Vélemény

Janics Natasa ötven árnyalata

  • Vásárhelyi Tamás
megosztom

Ahány ember, annyi vélemény az újfent "hazát cserélő" Janics Natasa kapcsán, így ez is csak egy a sok közül.

A manapság különösen népszerű könyv trilógiára hajazó cím talán még nem is érzékelteti eléggé, hogy mennyire sokrétű a fogadtatása az előbb szerbből magyarrá lett, hazánknak három olimpiai bajnoki címet szerző, majd egy gyors oda-vissza váltással most ismét a magyar szurkolók kegyeit kereső kajakos kapcsán. Azt minden józanul gondolkozó ember tudhatja, hogy az ügy nem tisztán fekete és fehér, de a részletek és az egyéni motivációk ismerete nélkül mindenki csak szubjektív véleményt tud megformálni Janics-ügyben. Más kérdés, hogy az újabb fejlemények kapcsán talán már nem csak a tízmilliós Magyarország, de a hétmilliós Szerbia lakói is szemöldöküket felhúzva figyelik a kiváló sportoló pályafutásának napról-napra történő meglepő változásait.

Tudjuk jól, hogy a sportolók kirakatban élnek, sikereik (és kudarcaik) is olyan érzelmi többlettel járnak, amelyet csak erős személyiségű, magabiztos emberek képesek elviselni és feldolgozni, akiknek saját sorsuk alakulására is általában nagyobb ráhatásuk van, mint egy átlagembernek. Ha győznek, egy ország örül velük, ha nem, ugyanennyien szomorkodnak velük. Ha sikeresek, mindenki a társaságukat keresi, ha hibáznak, elfordulnak tőlük - mint most sokan Natasától. A siker és a ragyogás ígérete azonban olykor elfedi az élsportolói lét árnyoldalait, így nekik ezt el kell tudniuk viselni. Mint ahogy Natasa is elviseli most a nehezebb napokat, még ha olykor könnyezve is teszi.

De az vesse rá az első követ, aki képes a köz érdekét figyelembe véve nem az önzés, a saját érdekek keresése mentén meghozni az életét befolyásoló döntéseket. Hiszen pl. hányan vannak, akik - mert érdekük ezt kívánja - előbb tárgyalnak egy másik munkáltatóval (stikában, titkolózva), mielőtt bejelentetnénk, hogy munkahelyet váltanak. Vagy hányan mennek külföldre dolgozni, mert úgy érzik, hogy ott jobbak a feltételek, inkább biztosított a boldogulásuk. És hányan kullognak adott esetben haza az "ott sincs kolbászból a kerítés" örök bölcsességével gazdagodva. Csak közülük kevesen képesek nyíltan is felvállalni döntésük eredményét, hogy: "Hibáztam".

Ezt most Natasa megtette, amivel - függetlenül az országot elhagyó legelső döntésétől - karakán egyéniségéről ismét tanúbizonyságot tett. Nem kell ezért őt szeretni és ahogy nyilatkozza is, nem várja el, hogy bárki is azonnal megbocsásson neki és visszafogadja, de önkritikus beismerő nyilatkozatáért azért becsülni kell. Mert jelenleg az országban (és különösen a sporton belül) ez a nyilatkozat nagyon is disszonáns. Ritkán hallunk ugyanis valakit úgy nyilatkozni, hogy saját magát teszi felelőssé bármiért is. A közeg, a körülmények hibáztatása, a sors kárhoztatása sokkal egyszerűbb dolog, olykor még a turáni átokra is könnyebb hivatkozni, mint magunkba nézni és elismerni, hogy valamit nem tettünk jól. Egyébként érdekes, a sportolók valahogy képesek ezt gyakrabban megtenni, mint a sportvezetők (de ez már egy másik jegyzet témája lehetne).

Persze félreértés ne essék, a korábbi "Magyarország sohasem volt igazán a hazám"-féle nyilatkozat engem is ugyanúgy bántott, mint minden más magyart és ezért nehezteltem is Natasára akkoriban. A mostani korrekció viszont néhány árnyalattal világosabbá teheti az amúgy igencsak szürke Janics-ügyet. Még ha - olimpiai bajnoki címek ide vagy oda - Natasa teljesen fehérre már sohasem fogja tudni mosni magát...

megosztom