Véget ért egy fejezet, ez teljesen nyilvánvaló, de hiába írják le ezt most öt- és tízezrek, nem oldja a fájdalmunkat. Sőt, hangozzék bár tiszteletlenül, de ugyanez a helyzet a három olimpiai bajnoki címmel is: még mindig könnybe lábad a szemünk, ha az athéni, vagy a sydney-i döntőre gondolunk, de a fájdalmat, a kínzó ürességet most még nem oldja semmi.

Ahogy Kásás Tamás mondta a meccs után, az a szerencse, ami az előző három olimpián olykor, legyünk őszinték, a pártunkra állt, most sehol sem volt – de nem is dolgoztunk meg eléggé érte. Vagy, hogy másképp fordítsuk a dolgot, ez a csapat már nem volt annyira erős, hogy el tudja viselni a szerencse forgandóságát, a bírói ellenszelet, az ellenfél apró-cseprő, de azért a fair play-jel köszönő viszonyban sem lévő trükkjeit. A mezőny irdatlanul szorossá vált, és éppen amikor leginkább kellettek volna a nüanszok, a véletlennek látszó, de átkozottul tudatos kis sorsfordító momentumok, akkor nem jött be belőlük egy sem.

A győztes athéni olimpia után Skaliczki László, a férfi kézisek szövetségi kapitánya az ünneplés pillanataiban azt súgta Kemény Dénes fülébe, hogy ő már a faluba való beköltözés első percétől kezdve tudta, látta, hogy győzni fog a csapat. „Ahogy ti itt éltetek, ahogy léteztetek, abból ez sugárzott” – és tényleg, visszaemlékezve a tornára, a külső szemlélő utólagos éleslátásával is nyilvánvaló, hogy egy percig nem volt kétséges a Kemény-legények győzelme. Pedig a döntőben volt 0-3 és 5-7 is, utóbbi például az utolsó negyed megkezdése előtt.

Igen ám, de 5-7 és 5-7 között is van különbség. Az olaszok elleni negyeddöntős parti 5-7-je kapkodást, idegeskedést szült, túlgondolkodtuk a védekezést, siettettük a támadást, lőttünk, ha jobbnak látszott a passz, és passzoltunk, ha jobbnak látszott a lövés. Nem véletlenül mondta Kemény Dénes nyomban a meccs után, hogy szinte végig érezte, sokkal, de sokkal jobban kellene játszanunk. És, mivel sok nagy csatát megélt, kiváló érzékű és érzésű kapitányról van szó, valószínűleg azzal is tisztában volt, hogy ez ma nem fog menni.

Ha visszagondolunk a magyar férfi vízilabda-válogatott londoni szereplésére (mert ne legyünk álnaivak, a lényegi része bizony véget ért, és bár nem mindegy, hogy ötödik vagy hetedik, ennek a csapatnak a puszta olimpiai pontszerzés nem pálya), az egyetlen szó, ami tökéletesen kifejezi az érzéseket, a remény. A remény, hogy jobb lesz, hogy összeáll majd a védekezés, hogy lesz egy olyan nap, amikor egyszerre két-három játékosból tör elő a szuperklasszis. Nekünk, szurkolóknak persze általában ez marad, a nagyobbik baj, hogy az esetek nagy többségében Kemény Dénes arcán is ezt láttam. Reménykedett csak, de kevéssé hitt. Persze ezt innen, itthonról, szinte lehetetlen megítélni.

Az viszont biztos, hogy ő, aki a legnagyobb, legtriviálisabb hibákat is hajlamos elintézni egy fejcsóválással, vagy egy sokat mondó, de kevesek által látható grimasszal, most kifejezetten sokat és vehemensen kiabált, nem egyszer kapta el például a kamera egy-egy kicsúszott „nem hiszem el, ..zmeg” közben. Pedig, ahogy az elmúlt tizenöt évben mindig, valószínűleg most is pontosan tisztában volt azzal, hogy nála jobban csak a játékos tudta, mekkora bakot is lőtt – és, hogy a korholás ilyenkor felesleges, inkább felpörgetni, vagy megvigasztalni kell a hibázót.

És, hogy ezt az egészet miért citálom fel most, a búcsúzás pillanatiban? Hogy lássuk, valószínűleg öntudatlan volt az egész. Kemény Dénes tényleg nem hitte el, tényleg nem tudta, nem értette, mi történt a csapattal. Minden létező aranyat begyűjtő, nyerő típusú játékosok zavarodtak össze kulcspillanatokban, olyanok, akiket már biztosan nem nyom agyon a tét, az olimpia hangulata, vagy az ellenfél ereje. Most mégis hiányzott valami, talán pszichésen, talán önbizalomban, talán a szerbek elleni, kiábrándító vereség miatt, talán nem, de az biztos, hogy valami olyasmi, ami egyszerűen nem mérhető. Nem lőttünk gyengébben, nem emelkedtünk ki kevésbé a vízből, nem fáradtunk el hamarabb, egyszerűen csak pontatlanok voltunk, és azokat a nüanszokat, ahol eldőlt a meccs, nem mi fogtuk meg. Hogy miért, azt talán még maguk a főszereplők sem tudják.

Ilyen a vízilabda, és legyünk őszinték, ebben annak is szerepe van, hogy az összes, minket legyőző csapat az életét is odaadta volna azért a nemesfémért, amiből nekünk már három is van. Nyilván nem mondhatjuk ki kerek-perec, hogy a motiváció szállt el, hiszen az összes játékos, egytől egyig, beleértve a tényleg mindent megnyerő Kásást és az élete első olimpiáján pólózó Szívós Marcit is, őszintén és hittel nyilatkozta, hogy az aranyért jöttünk, de hogy tudat alatt ennek is volt szerepe, az több mint valószínű.

Persze, ha 2-1-nél bemegy Steinmetz bravúros ejtése, esetleg nem kapunk gólt Birminghamből a második negyed végén, és iksszel fordulunk, valószínűleg az egész meccs más. Ha nem variáljuk túl megint a zónát, és nem kapunk legalább hat gólt ötméteren túlról, ha nem lőjük be Tempestit, ha a három kapufánkból csak egy befelé pattan…

Akkor nyilván más a leányzó fekvése.

De, ahogy Kemény Dénes szokta mondogatni, hiába látszik úgy, hogy a vízilabdában olykor tort ül az eseményeken a véletlen, valójában semmi sem az. „Az apró kis nüanszok, a véletlenek, a meccseket eldöntő szerencsés kis események hosszú távon kiegyenlítik egymást. Törvényszerűen igazságosak”

Ha hihetünk neki, és miért ne tennénk, akkor el kell fogadjuk azt is, hogy ennek a meccsnek, ennek a tornának egyszerűen így kellett lennie. A bírók persze megfújták kicsit az olasz csapatot, de ne áltassuk magunkat: tudtuk ezt előre, s ha nem is vártuk, de legalább számítottunk rá. Más kérdés, hogy ez a csapat most nem volt olyan erős, nem volt olyan kicsattanó erőben, hogy elbírt volna az életünket már Athénban is keserítő kazah sporttárssal.

Ettől persze még magunkat vertük meg azzal, hogy meccsbe hoztuk Tempestit, hogy hagytuk magunkat átlőni, és hogy szinte végig csak futottunk az eredmény után. Hogy nem lőttük be rendesen a fórokat, hogy nem működött a szoros emberfogás, hogy elcsúszott a zóna, hogy centerben megint nem volt az igazi a tusakodás.

Vesztettünk egy meccset, vesztettünk egy álmot, de ettől a valóság még valóság marad. Zsinórban három olimpiai bajnoki cím, tizenöt aranyakkal átitatott, dicsőséges lapja a történelemkönyveknek, mámorító győzelmek és frenetikus véghajrák emlékei. Ahogy Hajdú B. István mondta az athéni döntőt követően: „sosem gondoltam volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfi láttán egyszer még elsírom magam…”

Egyszer, mi az, hogy egyszer?! Még most is, utoljára is.

Köszönünk, köszönünk mindent, fiúk.