Kiss Lászlónak kijár a tisztelet. Azt a harcot, amit évtizedek óta vív, kevesen vállalnák, aki mégis belevágna, az nagy valószínűséggel nem csak szakmailag, hanem lelkileg és fizikailag is megsemmisülne. Ő azonban kitart, s mint a vele készült interjúban elmondta, büszke az eddigi munkájára, még akkor is, ha az (egészen pontosan a személye) felemás, többségében negatív megítélés alá esik. Húszas évei derekán már pályaedzőként tevékenykedett a Vasas Izzóban, az azóta eltelt közel negyven évben nem csak magyar, de talán nemzetközi viszonylatban is rekordnak számító klubváltáson van túl. Finoman fogalmazva is megosztó személyiség, kissé nyers, szókimondó stílusával számos kellemetlenséget okozott - elsősorban önmagának. Egy-két évnél tovább kevés helyen tudott megmaradni, hogy aztán ebben mennyi szerepe volt a szakmának és mennyi a hangjának, azon lehetne vitatkozni. Én afelé hajlok, hogy a kettő szorosan összefügg, hiszen - vezetőedzőként - kiugró eredményei nincsenek, ahol esetleg lehetett volna, ott idő előtt mennie kellett. A legnagyobb sikereit külföldön, a futballhagyományiról a környezetében sem meghatározó jelentőséggel bíró Maldív-szigeteken érte el, de dolgozott rövid ideig az Emírségekben is, most pedig Kanadában vállalt munkát. Ez utóbbi amolyan küldetésként is felfogható, hiszen a helyi magyarság összetartozását, a labdarúgáson keresztül az anyanemzethez való kötődését próbálja erősíteni. Szép, nemes feladat. A torontói Vasashoz történt utazására egyébként attól a Mezey Györgytől kapott engedélyt, akivel pályafutása során a legnagyobb meccsét vívta. A magyarországi UEFA-licences edzőképzés főnökével úgy állapodott meg, hogy a pro-vizsgára hazatér.

Kiss László tehát újra dolgozik, és bár megpróbálja elfelejteni a múltat, ha kérdezik, válaszol. A hathárom.hu-nak is megtette, a nem túl bonyolult futballfilozófiája, a magyar és a nemzetközi labdarúgásról alkotott képe, a sportágban zajló folyamatokról, változásokról vallott nézetei ha nem is egyediek, de sajátságosnak nevezhetők. A válogatottról, egészen pontosan a szövetségi kapitányról is beszélt:

,,A válogatott csapat egy külön tészta. Azt, hogy ebben a fejlődésben Egervári Sanyinak mekkora szerepe van, nem tudom megítélni - de véleményem azért persze van. Hogy milyen edző, azt sem tudom, mert nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy én ezt meg tudjam ítélni. Az viszont biztos, hogy a sajtó szereti (jó kérdés, hogy ez minek köszönhető), annak ellenére, hogy komoly meccset nem nyert…  Olyan ne bántsatok, én sem bántalak titeket levegő kering körülötte. A Huszti-ügyben pedig nem volt igaza, és ha majd kiderül, hogy mi is történt ott igazából, az a veszte is lehet véleményem szerint. A játékosok egy kicsit jobban érzik felelősségüket az itthon játszó társaikért, és ezt látni is a játékukban, ez is az egyik kulcsa lehet a viszonylagos fejlődésnek".

Kiss László véleménye erről a témáról amennyire talányos, annyira provokatív, a sajtóra nézve sem túl hízelgő, Egervári szempontjából viszont akár sértő is lehet. Gondoltam én, amikor feltettem a kérdést a kapitánynak, olvasta-e a cikket, akar-e rá reagálni, különösen annak a válogatottat és személy szerint őt érintő részére. A válasz rövid, és határozott volt:

,,Nem kívánom minősíteni sem a nyilatkozat tartalmát, sem pedig az interjúalanyt".

Hogy valami reakció mégis legyen az ominózus Huszti-üggyel kapcsolatos kijelentésre, Egervári Sándor - nem válaszként, kizárólag tényként - megismételte a korábban már többször elmondottakat, miszerint a játékos önként hagyta ott a válogatottat, mert nem viselte el a kispados szerepkört. Ő akkor hiába javasolta Husztinak, hogy aludjon egyet a döntésére, reakció nem volt, majd miután két-három naponként hívta telefonon, nemhogy választ nem kapott, de a fogadókészség is elmaradt a futballista részéről. A kapitány ezzel a maga részéről is lezárta az ügyet. Itt tart ma az időről-időre felmelegített történet, amiben Kiss László szerint Egervári volt a hunyó, ám - mint mondta - ha kiderül az igazság, az a bukásához vezethet. Hogy ez blöff, vagy valóban van alapja a kijelentésnek, arra nem kaptunk választ, talán egyszer kiderül, mire is gondolt, mit tud, amit mások nem.

Ha már Husztinál, illetve az ő és Egervári kapcsolatánál, illetve a különböző összeesküvés elméleteknél tartunk, én is mondok egyet. Honlapunk is beszámolt róla, hogy március 16-án a Zenit többek között Huszti bombagóljával verte a Dzsudzsák Balázst is foglalkoztató Dinamo Moszkvát. Ezt a mérkőzést Egervári Sándor a helyszínen tekintette meg, elsősorban Dzsudzsák teljesítményére volt kíváncsi. Huszti természetesen tudott arról, hogy a kapitány ott ül a lelátón, így aztán a valóban élményszámba menő találata után, ha nem is szokatlan, de elgondolkodtató gólörömöt választott. A felé közeledő csapattársait először távol tartotta magától, majd két kezével tüntetőleg a hátára mutogatva adta tudtára mindenkinek, hogy ki is ő. Szólhatott persze ez a mozdulat az ellenfél szurkolóinak, vagy saját edzőjének, aki jobbára csereként (vagy sokáig úgy sem) foglalkoztatta, de üzenhetett a magyar válogatott szövetségi kapitányának is.

Mindez természetesen fikció. Legalább olyan feltételezés, mint a nálunk Mini Menottiként emlegetett, a szűkebb futballszakmában ,,Kampóként" becézett Kiss László Egervári vesztét sejtető megállapítása.