Két kérdés merül fel az átlagemberben azonnal, ha Alvaro Morata átigazolási sztorijára gondol. Az egyik, hogy ér-e, érhet-e 58 (egyesek szerint 60, sőt, mindenféle bónuszokkal együtt 70) millió jó angol fontot egy játékos akkor, ha életében mindössze egyszer sikerült legalább tíz bajnoki gólt szereznie egy első osztályú csapatban. A másik - talán az elsőnél is fontosabb, érdekesebb -, hogy vajon lehet-e hasznos egy új játékos akár még úgy is, ha feltesszük, hogy jelentős felárral sikerült csak a megszerzése.

Nézzük sorjában.

Ér-e annyit Morata, amennyit fizettek érte?

Ezen a ponton azt kellene tisztázni, hogy mennyi is az annyi, azaz: soknak számít-e a futballpiacon Morata jelenlegi ára, vagy sem. Nagyvonalú leszek, és azt mondom, ezen a ponton most lényegében mindegy, hogy ötvennyolc, avagy hetven millióval számolunk, a lényeg, hogy lássuk Morata árcetlijét másokéval összehasonlítva. 

Már ezt sem egyszerű pontosan végrehajtani, persze. Ha azt nézzük, hogy a Manchester United 75 millió fontot fizetett egy olyan csatárért (Lukaku), akinél több gólt az utóbbi négy évadot tekintve csak Sergio Agüero és Harry Kane szerzett az angol bajnokságban, akkor egyszerűen muszáj felhúznunk a szemöldökünket Morata ára kapcsán.

A spanyol ugyan az előző évben elképesztő gólátlagot produkált a Real Madridban, de egyrészt ezen kívül nem futott még olyan szezont, aminek legalább 15 gólos lett volna a végső szaldója, másrészt általában nem a legnehezebb ellenfelekkel szemben vetette be őt csapata, így góljait is többnyire Leganes-, Granda-, Deportivo-, Espanyol-, Sociedad- és Celta-szintű klubok hálójába pakolta be. Ez azért csalóka tud lenni még úgy is, ha nem szabad elhallgatni: Morata góljainál csak Ronaldo találatai értek többet pontokban kifejezve a Realnak a tavalyi szezonban (13 vs. 15).

Ehhez a narratívához jön hozzá, hogy az Arsenal 55 millió fontért cserébe olyan csatárt tudott szerezni, aki zsinórban három évadban jutott húsz gól fölé a francia első osztályban. Aki erre esetleg legyintene, annak gyorsan közbeszúrjuk, ilyesféle bravúrra legutóbb egy bizonyos Jean-Pierre Papin volt képes a Ligue 1-ben, pedig azóta azért megfordult már arrafelé pár potens gólgép Didier Drogbától Paulétán át egészen Zlatan Ibrahimovic-ig.

Van azonban egy másik vetülete is a kérdésnek. Az emberek általában elég egyszerűen, nominális szemszögből vizsgálják az átigazolási összegeket: öt éve még húsz millió volt egy rendes csatár (és ugye régen minden jobb is volt, mint manapság), tegnap ellenben egy középszerű arcért már ötvenmillát kellett letenni, te jó ég, itt a vég, meghalt a futball, nyugodjon békében. 

Holott ez tévedés. Súlyos, komoly.

Ahogyan a kenyér sem 3,60 már, úgy a futballista, mint termék - elnézést érte, de az igazság elég közel jár ehhez - ára is változik. Inflálódik. Ahogyan a gazdaságban is megvan ennek a mérőszáma (fogyasztói árindex), úgy természetesen a futballban is kell, lehet, sőt, kötelező számolni hasonlót. Többféle módszertan létezik: van, aki egyszerűen az adott ország inflációs rátáját ülteti át az átigazolási piacon lerakott összegekre, más viszont körültekintőbb, és azt is számításba veszi, hogy a futballpiac áraira nagyobb hatással van a klubok bevételeinek, a televíziós jogdíjak összegének, illetve a jegyáraknak a változása, mint például az, hogy mennyivel fizetünk ma többet egy liter étolajért, mint tíz éve. Ez utóbbi változat az ún. Transfer Price Index, amit egy brit szakíró, Paul Tomkins dolgozott ki.

Módszerének célja, hogy megállapítsa, mekkora volt az infláció a futballpiacon egy meghatározott időszakban. Ennek érdekében megalkotott egy kifejezetten futball-specifikus fogyasztói kosarat - benne olyan javakkal, amikről fentebb már szó volt: jegyárak, TV-s pénzek, illetve minden olyan jószág, amely árának változása befolyással lehet a játékosok átigazolási díjaira -, és erre számol árindexet, azaz lehetővé teszi, hogy közös alapra hozzuk különböző időpillanatban megvalósított transzfereket. 

Amikor például a Chelsea 2006-ban harmincmillió fontot fizetett Andrij Sevcsenkóért, az adott pillanatban annyira volt kirívóan magas összeg a piacon, mint ha ma egy klub 137 milliót tenne le egy adott játékosért cserébe. Fernando Torres 2011-ben kipengetett 50 milliós vételára mai körülmények között 119 milliós beruházás lenne, Wayne Rooney 2004-es átigazolási díja pedig mostani árakon számolva cirka 136 milliós kiadást jelentene a Unitednek. Jól látszik tehát, hogy a klubok igazából nem is nyújtózkodnak olyan messzire, mint amire az iparágban lezajló inflációs spirál alapján következtetni lehetne.

Morata vételára ez alapján a modell alapján nagyjából azzal ekvivalens, mint amikor a Manchester United 2004 januárjában elhozta a Fulhamtől Louis Sahát (mai árakon számolva 70 millió font). Amennyiben az olcsóbb változatot tekintjük hivatalosnak - 58 millió font -, akkor Morata mai vételárát nagyjából azzal kell egyenértékűnek tekintsük, mint amikor a Liverpool 2009 nyarán leigazolta az AS Romától Alberto Aquilanit, Xabi Alonso pótlására. Ugye, hogy így már nem is olyan vészes?

Oké, szóval nem is annyira drága. De vajon beválik?

Kettőt és könnyebet. Viccen kívül, azt azért fontos látni, hogy Moratában van kockázat. Egyrészt nem lehet nem észrevenni, hogy brutálisan tehetséges, erős, magas, jól fejel, van érzéke az összjátékhoz, jó százalékkal használja ki a helyzeteit, okosan helyezkedik, a kiszolgáláshoz sem suta. Másrészt a korához képest (24 éves) kifejezetten nagy tapasztalata van komoly meccseken, az előző négy BL-döntőből háromban a pályán volt, 2015-ben gólt is szerzett, és egyébként is hajlamos betalálni a nagy, fontos meccseken. Ehhez képest Lukakunak például gólja sincs még a Bajnokok Ligájában.

Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy Morata eddig egyetlen szezonban sem volt 16-nál többször kezdő a bajnokságban. Korábbi csapataiban többnyire jolly joker volt, ráeresztették a fáradt védelmekre, kezdhetett a gyengébbek ellen (tavalyi La Liga-góljait sorrendben a Celta, a Bilbao, az Alaves, a Leganes, a Deportivo, a Sociedad, a Villarreal, ismét a Leganes, a Gijón, megint a Deportivo, és a tökutolsó Granada szerezte), és a kapott játékpercei minden esetben valahol 1200 és 1500 között mozogtak, per szezon. Érdekes adalék, hogy tavalyi góljai több mint fele a hatvanadik perc után esett, részben azért, mert csere volt, részben azért, mert Morata erényei tényleg látványosabban kijönnek fáradó, kitámadó és/vagy nagyobb nyomás alá kerülő védelmek ellen.

A fő kérdés az, képes lesz-e ő maga nyomás alá helyezni az angol védelmeket. Diego Costa - akit a Chelsea-nél jó eséllyel pótolnia kell majd - ugyanis éppen ezt tette, elképesztő melót rakott abba, hogy rettegés alatt tartsa a vele szemben játszó bekkeket, hogy hátrébb nyomja a leshatárt, hogy egyéni csatákat vívjon fizika és pszichikai színtéren egyaránt. Morata teljesen más típusú csatár, kevesebbet lő kapura, kevesebbszer hozza helyzetbe a társakat, talán nem érzi annyira a folyosókat sem, és váratlan, semmiből felbukkanó villanásból is kevesebb áll a neve mögött. Egy az egyben szinte biztosan nem fogja pótolni Costát.

Persze az sem biztos, hogy Conte ezt a szerepet szánja neki, ezt is érdemes lesz figyelni a szezon elején. Átalakul-e vajon a Chelsea játéka Morata miatt, többször kerülnek-e gólhelyzetbe a szélsők, felpuhul-e a csapat stílusa, eltűnik-e az a fajta könyörtelenség, amit Costa rosszabb napjain is zokszó nélkül szállított? Nem feltétlenül a 20 gól a mérvadó (ennyit rúgott tavaly Costa), de az is számít majd, képes lesz-e a spanyol olyan fontos, meccset-szezont befolyásoló lélektani pillanatokban bevinni a döntő csapást, mint ahogyan azt Costa megtette az előző évadban.

Ha igen, garantálható, hogy egy év múlva senki nem fog már emlékezni, mekkora összeg állt azon a bizonyos cédulán. Ha nem, akkor viszont Tomkins ide, modell oda, mindenki túlárazott középszernek érzi majd a spanyol támadót.