Sorozatunk első részét itt olvashatod.

1992 – Teemu Selanne sztárgázsit kap a Flamestől

A mai NHL-ben már csak akkor ér el egy játékos korlátozott szabadügynök státuszt, ha lejátszott egy bizonyos mennyiségű mérkőzést a világ elitje között, valamint kitöltötte az első szerződését, az úgynevezett belépő (entry-level) kontraktust. A ’90-es évek elején ez a szabály még nem létezett, így kerülhetett sor arra, hogy a Calgary Flames egy olyan ifjúval egyezett meg, aki még egy meccset sem játszott az NHL-ben.

Teemu Selanne, a finnek azóta már legendává vált csatára az NHL-ben való debütálása előtt is magasan jegyzett játékos volt, és a Flames egy igen nagy summával próbálta kielégíteni az ifjú csatár dollárigényeit. A Winnipeg Free Press értesülései szerint a Flames hároméves szerződést kötött Selannéval, melynek értelmében évi 400 ezer dollár ütötte a finn csodagyerek markát, valamint kapott még ezen felül másfél millió dollárt aláírási bónuszként.

Bár manapság a liga verőlegényeinek is magasabb az évi fizetése, 1992-ben ez a pénzösszeg a legjobban kereső játékosok közé sorakoztatta be Selannét. Ekkortájt Wayne Gretzky vitte haza a legtöbb pénzt, potom hárommillió dollárt, míg a pontkirály Mario Lemieux gázsija 2.3 milliót tett ki. Brian Leetchnek, a liga legjobb védőjének a fizetése pedig mindössze 250 ezer dollár volt, tehát Selanne már a belépő kontraktusával többet keresett, mint Leetch pályafutása derekán.

A Winnipeg Jets – a mostani Phoenix Coyotes jogelődje – nem tétlenkedett sokat, és gyorsan elfogadták Selanne Calgaryval megkötött szerződését. Bíztak benne, hogy a belé fektetett pénz meghálálja magát, és így is történt: a mai aktív játékosok közül már csak Selanne dicsekedhet azzal, hogy egy évben – ami éppenséggel pont az újoncszezonja volt – 76 találatot jegyzett. Összehasonlításképpen Steven Stamkos a mostani idényben 60 góllal lett gólkirály.

1997 – Joe Sakicot hívta a Nagy Alma

1997-ben a New York Rangers eltökélt szándéka volt, hogy Mark Messier távozását a lehető legkevésbé érezze meg a csapat. Messier a Vancouverhez szegődött, azonban a játékosállományt továbbra is olyan nevek erősítették, mint Wayne Gretzky, Adam Graves vagy Luc Robitaille. Az 1996-ban a Coloradóval kupát nyerő Joe Sakic ideális jelölt volt arra, hogy pótolja a Messier által hagyott űrt.

Fura belegondolni, hogy a ma már a hűség mintaképeként emlegetett Sakic majdnem elhagyta Denvert, de valójában a Rangersszel való megállapodás ellenére is már az első perctől fogva lehetetlennek tűnt, hogy távozzon onnét. Pierre LaCroix, a denveriek főnöke természetesen rögtön jelezte szándékát, hogy ha törik, ha szakad, de Sakicot megtartják azon az áron, amiben megegyezett a játékos a New Yorkkal. Miután ez megtörtént, egy kevésbé szelíd faxszal lepte meg a Rangers akkori menedzserét, Neil Smitht, melyen egy középsőujját mutogató férfi pózolt.

A korlátozott szabadügynökökkel kötött megállapodásokról alkotott vélemények pedig LaCroix óta nem változtak a menedzseri körökben. Sorozatunk harmadik részében bővebben foglalkozunk ezzel a problémával.

1998 – Fjodorov megkövetelte a jussát

1997-ben a Detroit Red Wings meggyőzően ült vissza az NHL trónjára 1955 után először. Szergej Fjodorovot nem hatotta meg az, hogy szinte ugyanazzal a kerettel, azaz ugyanakkora esélyekkel vághat neki a következő szezonnak a Detroittal, ha olcsón aláír, és inkább a kivárás technikáját alkalmazta. Fjodorov kapzsiságát hárítva azzal érvelt, hogy már előtte is akadt olyan játékos, aki egy egész idényt kihagyott, hogy végre megkapja a hozzá méltó fizetést.

1998 januárjára már lement a szezon több mint fele, amikor a Carolina Hurricanes felkereste az orosz sztárt, és egy számára több mint kedvező ajánlattal kínálta meg. Az új alku szerint Fjodorov 14 milliót kapott kézhez az aláírás után, további 2 millió járt neki 21 alapszakasz meccsért, valamint még 12 milliót kaszálhatott volna, amennyiben a csapata bejut a főcsoportdöntőbe. Miután egy döntőbíró úgy határozott, hogy az ajánlat érvényes, a Detroit rábólintott az üzletre.

Csakúgy, mint 1993-ban a Winnipeg Selanne megtartását követően, úgy a Detroit sem panaszkodhatott a döntése miatt, még ha 28 milliót is kellett fizetnie a pénzéhes orosz játékosnak mindösszesen hathónapos szolgálatért. Fjodorov második lett a rájátszás pontlistáján, és 1998 kora nyarán megvédte bajnoki címét a Vörös Szárnyakkal, majd ezt követően még további öt évet lehúzott Michiganben, ahol 2003-ben ismét révbe ért.

2006 – Keslerrel kívánt erősíteni a Flyers

A 2004-2005-ös lockout után bevezetett fizetési sapka sok csapatnak okozott kellemetlen gondokat a kezdeti években, és a Vancouver Canucks is a pórul járt gárdák névsorát gyarapította.  Nem sok helye volt a sapka alatt a kanadaiaknak, és még rosszabbá vált a helyzet, miután Ryan Keslerre ajánlat érkezett Philadelphiából.

A nyugat-kanadaiak végül megtartották 1.9 millió dolláros fizetés ellenében Keslert, akit azóta már meg is választottak a liga legjobb védekező csatárává. Ugyanakkor érdemes eljátszani a gondolattal, hogy vajon, hogy alakult volna a Flyers 2006-2007-es szezonja, ha sikerül szert tenniük Kesler jogaira – abban az idényben ugyanis a narancsmezesek történetük legrosszabb szezonját produkálták.

2007 – Lowe őrülete megfertőzte Vaneket

Thomas Vanek esetéről már ejtettünk szót a sorozatunk első részében. 2007 nyarán Kevin Lowe, az Edmonton Oilers menedzsere úgy látta jónak, ha egy ereje teljében levő fiatallal erősít a korlátozott szabadügynök-piacról, mintsem veterán szabadügynök segítségét keresse. Első próbálkozása egy már amúgy is nagy bajban lévő Buffalónak a helyzetét igyekezett még jobban megkeseríteni. Bár a Szablyások első helyen végeztek az előző idényben, Danny Briere és Chris Drury eligazolásával jelentősen meggyengültek.

A Vanekre érkezett ajánlat irreálisan magas volt. A hét évre szóló, és összesen 50 millió dollárt fizető szerződést azonban a Buffalo kénytelen volt tartani, különben olyan helyzetbe kerültek volna, mint idén a Nashville. A döntés után Darcy Regier, a buffalóiak mindenese nyíltan közölte, hogy „Nem válunk a többi NHL-es csapat farmcsapatává”. Persze kellett ahhoz egy mély zsebekkel rendelkező tulajdonos, hogy pár évvel később újabb nagy neveket csábítsanak magukhoz – a sors pikantériája viszont mégis azt eredményezte, hogy a tavaly nyári, ígéretesnek tűnő igazolások ellenére lemaradt a Buffalo a playoffról az elmúlt szezonban.

2010 – A San Jose és a Chicago adok-kapokja

A Chicago Blackhawks 2010-ben mutatott egy utat a többi csapat számára, hogy hogyan lehet gyorsan eredményesnek lenni a lockout utáni erőviszonyok mellett. A chicagóiak kupanyertes évében minden a Blackhawksról szólt, és végül annak rendje és módja szerint el is hódították Lord Stanley trófeáját úgy, hogy közben kulcs fiataljaik minimális fizetés fejében kergették a korongot.

A kupagyőzelem után a Sólymok nem tehettek mást, minthogy elcseréljék Dustin Byfuglient, Ben Eagert, Brent Sopelt, Andrew Laddet, illetve Kris Versteeget. A hosszú playoff menetelés során tűnt fel igazán Niklas Hjalmarsson játéka, akire ki is vetette hálóját a San Jose Sharks, miközben a Chicago a cserékkel és a pénzügyi helyzet rendezésével volt elfoglalva.

Hjalmarssont végül megtartotta a Blackhawks, hiszen a védőkontingenséből már így is fontos elemektől kellett megválnia Brent Sopel és Dustin Byfuglien személyében, így viszont minimális hely maradt Antti Niemi, a finn kapus számára. Bár a felek egészen döntőbíróig mentek a portás új fizetésének megszabása érdekében, a Chicago végül kiengedte őt, aki később a San Jose Sharkshoz igazolt. Így a Cápáknak csak sikerült egy friss kupanyertessel gazdagodniuk, aminek viszont az elmúlt két idényben nem sok hasznát vették a playoffban, miután mindkét évben kiestek már az első körben.