„Emlékszem, hogy a két döntő előtt semmi kétségem nem volt afelől, hogy mi nyerünk. Láttam a játékosokat, a hangulatot, az energiát… Csak győzhettünk.

Nagyon erősek voltunk az első döntőben (az Atlético májusban az Európa Liga döntőjében a szintén spanyolországi Athletic Bilbao együttesét győzte le 3-0-ra – a szerk.), igaz, eközben a bajnokságra összpontosítottunk, hogy elcsípjük a BL-selejtezőt érő helyet. De amikor megérkeztünk a döntő előtti estén, akkor minden egyes játékossal külön-külön beszéltem, és úgy feküdtem le, hogy tudtam: győzni fogunk.

A Chelsea ellen (az angolok ellen 4-1-re nyerték meg az Európai Szuperkupa-döntőt – a szerk.) még jobb előérzetem volt, mert már kupagyőztesek voltunk, és amikor az Atlético döntőbe kerül, akkor bárkinek nagyon nehéz ellenfél” – emlékezett vissza edzői pályafutásának két csúcspontjára El Cholo.

Ennél nehezebb helyzetben volt az argentin, amikor egy éve felvette a kapcsolatot a Matracosok vezérkara, hogy vele pótolja Gregorio Manzanót. „Amikor felhívtak, és találkoztam az edzői stábbal, akkor azt mondtam nekik, hogy tetszik a feladat. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert kockáztattam azt, amit játékosként elértem itt. De a fiúk úgy voltak vele, hogy teljes erővel belevetik magukat a dologba, és egyvalamit el akartak érni – hogy csapatként működjenek. Márpedig az Atlético Madrid most egy csapat lett.”

Simeonétól azt is megkérdezték, hogy mi volt a legnagyobb sikere a fővárosi csapat kispadján. Meglepő módon nem az említett két döntő jutott az eszébe, hanem valami egészen más: „Amikor már egy hónapja itt voltam, megkérdeztek róla, hogy lehet az, hogy máris csapatként játszunk. Hogy őszinte legyek, csak egy hét vagy kettő kellett hozzá, hogy kapcsolatot alakítsak ki a srácokkal. Így a következő dolog az volt, hogy egy olyan társaságot alakítsak ki, amely kollektívaként gondolkodik önmagáról. Azt hiszem, ez sikerült, és azon kívül, hogy jó játékosaink vannak, a sikerünk ennek is köszönhető.”