Az már a kezdet kezdetén teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz egyszerű az újrakezdés Ferguson visszavonulása után, de mivel az utódot maga a legenda ajánlotta, csak nagyon kevesen mertek kételkedni a döntés helyességében. Pedig a bajok viszonylag hamar jelentkeztek: Moyes már a nyári átigazolási szezonban is hibát hibára halmozott, és egyértelműen látszott, hogy nem sok fogalma van arról, mihez kell kezdenie az embernek akkor, ha a világ egyik legnagyobb klubját vezeti.
Sokan és sokszor elővették azért, mert egy bajnokcsapatot züllesztett szét, ami persze igaz is, de nem szabad elfelejteni, hogy Ferguson utolsó Unitedjére bőven ráfért már egy komolyabb átszabás. Moyes viszont nem mert belekezdeni az átalakításokba, abszolút biztonsági játékot játszott, és bár a nyár folyamán Cesc Fabregas, Thiago Alcantara, Luka Modric, Gareth Bale, Ander Herrera és Leighton Baines leigazolásával is kacérkodott, végül csak Marouane Fellainit tudta beszákolni az átigazolási időszak utolsó pillanataiban. És bár a belga a korábbi években a Premier League egyik legfelkapottabb középpályásának számított, Moyes-nak ebből a buliból is sikerült rosszul kijönnie: mivel sokáig tétlenkedett, kénytelen volt 27,5 millió fontot leszurkolni a játékosért, holott egy hónappal korábban 23 milliós diszkontáron is el lehetett volna hozni az Evertontól.
Moyes nyilván tudta ezt, mert korábban évekig edzője volt a középpályásnak, mégis habozott kihasználni a lehetőséget. Pedig korábban a United nem a transzferpiaci bénázásokról volt híres, akire Ferguson rámutatott, már érkezett is, egyszóval baromi feltűnő volt a kontraszt azt új menedzser kezdeti bizonytalan lépései és a korábbi gyakorlat között.
A skót helyzetét nyilván nem könnyítette meg, hogy Fergusonnal együtt a klub vezérigazgatója, David Gill is vette a kalapját. A helyére kinevezett Ed Woodward ugyan kiváló üzletembernek számított - a világ legnagyobb szponzori szerződéseit hozta tető alá az előző években -, de a foci szakmai részét tekintve szinte teljesen szűz volt, ez pedig vissza is köszönt az átigazolási piacon. Rosszul kiválasztott célpontok, béna nyilatkozatok, röhejes ajánlatok és szánalmas időhúzás jellemezték a klub politikáját ebben az időszakban.
Az, hogy közben a pályán sem jöttek az eredmények, a felkészülési időszakban még keveseket zavart. Aggasztóbb volt, hogy Moyes-nak sehogyan sem sikerült beletanulnia a szerepébe, továbbra is idegenül mozgott a klubnál, és a nyilatkozataival is egyre több szurkolónál csapta ki a biztosítékot.
Az én első komolyabb kételyeim - már, ha ez fontos – akkor fogalmazódtak meg, amikor Moyes nyilvános sajtótájékoztatón vádolta meg a szövetséget azzal, hogy szándékosan nehéz sorsolást készített a Unitednek az első fordulókban, mert a csapat túl simán lett bajnok az előző évadban. Amellett, hogy ez nettó baromság, komoly üzenete is volt: Moyes be van tojva, hogy nem sikerül jól a kezdés, tart az ellenfelektől, és már előre keresi a bűnbakokat. Ilyen korábban a Unitednél elképzelhetetlen volt, Ferguson senkitől sem félt, sőt, rendszerint inkább arra játszott rá, hogy tőle és csapatától tojják össze magukat az ellenfelek. Moyes lényegében már az első meccs kezdő sípszava előtt elvesztett egy fontos meccset.
Aztán ugyanez a pályán is megismétlődött. Az első hat fordulóban – sorrendben a Swansea (i), a Chelsea (o), a Liverpool (i), a Crystal Palace (i), a Manchester City (i) és a West Brom (o) ellen – összesen hét pontot kapart össze a csapat, és a 12. helyen húzta meg magát a táblázaton. Akárhogyan is csűrte-csavarta a dolgokat, szeptember végére Moyes eljutott oda, hogy igencsak nehéz kérdésekkel kellett szembenéznie a sajtótájékoztatókon.
A csapat játékán ráadásul semmilyen elképzelés nem látszott, a védelem gyenge volt, a csatársor kiszámítható, Fellaini pedig óriási bukás lett. A belgát Moyes rendre védekező középpályásként használta, holott korábban ő maga jött rá, hogy elsősorban a támadó harmadban hasznos. Ugyanígy járt a télen, már egyértelműen pánikszerűen leigazolt Juan Matával, akinek sehogyan sem tudta megtalálni a helyét a csapatban. Valójában persze arról volt szó, hogy az egész csapatjáték nem működött, a játékosok nem tudtak azonosulni Moyes kiscsapatoktól hozott középszerű mentalitásával, a folyamatos alkalmazkodással és az állandóan változó taktikai alapvetésekkel.
Amikor a csapat februárban 2-0-ra kikapott az Olympiakosz otthonában – kb. a leglesújtóbb teljesítménnyel, amit valaha láttam a Manchester Unitedtől -, a legtöbb józan szurkolónak már nyilvánvaló volt, hogy Moyes napjai meg vannak számlálva. Pár fellángolása még akadt (köztük a visszavágó, vagy épp a Bayern elleni BL-párharc), de a csapat március-áprilisban már sorra szenvedte a kiábrándító vereségeket. 34 forduló után 57 pontot tudott felmutatni, és 13 egységgel volt lemaradva a BL-selejtezőt jelentő negyedik helyről. Nem volt kérdés, hogy mennie kell.
Ugyan ki csak ekkor rúgták, valójában már jó ideje bukott ember volt. Januárban kezdtek el kiszivárogni azok a pletykák, hogy a játékosoknak teleszaladt a zsákjuk vele, a vezetőségnek pedig állítólag az Olympiakosz elleni majdnem bukta adta be a kulcsot a zárba. Nem is csoda, ebben az időszakban már gyakorlatilag nem volt értelmes megnyilvánulása, Danny Welbecknek a sajtón keresztül javasolta a befejezések gyakorlását, a City elleni meccs előtt pedig arról beszélt, hogy ha keményen dolgoznak, egyszer majd nekik is lehet olyan jó és eredményes csapatuk, mint a városi riválisnak.
Tény, hogy Moyes bukása egyrészről sorsszerű, másrészről pedig irtó égő volt, de kár lenne eltagadni, hogy volt két egészen kiváló sorozata is a csapat élén. Először október vége és december eleje között kezdett el futni a szekér, akkor 12 meccsen maradt veretlen a csapat, és két pontra jött fel a BL-selejtezőt érő negyedik helyhez képest. Aztán két gyors kisiklást követően megint egészen vállalható pályára állt a csapat, zsinórban hat győzelmet aratott (Sahtar, Aston Villa, Stoke, West Ham, Hull, Norwich), és úgy tűnt, talán Moyes sem menthetetlen. Aztán jött az új év, a januári vereségek, a BL-kisiklás, a többi pedig már történelem.
Az egész sztori tanulsága az - mármint számomra -, hogy hiába jó edző valaki, ha nem passzol egy adott klubhoz, egyszerűen esélye sincs megragadni. Moyesszal pontosan ez történt, kisszerű szerénysége sehogyan nem illett össze a „not arrogant, just better” szellemet képviselő Manchester Unitedével, ezt pedig ő is érezte, ezért követett el egyre több és több arcpirító hibát. A szezon vége felé már tényleg csak röhögni lehetett rajta, amihez nyúlt, abból rövid úton katasztrófa lett, a csapat valószínűleg az utolsó gyúróban is jobban bízott, mint benne, és csak az alkalmat várták arra, hogy megköszönhessék neki a munkát.
Bár sokan a mai napig tartják magukat ahhoz a rögeszméhez, hogy csak időt kellett volna adni neki - holott a regnálása alatt fokozatosan, lépésről lépésre lett egyre rosszabb a csapat -, valójában minden kispadon eltöltött másodperce kidobott idő volt a Manchester United részéről. Ha csak nem fogadjuk el a tételt, miszerint Ferguson után csak bukni lehetett: mert ebben az esetben ő volt az ideális palimadár.