A dél-amerikai focit rendszerint gőgös megvetéssel fitymálják az európai kollégák, és valljuk be, van is benne némi igazság, miután sikerült olyan flopokat kiadniuk a kezeik közül, mint Robinho, vagy az egykori világlegdrágábbja, Denilson. Ettől függetlenül érdekes dolgok történnek arrafelé, nem elég, hogy a brazilok egy hetest kaptak az otthoni vb elődöntőjében a németektől, most azzal is kénytelenek szembesülni, hogy boldog-boldogtalan hülyére pofozza a klubcsapataikat.
A Libertadores Kupában megesett az a csúfság, hogy a legjobb nyolcig csak egyetlen brazil gárda, a Cruzeiro evickélt el (a szó szoros értelmében, mert már a csoportból is csak jobb gólkülönbséggel jutottak tovább), most pedig az is eldőlt, hogy kisebbik dél-amerikai klubtorna, a Copa Sudamericana fináléjában sem lesz brazil résztvevő.
Pedig a szambafocit rendesen kistafírungozták az utóbbi időben, a gazdaságilag egyre jobban teljesítő országban a futballba is óriási összegek kezdtek áramlani. Sorra igazoltak haza az Európában is jól teljesítő egykori ászok (Ronaldinho, Deco, Juninho, Fred), sőt, külföldiekből is sikerült pár világklasszist beszákolnia a helyi kluboknak (Seedorf, Forlán). Ronaldinho havi fizetése állítólag 225 ezer fontra rúgott a Mineirónál, ez nagyjából megfelel egy paraguayi/uruguayi/bolíviai topcsapat éves(!) fizetési keretének. Innen nézve tényleg érthetetlen, mi okozza a szenvedést.
Oké, tavaly a többek között Ronaldinhóval felálló Atlético Mineiro jókora meglepetésre megnyerte a Libertadorest, de közben másik négy brazil csapat már a nyolcaddöntőben búcsúzott. A sztárklub Fluminensét eközben a legjobb nyolc között a lesajnált paraguayi Olimpia ütötte el a továbbjutástól.
Bár sikerével a Mineiro kvalifikálta magát a klub vb-re, a részvételben nem volt sok köszönet: Ronaldinhóékat első meccsükön azonnal kiejtette a házigazda Raja Casablanca.
Egyértelműnek tűnik, hogy elsősorban szakmai gondok vannak. Egyrészt feltűnő, hogy a világ szinte összes pályájáról eltűntek a klasszis brazil csatárok (az megvan, hogy a vb-n nagyot bukó Fred helyére egy donyeckit, Luiz Adrianót követelnek a szurkolók?), másrészt viszont elég csak belepillantani egy random brazil bajnokiba, hogy lássuk, megállt az idő a szambakultusz felett. Tempó szinte semmi, a játékosok még mindig ott tartanak, hogy vagy támadnak, vagy védekeznek, a védővonal mélyen, a középpályásoknak rengeteg idejük és területük van a labdával. Európában ilyet már szinte sehol nem látni, a Barca brutális letámadása után a Bayern és a Dortmund egyaránt az elképesztő tempófocival tudott kitűnni, de az idei Real is olyan tempóban teszi-veszi a zsugát, amit szemmel is alig tudnának követni a Brasileiraóban.
Nem véletlen, hogy a brazil edzőket szinte egyáltalán nem keresik külföldön, holott egyre gyakoribb, hogy dél-amerikai edzők kifejezetten pofás európai csapatok padjára üljenek le. Manuel Pellegrini a Real és a Villarreal után most épp a City-t gardírozza, Mauricio Pochettino a Soton után a Spurs padjára ült le, Diego Siemeone pedi az Atlético élén halmoz sikert sikerre - és akkor Tata Martinóról (tavalyi Barca), vagy Marcelo Bielsáról (Marseille) még nem is beszéltünk.
A brazilok ezzel szemben inkább otthon próbálkoznak (legutóbbi Scolari merészkedett át egy komolyan vehető európai klubhoz, annak komoly égés lett a vége a Chelsea-nél), kár, hogy átlagosan mindössze 15 meccs jut nekik, mielőtt kirúgnák őket. Ezt az iszonyatos tempójú körforgást épeszű ember nem bírhatja, esély sincs egy-egy koncepció hosszú távú megvalósítására. Nem véletlen, hogy amikor a nyári blama után edző nélkül maradt a válogatott, egyes körök komolyan elgondolkodtak azon, hogy a csapat története során először külföldi kapitányra kellene bízni a Selecaót.
Abban, hogy végül mégis az egyszer már messzire üldözött Dunga lett a befutó, komoly szerepe volt, hogy brazilok nehezen ismerik be saját válságukat. Bár a válogatott mellett klubcsapataik is jó ideje szenvednek, még mindig a rossz bírói döntések, és az ellenséges szurkolók fölötti füstölgés uralja a brazil szaksajtót. A nagy meccsek előtt is inkább ez, semmint a soron következő rivális feltérképezése a leglényegesebb momentum, mintha elő sem fordulhatna, hogy valamilyen párharcban nem a brazil fél az esélyes.
Lehet, hogy ideje lenne beismerni a problémát?
(További részletek az ESPN-en lelhetők fel a témában)