Bernd Storck fellélegezhet. Ez az elmúlt hét válogatott összetartásának legnagyobb, legfontosabb eredménye, s József Attilával szólva nyugodtan mondhatjuk: nem is kevés.
Valódi tét híján - hiszen az oroszországi vb-szereplés legkésőbb Andorrában, de még inkább a kezdésként összehozott feröeri iksz alkalmával már elúszott - a magyar válogatott legutóbbi két meccsét szimbolikus jelentőséggel ruházta fel mind a stáb, mind a sajtó. Az volt a kérdés, megbocsátást nyerhet-e az andorrai zakót csodával határos módon túlélő Storck kapitány, vagy éppen ellenkezőleg, elsöpri őt a fájó pofon okán azóta is minduntalan fel-felhorgadó népharag. A történelmi léptékű felhatalmazással bíró reformer sikerkapitányból pillanatok alatt lett túlélésért küzdő gyalog a sakktáblán, és ez rá is nyomta a bélyegét a szeptemberi tétmeccsekre.
Storck már az összetartásra meghívott keretével is jelezte, érzi "új időknek új dalait" - a válogatott környékéről ugyanis mintha vezényszóra tűntek volna el a tizenéves ígéretek és az NB II-es tehetségek. Kipróbált, rutinos legénységgel vágott bele posztja megmentésébe a kapitány, aki már a nyilatkozataival is sietett leszögezni, visszatér a gyökerekhez, a pragmatikus, kockázatkerülő játékhoz. Hiába, ahol az állás a tét, ott már nem fér bele a sallang, a flikk-flakk, a felesleges rabonák. A korábban mindvégig új csapat felépítésének szükségességéről beszélő, reformokat erőltető, új arcokat kipróbáló Storck abban a pillanatban visszatért az eredményorientált haszonmaximalizálás útjára, amint megjelent a feje felett Damoklész sokat emlegetett kardja. A fiatalítás koncepciója - egyelőre - látványosan megbukott.
Három pont és tisztes helytállás. Kimondva-kimondatlanul is ez volt a cél a lett-portugál páros meccs előtt.
Innen nézve nem meglepő az a csillogó szemekkel előadott nevetgélés, amivel a vasárnap esti, portugálok elleni szűk vereséget fogadta a kapitány. Az már inkább, hogy a korábban a léc földre helyezésében nem éppen jeleskedő magyar sajtó hasonló lelkesedéssel asszisztált a mutatványhoz, mint az a közönség, amely három hónappal az andorrai mezlevétel és tetemre hívás után tegnap egy nem különösebben lélekemelő, már-már bántóan sima hazai vereség után is kidüllesztett mellekkel, büszkén énekelte el a csapattal a himnuszt. Ilyen kevés is elég lenne az üdvösséghez?
Bevallom őszintén, engem zavar ez a fals egymásra találás, a korbács és a mézesmadzag ilyen következetlen cserélgetése. Portugália ellen nyilván nem volt elvárás a győzelem, de még a pontszerzés sem, és innen nézve a szűk vereség abszolút a vállalható kategóriába esik.
Az ilyen vereségekről el lehet mondani, hogy a realitást tükrözik, hogy nem volt más választásunk - emberhátrányban meg aztán pláne, de ne felejtsük el, hogy már az első tíz percben volt 2-3 komoly helyzete az ellenfélnek -, mint elrontani a világsztárok játékát, hogy ennek ilyen és olyan stratégiai előnyei voltak - de soha, egyszer sem, még felindulásból se ünnepeljük meg a minimumot. Legalább küzdöttek? Tényleg? Mert szerintem a szakmai felelőtlenségből és kivagyiságból a mély vízbe dobott fiatalok is küzdöttek Andorrában, csak ez pont semmire nem volt elég koncepció és elegendő számú/minőségű kapaszkodó híján. A küzdelem, az akarás maximum a mosdó bizonyos ülőalkalmatosságain ér sokat, a futballpályán aligha.
Takarózni ellenben jól lehet vele. Ki tudja, lehet, hogy így Feröer ellen sem fázunk meg végül.