- A mai világban szinte teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki húsz éves koráig alig lásson televíziót, és úgy nőjön fel. Márpedig az Eurosport honlapján írt bemutatkozó írásod szerint veled ez pontosan ez történt. Hogyan alakult ez így nálatok?
- Egyáltalán nem volt otthon TV-nk, ami úgy történt, hogy a szüleim sem néztek tévét és úgy gondolták, hogy nincs is rá szükség és nem is vettek. Amíg nem jött ez az Eurosportos történet a képbe, egészen 2005 őszéig, addig nem is volt nekem otthon TV-m. Akkor mondtam a szüleimnek, hogy ha már hamarosan a médiában fogok dolgozni, akkor jó lenne, ha mégis alakulna valami. Akkoriban kaptam egy TV-tuner kártyát, amivel legalább a számítógépemen tudtam nézni a csiga2-est és a magyar egyet. Addig egyáltalán nem is hiányzott az életemből, de nagyon színes gyerekkort éltem meg a televízió nélkül is. Mai fejjel én nagyon is egyetértek ezzel az elgondolással, és valami ilyesmit tervezek majd én is, ha esetleg nálunk is jön az utánpótlás.
- Abból nem volt a riporteri szakmában hátrányod, hogy sok sporteseményről nem volt képbeli élményed, amiről mások gyerekfejjel nem csak olvastak, de láttak élőben is?
- Szinte semmit nem láttam a korábbi sportesemények közül, ezeket mind a mai napig youtube-on szoktam visszanézni csak. Az élményeim nagy részét újságokból és a Magyar Rádió közvetítéseiből gyűjtöttem. Nem véletlen, hogy mind a mai napig rádiós riportereket tartok példaképnek, például Molnár Dánielt vagy Novotny Zoltánt. De visszatérve a kérdésre, ez a hiány sajnos megvolt, amelynek hatását mind a mai napig érzem. A sport miatt sajnálom egyedül, hogy nem volt akkoriban TV-nk, de a felénk áradó sok egyéb „szenny” miatt örülök, hogy ettől megkímélt a családom. Na persze amikor a nagyszülőkhöz mentünk, akkor orrba-szájba tévéztünk, mert minden óriási élmény volt, amit láttunk a dobozban…
- Ha ennyire kevés sporteseményt láttál akkoriban, miként kezdődött el mégis a „szerelem”? Miért akartál sportriporter lenni?
- Engem elsőként 1996-ban a Forma-1 világa fogott meg, amikor haverokkal bemásztunk a mogyoródi pályára - akkor még be lehetett -, és testközelből láthattam az itthoni versenyt. Annak idején volt egy vízelvezető csatorna, az alatt másztak be az emberek, és elkezdték ráncigálni Michael Schumachert is, aki éppen ott előttünk csúszott ki a pályáról. Na, engem akkoriban fogott meg a versenyzés világa, majd mindig más-más barátomnál jöttünk össze vasárnaponként megnézni a Forma-1-es versenyeket. Én már annak idején is lyukat beszéltem mindenkinek a hasába, az összes tanárom már menekült, mert ha valamit kérdeztek, akkor bizony válaszoltam rá... Ma is úgy van, hogy ha valaki megkérdez valamiről, akkor visszakérdezek, hogy komoly választ akar-e, mert az hosszú…
- …az olvasóink komoly válaszokat akarnak…
- Akkor sokáig fogunk itt ülni, még jó, hogy hoztál tartalék elemet a diktafonba… A sportot amúgy előtte is szerettem, de valahogy ez a ’96-os mogyoródi futam hozta el azt, hogy „bang”, kinyílt előttem a világ. Ami kéznél volt, azt kezdtem el olvasni, az Autó-Motor című újságot, amelynek az utolsó három oldala volt körülbelül sport, és azt kezdtem el nézegetni, majd szépen lassan több és több sport került be a képbe. Valamikor hetedikes lehettem az általános iskolában, amikor összeállít a fejemben, hogy ott van a sport, és az F-1 és én ezeket szeretem. Volt egy furcsa és rövid időszakom még annak idején, amikor a magyar futball iránti megmagyarázhatatlanul görcsös és beteges érdeklődést éreztem, amin sokan átesnek… Mind a mai napig a ’98-as magyar bajnokságból a cserepados csatárokra is emlékszem, mert az akkori rajongásnak hála megmaradt a nevük. Akkoriban szerettem volna nagyon sokáig autóversenyző lenni, volt, hogy ralikrosszos, volt, hogy túraautós, volt, hogy Forma-1-es versenyző akartam lenni, aztán később jött az elgondolás, hogy beszélhetnék is róla. Akkoriban persze fogalmam sem volt arról, ho
gy miről is szól a sportriporteri szakma, és hogy itt mennyire felkészültek az emberek. De így utólag nézve lehet, hogy jobb is, hogy nem tudtam mindezt, mert akkor talán nem is lett volna merszem jelentkezni az Eurosport hirdetésére 2005 őszén.
- Már a felvételi idején eldőlt, hogy mely sportágakat fogod közvetíteni?
- Engem a technikai sportok érdekeltek a leginkább az elejétől kezdve a csatornánál, és a felvételi vizsgán is ezt a kérdéskategóriát töltöttem ki. Viszont nagyon sokáig csak a Forma-1-ről tudtam, akkoriban a rali-vb is inkább a kimondhatatlan finn nevekről volt érdekes. Az Eurosportnál nyílt aztán ki a technikai sprotok világa, és akkor jutottam el oda, hogy ma már a túraautózás és a Le Mans, a hosszútávú versenyzés jobban érdekel, a Forma-1- pedig inkább amolyan kistestvér csak mellette. Öt év után, 2011-ben kaptam egy hatalmas lehetőséget, és kezdhettem el közvetíteni a túraautó világbajnoki sorozatot (WTCC), amely számomra egy izgalmas időszak kezdete volt. Szakmailag ez számomra a csúcsnak számít, hiszen az Eurosportnál jelenleg az autósportokat tekintve ez a sorozat viszi a prímet.
- Amikor átvetted a WTCC sorozat közvetítését, akkor volt-e benned olyan koncepció, amely mentén elképzelted a közvetítéseket?
- A sorozatot korábban kommentáló Vörös Csaba és az én személyiségem, valamint a közvetítési stílusunk között is van különbség. Csabi megfontoltabb, nyugodtabb, kicsit lassabb stílusban közvetíti a sportágait, én sokkal jobban szeretek pörögni, néha talán túlságosan is. Azt már az elején tudtam, hogy kicsit Martin Havenesre akarom venni a figurát, hiszen a brit Eurosport kommentátorának stílusa tetszik nagyon, ő is emeltebb tempóban beszél, amikor történik valami - márpedig a túraautó világbajnokságon gyakran fordul elő ilyen. A másik éles váltást tulajdonképpen az élet hozta magával, hiszen a 2010-es év végén jöttek az első igazán nagy eredmények Michelisz Norbitól - amelyet még Csabi közvetített -, akkor volt Japánban második, és megnyerte Makaóban a futamot. A következő évben így már az volt a tervem, hogy a csapattal és Norbival is közelebbi kapcsolatot alakítsak ki. Ha lehet, akkor megpróbáltuk őket élő adásba is bekapcsolni az Eurosporton, ami hol sikerült, hol nem, mert ők sem tudták mindig felvenni a telefont, és nálunk azért nincs annyi idő a közvetítések után elemezni, mint egy F-1-es futam befejezése után.
- Volt még egy jelentős változás a WTCC közvetítésekben, hiszen a Forma-1-es adásokhoz hasonlóan nálatok is megjelent a szakkommentátor.
- Igen és ez nem véletlen, hiszen hosszú időn keresztül kerestem megfelelő szakembert magam mellé. Szerencsére Csuti Laci személyében meg is találtam, aki nem csak ért hozzá, versenyzői és csapatvezetői szempontból is tudja látni, láttatni a dolgokat, de szerencsére megvan benne a kellő lazaság is. Ez utóbbi sajnos sok szakkommentátorból hiányzik, hiszen az adott területhez értők szeretik komolyan venni a dolgot, és szeretnének 
minden információt elmondani, hogy megszerettessék a sportágukat az emberekkel. Viszont emiatt elmarad az a könnyedség, ami nálam egy közvetítésben olykor fontosabb, mint az, hogy mennyi adat, mennyi információ hangzik el. Nekem a közvetítés egy szórakozási forma, amelyért az emberek leülnek a tévé elé. Szerintem valóságos „gyilkosság” az, amikor a kommentátorok elrontják ezt azzal, hogy csak a szakmára koncentrálnak, és folyamatosan csak az információk jönnek. Ez olyan, mint egy előadás, amelyben kell, hogy legyen humor, de kell, hogy legyen csönd is. Ezek egyvelege ad igazi szórakozási, kikapcsolódási lehetőséget. Csuti Laci ilyen szempontból tökéletes társ, lehet vele viccelődni, poénkodni, olykor például külön neveket is adunk versenyzőknek adás közben.
- A túraautó világbajnokság kapcsán 2011 nyarán indult egy komoly blogod is, amely jelentős munkabefektetést igényel a napi frissítésekkel együtt. Miként jött hozzá az ötlet?
- A WTCC nem annyira bonyolult, mint a Forma-1, nem olyan hosszúak a futamok, hiszen fél óra alatt lemegy egy-egy verseny. Lökdösik egymást az autók, dühöngenek, csapkodnak egy kicsit, aztán vége. Van az egésznek egy igazi autóverseny hangulata, amelyben nincs az a hidegség, mint a Forma-1-ben. Aztán amikor készültem a közvetítésekre, akkor elkezdtem nézegetni, hogy kik írnak erről nálunk, mire rájöttem, hogy gyakorlatilag senki. Nincs egyetlen olyan honlap sem, amely napi szinten kitenne egy-két hírt a túraautó vb-sorozatról. A blog úgy indult aztán, hogy az adásokra készülve amúgy is voltak információim, így ezeket gyorsan 3-4 sorban megírtam egy egyszerűbb blog-felületen, amely úgy is nézett ki… Érdekes módon azonban mégis megszerették az emberek, így amikor átváltottunk egy normális, könnyebben kezelhető felületre - amin már több ember dolgozott - akkor sokan visszasírták a régi formátumot, amit csak én „gondoztam”, írtam egyedül. Aztán az egész blog elkezdett növekedni, ahogy bővültek az információforrásaim, úgy jöttem rá, hogy itt bizony napi szinten 5-6 poszt is kitehető. Most már legalább 50-60 különböző hírforrásra támaszkodom, plusz ehhez jönnek még hozzá a versenyzők Twitter és Facebook oldalai is. Már megvan a személyes kapcsolatom is a versenyzőkkel, pl. a minap készíttetem interjút telefonon Yvan Mullerrel. Azért amikor őt felhívtam, akkor remegett a hangom rendesen, mégiscsak egy háromszoros világbajnokról van szó. Csak ő is lusta leírni a dolgokat, inkább megírta, hogy hívjam fel és szívesen nyilatkozik.
Egyszer csak azt vettem aztán észre, hogy az én honlapomon már annyi - vagy még több - hír jelenik meg, mint a nemzetközi portálokon és akkor történt meg a gondolati váltás, így most már nem is blogként funkcionálunk, hanem újabb felületen, új domainen angolul és magyarul is gyakorlatilag WTCC hírportálként fut az oldal. Ugyanakkor az oldalon írt bemutatkozóban megírtam, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy egy kicsit könnyedebb, szubjektív stílusban, néha pletykálkodva, találgatva, szurkálódva írjak, ne csak a tényekre szorítkozva foglalkozzunk a WTCC-vel. Jelenleg a Facebookon közelítjük az 5000 lájkolót, és napi 2-2500 látogató van az oldalon, de reméljük az interjúnak köszönhetően ez majd jól meglendül…
- Napi bontásban ez a munka mennyi időt vesz igénybe? A 24 órás hírciklusokat figyelembe véve ez akár korlátlan idejű munkavégzést is feltételezhet. Mi szab határt annak, hogy mennyit foglalkozol vele?
- A feleségem. Szerencsére ő figyel rá, hogy normális életet is éljek, mert engem nagyon be tud szippantani ez a dolog. Az a baj, hogy engem sokszor azok a hírek érdekelnek a leginkább, ami az átlagembert nem annyira, és ezekkel képes vagyok órákon keresztül elbíbelődni. Napi 6-8 óra simán elmegy ennek a szerkesztésével, amit még mindig egyedül csinálok. Egyelőre nem találtam senkit sem, akire rá tudnám bízni a munka egy részét, és aki hasonló koncepció mentén tudná vinni előre az oldalt, hiszen mindig lenne miről írni. Az viszont alapszabály, hogy ha a párom hazajön, akkor a billentyűzet félre van téve…
- Két éve folyamatosan benne vagy a WTCC-sorozat vérkeringésében, milyen viszonyt alakítottál ki azóta a sorozaton szereplő magyar csapattal? Ha most felhívnád Michelisz Norbit, felvenné neked a telefont?
- Én nagyon könnyen mondom azt valakire, hogy barát, de vele a viszony azért a kommentátor-versenyző és a baráti közötti viszony között van. Norbi elképesztő személyiség, hihetetlenül barátságos, közvetlen és kedves mindenkivel, így aztán 2-3 találkozás után már joggal hiheti azt mindenki, hogy a barátja. Nem tudom, hogy honnan merít ehhez egyébként erőt, hogy mindenkivel ilyen legyen, de meggyőződésem, hogy a sikerében, a népszerűségében ennek legalább akkora 
szerepe van, mint az eredményességének. Ha felhívom, akkor ha nem is veszi fel, általában aznap visszahív, mert tudja, hogy olyan ügyben keresem, ami fontos lehet. Azt gondolom, hogy ha valami hülyeséget mondanék vagy írnék róla, akkor ugyan nem hívna fel ezért külön, de legközelebb biztosan az orrom alá dörgölné, ha találkoznánk. Voltam lent nála Pécsen, szóval elég jó viszony van közöttünk. Én annyira kedvelem a személyiségét, hogy barátomnak tekintem őt. De ugyanezt a helyzet Zengő Zolival, a csapat mindenesével, Szabó Ildivel vagy éppen Juni Gyurival is, ők is nagyon segítőkészek, ha felhívom bármelyiküket, azonnal visszaszólnak, segítenek. Ami meglep, hogy a külföldi versenyzők is mennyire barátságosak, most voltam kint Olaszországban, beszélgettem Monteiróval és a tervezőmérnökével, nagyon kedvesek, befogadóak voltak. Ha írok nekik egy e-mailt, még aznap jön válasz. Jó érzés személyesen is megismerni azokat az embereket, akiket közvetítesz. (András 2013-as szezonelőzetesét itt olvashatjátok)
- A tavalyi évtől kezdődően az Eurosporton már kerékpáros közvetítésekben is hallhatunk téged. A csatorna jól megszokott párosa Sipos János sajnálatos tavalyi halála és ifj. Knézy Jenőnek a csatornától történő őszi távozása után felbomlott. Mi a helyzet a mögöttük hagyott hatalmas űrrel?
- Maga a kerékpározás nekem a hétköznapokban nagyon fontos, mert rengeteget biciklizek, imádok nagyokat túrázni, főleg a hegyek között, bár nem voltam sohasem versenyző. Amikor én kezdtem az Eurosportnál, akkor a másik kedvenc sportomnak számító kerékpár éppen Sipi és Jenci miatt „érinthetetlen” volt, ami teljesen érthető volt akkoriban. Most az új felállás szerint vagyunk öten, akik a kerékpárral foglalkozunk a jövőben. Ennek kapcsán sokan gondolhatnák, hogy van is egyfajta rivalizálás közöttünk, de ezt én szerencsére nem érzem.
Most ment például a Párizs-Nizza és a Tirreno Adriatico közvetítése párhuzamosan, ahol pont úgy jött ki a dolog, hogy előbbit az olaszul tudó kolléga, utóbbit pedig a franciául beszélő közvetítette, de abszolút segítették egymást, oda-vissza fordították az anyagokat egymásnak a L’Equipe-ből és a Gazzettából. Én úgy érzem, hogy ötünknek egy olyan „hatalmas cipő”-be kell belépnünk, hogy nincs idő arra, hogy egymás lábára lépjünk, vagy helyezkedjünk. Mindenki kapaszkodik a gatyájába, hogy úgy dolgozzunk, hogy ne azzal legyenek tele a fórumok: „Miért nincs Sipi és hol van Jenci?”.
- Miért lehetett a Knézy-Sipos páros ennyire sikeres az Eurosporton? Miért voltak ők közkedveltek a kerékpározást vagy éppen annak csúcseseményét, a Tour de France-ot figyelők számára?
- Ők ketten nagyon karakteresek a közönség, a nézők szemében, annyira szimpatikusak, szerethetőek voltak együtt, ahogy közvetítették a kerékpárt. Talán nincs is manapság a sportközvetítésekben annyira egyértelmű párosítás, hogy ha kerékpár, akkor Sipi és Jenci, mint az ő esetükben volt. Ha lecserélik a Forma-1-es kommentátort, vagy ha más adja a Bajnokok Ligája-meccseket, a nézők kis túlzással észre sem veszik. De ha véletlenül én ültem be bringára Sipi mellé, akkor egyből jött három kérdés, hogy hol van Jenő? Én úgy érzem, hogy Jenciék nagyon jelentős mértékben megvalósították az általam korábban már vázolt „élvezhető közvetítés” kategóriáját, ahol nem elsősorban a hírek, tények, információk bombázták az emberek agyát. Vicces volt az adás, kellemesen duruzsolt a helikopter, élvezhető volt. Mi öten (András mellett Bodnár Gergő, Pintér László, Rév Dániel és Székely Dávid - szerk.) most valamivel többet megpróbálunk behozni a hírekből, ami mellé meg kell találnunk a szórakoztatás formáját is, amelyben Sipiék nagyon jók voltak, de azt is meg kell érteni, hogy mi nem fogunk úgy közvetíteni, mint ők, mert az ember más ruhájában hülyén néz ki. Egészen máshogy közvetítünk kerékpárt, mint például egy túraautó vb-futamot. Utóbbit szinte végig beszéljük, itt viszont sokszor erőltetni kell, hogy jól jön néha a csend, hiszen adott esetben van még hátra egy-két óra a szakaszból. Még azért tanulgatjuk azt, hogy miként lesz igazán jó a dolog, amely az idei Giróra és a Tour de France-ra össze fog állni.
- Az Eurosporton általában off tube, tehát stúdióból közvetítesz, de tudjuk rólad, hogy sokszor beleszagolsz a benzingőzbe is, hiszen különböző autós magazinoknak is dolgozol szerkesztőként, riporterként. Ez miben más munka, és mennyire áll közel hozzád?
- Ilyenkor ki tudsz jutni az eseményekre, kezet tudsz rázni a versenyzőkkel és beszélgetni tudsz velük, ilyen vonatkozásban egy más élmény. De ez egy egészen más világ, az ilyen típusú riportanyag elkészítése nagyon a film világa felé megy el, ahol már inkább a képi anyag dominál, itt szinte előre kell tudnod a forgatás előtt, hogy mit és honnan akarsz felvenni. Látom azt, hogy a profik már eleve sokkal több koncepcióval érkeznek meg egy-egy helyszíni forgatásra, ez a képesség nálam talán annyira nincs meg. Bennem nincs meg az a művészi megközelítés, jobban szeretem, ha van egy kész anyag, amire csak rá kell beszélni. Mint az Eurosporton…
- Idén jártál Dél-Amerikában a Dakar-ralin is az RTL tudósítójaként. Ez mennyire volt egy újabb nehéz kihívás számodra, hiszen itt riporterként, szerkesztőként, menedzserként kellett egy hatalmas nagy zanzából egy konkrét végterméket létrehoznod?
- Nem volt egyszerű feladat, hiszen egy óriási esemény folyamból kellett kiválasztanunk azt, ami érdekelheti a magyar nézőket. Ebben a vonatkozásban úgy érzem, hogy volt is egyfajta nézetkülönbség köztünk, hiszen én túlságosan az autósport oldaláról akartam megközelíteni a történetet, a csatorna viszont inkább a hétköznapi események, az élet, a színes dolgok irányát keresték volna, de valahol azért sikerült találkozunk. Ha jól tudom, akkor egészen jó nézettsége volt a Dakaros műsoroknak, így talán nem akkora gond, ha szakmailag is több volt a riportokban az autósportból. Az embereket érdekli a verseny, és azt is megnézik, ha Szalay Balázs vacsorázik vagy éppen áll a kocsi előtt, és mesél az aznapi szakaszon szerzett élményeiről.
- Mi volt sportszakmailag a legnagyobb élmény kint Dél-Amerikában, ahol beleláthattál egy teljesen más szegmensébe is az események szervezésének?
- Borzasztóan szervezett volt az egész. Jobban „kinyalták” a TV-sek seggét, mint a versenyzőkét… Az egész Dakar-rali már szinte jobban a televízió és a tv-s közvetítés köré épül, mintsem arra, hogy mi van a helyszínen. A lóvé ugyanis abban van, hogy mindezt a világon hány százmillió ember nézi. Emiatt minket szinte tejben-vajban fürösztöttek, a hűtőből vehettük ki mindenhol a hatféle üdítőt és ha felálltam az asztalomtól, már ketten ugrottak oda, hogy segítsenek. A versenyzők is mondták, hogy ez a Dakar már nem az, ami Afrikában volt, ez nem egy túlélő túra. A táborban már egészen más az élet, mint akár 4-5 évvel ezelőttig volt. Itt van egy hatalmas nagy kiszolgáló sátor, ahova bemész, eszed a kaját, mindig van innivaló, folyamatosan főznek.
Az egész olyan volt, mint ha egy buborékban egy darab Európát letettek volna Dél-Amerikába és azt naponta vitték volna tovább a versennyel párhuzamosan. Persze kosz, meleg és por volt sokszor, de ez máshol is előfordul. Én mindenesetre nem éreztem azt tévésként, hogy egyfajta túlélő túrán lennék. A tévések nem kalandtúrára jöttek, ők azért utaztak oda, hogy tudósítsanak. Busszal vittek minket a reptérre, a reptérről busszal vittek be a táborokba, volt folyamatosan internetem, működött a számítógépem - igaz a kommunikáció néha azért nehézkesen ment Budapesttel, időnként késve mentek át az információk. Amúgy nagyon boldog voltam előzetesen, hogy majd a dél-amerikai pokolban végre „lepattintok” magamról pár plusz kilót, de így sajnos nem fogytam semmit sem…
***
A hatharom.com új sorozatában, a Nagy Kommentátor-mustrában sportriporterekkel beszélgetünk pályájukról, terveikről, céljaikról, lehetőségeikről. Ha valakiről szívesen olvasnál az interjú-sorozat keretein belül, vagy kérdésed, esetleg kérésed van valamelyik magyar kommentátor felé, jelezd nekünk az info@hatharom.com e-mail címen, és mi továbbítjuk a címzettnek!
A sorozat eddigi darabjai:
Találtam egy vadonatúj kihívást - Szujó Zoltán
Világéletemben bevállalós voltam - Székely Dávid