legalább újra azt érezhettük, hogy a futball - még ha az magyar is - érdekli az embereket. Azóta túl vagyunk két hétvégén, és sajnos át kell értékelni a helyzetet. A második és a harmadik kört bántó érdektelenség övezte, és most nem elsősorban azokra a klubokra gondolok, amelyek képtelenek legalább egy-kétezer nézőt kicsalogatni a meccseikre, hanem az úgymond közönségvonzó csapatokra. Diósgyőrben és Szombathelyen - hazai viszonylatban - nincs nagy gond a jegybevétellel, de vajon mivel magyarázható a Debrecen, a Videoton, a Ferencváros drasztikus nézőszám csökkenése, nem beszélve Győrről, ahol ha marad ez a tendencia, az ETO akár az edzőpályáján is megrendezhetné a soros bajnokiját. Mindez még elkeserítőbb, ha hozzátesszük, hogy az imént felsorolt négy együttesből az egyik még mindig a legnépszerűbb magyar csapat, a másik három pedig az előző szezon arany, ezüst és bronzérmese.

Tudom, nem új keletű a probléma, évek, évtizedek óta tart a folyamat, s bár a nyár elején megünnepeltük a létszámemelkedést, ha pontosa(bba)k akarunk lenni - márpedig ez a cél -, akkor a becsült adatok helyett a beléptető rendszereknek higgyünk. Ezek viszont - egy-két kivételtől eltekintve - nincsenek. Ha majd valamikor lesznek, azzal biztonságosabbá, ellenőrizhetőbbé válnak ugyan a stadionok, a lelátók, ugyanakkor véget ér a most még nagyvonalú kerekítésen és bemondáson alapuló nézőszám közlés. Hogy ne érjen minket még nagyobb meglepetés, azért maguk a csapatok tehetnek - színvonalasabb futballt, izgalmasabb mérkőzéseket kellene játszaniuk. Ha ezt sikerül elérni, jöhet a következő cél, amit nevezzünk csak egyszerűen kupa tavasznak, azaz legyen legalább egy (az sem baj, ha kettő) olyan csapatunk, amelyik a szezon második felében is rendszeres résztvevője valamelyik európai sorozatnak. A Debrecen és a Videoton két lépésre van attól, hogy bekerüljön ebbe a körbe, és legalább az őszt végigjátssza a nemzetközi porondon. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy itthon hétről-hétre olyan terhelést kapjanak, amivel a külföldi, középkategóriás ellenfelekkel tétmeccseken felvehetik a versenyt.

Az OTP Bank Liga harmadik fordulójában volt ugyan néhány olyan mérkőzés, amely közelített az európai trendhez, az összkép azonban még mindig túl vegyes. Fogadjuk el a mostanában sűrűn hangoztatott indokot, ami lehet ugyan magyarázat, de az esetek többségében inkább kifogásnak minősíthető, miszerint rövid volt az idő a felkészülésre, nem állt össze a keret, tart még a csapatépítés. A legmarkánsabban Jos Daerden, az Újpest trénere fogalmazta ezt meg a paksi döntetlen után, amikor kijelentette, hogy néhány héten belül nagyszerű csapata lesz. Kérdés persze, mennyi az a néhány, és hogy kitart-e addig a türelem. Nem is elsősorban a szintén belga tulajdonos, hanem a szurkolók részéről. A csapat a klub történetének egyik legsiralmasabb szezonját produkálta, nem biztos, hogy tolerálható még egy hasonlóan gyenge szezon. Márpedig a kezdés erre utal, mert bár szombaton sikerült megszerezni az első pontot, fél órás emberelőnyben játszva ez a teljesítmény a minimum szintet súrolta. A következő forduló mindenesetre kulcsfontosságú lehet a lilák számára, hiszen a Fradi elleni derbi tétje túlmutat a pont(ok)on, a presztízs legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az eredmény.

Ha már a szurkolóknál tartunk, az Albert Stadionban és az ETO Parkban normális esetben taps járt volna a lefújás után a hazai csapatnak, hiszen mindkettő nyert. A Fradi-tábor meg is köszönte a játékosoknak a győzelmet, Détári Lajos arca és nyilatkozata azonban egyértelműen azt tükrözte, nem a legideálisabb az edző-szurkoló kapcsolat. Az Üllői úton persze mindig is voltak, és lesznek is néhányan, akiknek semmi és senki nem jó, a baj akkor van, ha a kisebbség a hangosabb. Döme nem vette fel a kesztyűt, fanyar humorral reagált az őt és játékosait ért kritikákra, s mivel jól jött ki belőle, talán elgondolkodtatott, és maga mellé állított néhány hőzöngőt.

Pintér Attilának nehezebb dolga van. Tény, hogy a rajt nem tett jót sem az ő, sem pedig a csapat megítélésének, a debreceni zakó mérete túl nagy volt ahhoz, hogy hamar feledhető legyen, a Haladás elleni hazai döntetlen csak fokozta a feszültséget, ami most tömeges (ami azért az ezres nézőszám tükrében kissé megmosolyogtató) tüntetésbe torkollott. Tény, hogy az utolsó öt percben sikerült megfordítani az eredményt, ám amikor ez megtörtént, akkor sem halkult el a ,,Pintér takarodj!". A kórus nyilván elégedetten tért haza a meccsről, jól megmondták a magukét az edzőnek, ám gyanítom, semmit nem értek el vele. Pintérnél legalább is nem, ő - ellentétben Détárival - még csak nem is célzott a történtekre.

A forduló legszebb jelenete

Nikolics Nemanja viszont célzott és lőtt is. A Videoton-Honvéd rangadó, de talán a teljes szezon legemlékezetesebb pillanata Ivan Lovric produkciója volt, a kispestiek horvát védője bravúrkapusokat meghazudtoló módon tenyerelte ki a fehérvári csatár tizenegyese után a labdát, megtartva ezzel az eredményt, azaz a három pontot csapatának. Az eseményeket akkor már fél órája a lelátóról figyelő Paulo Sousa meglehetősen higgadtan nyilatkozott a mérkőzés után, igaz, nem a sajtótájékoztatón, azon ugyanis nem jelent meg. A portugál tréner a klub honlapján értékelt, a csapatát és a meccset reálisan, a kiállítását már nem annyira. Szerinte ugyanis a negyedik játékvezetővel folytatott folyamatos vitája nem ért piros lapot. Lehet... Azon viszont nem ártana elgondolkodnia a jövőben, hogy a nagyjeleneteivel nem csak magának, hanem a Videotonnak is árt. Itthon kevésbé, mert bő és erős a kerete, külföldön azonban meggondolandó cirkuszolni. Tíz nap múlva Trabzonban a törökök ellen például sokkal kifizetődőbb lenne higgadtnak maradni. Padon és pályán egyaránt...