Nem is kérdés, a titok az utánpótlás-rendszerben rejlik. Az ugyanis, hogy az ibériai csapatoknak jól elkülöníthető identitása van, nem a véletlen műve. A spanyol iskola valóban létezik, egy ellentmondást nem tűrő, precízen kidolgozott utánpótlás-szisztéma eredménye – melynek alapja az egységesség, az elitképzés, és a magas színvonalú akadémiai rendszer. Ez utóbbit persze illik kellően megmagyarázni, különben azt hihetné az ember, hogy hasonlatos a hazánkban működő, és az utóbbi néhány évben gomba módra szaporodó intézményekhez. Nos, ez utóbbi nem feltétlenül így van, hiába a sok hasonlóság a képzések gyakorlati keretrendszere között, a munka strukturáltsága és elméleti háttere jelentősen eltér – a spanyol iskola ugyanis alapjaiban különbözik a hagyományos európai kiválasztási rendszerektől. Más tulajdonságokra helyezi a hangsúlyt, más képzései formákat részesít előnyben, és más versenyeztetési rendszerrel igyekszik biztosítani a futball-nebulók folyamatos fejlődését.

A spanyol akadémiák kiválasztási szisztémája egészen egyedi. Ők az angol, a német, vagy éppen a skandináv utánpótlás-bázisokkal szemben nem sok figyelmet fordítanak a fizikai paraméterekre, nem érdekli őket, milyen magas a gyerek, mekkorát tud ugrani, vagy hányat guggol húsz kiló súllyal a vállán – a puszta erő, és az állóképesség nekik nem elég. Ügyes, intelligens futballistákat akarnak, akik jól veszik át a labdát, szűken fordulnak, kiválóan cseleznek, gyorsan futnak és gondolkodnak.

A gyorsaság és pontosság a legfontosabb. Egy fiatal spanyol futballistánál az erő csak amolyan ráadás, amelyre idővel majd lesz szükség, de sokkal nagyobb téttel bírnak az előbb említettek. Ha gyors vagy, és technikás, akkor jól veszed át a labdát, jól adod tovább, indulsz be a résekbe és kapod vissza, nem kell felemelned a játékszert, mert teljesen az ura vagy annak a földön, nem kell erősnek és magasnak lenned, mert kerülöd a párharcokat – egy fiatal focistának ezeket a tanácsokat adják Spanyolországban, és el kell ismernünk, nem csinálják rosszul. Az összes spanyol válogatott, az U15-ös csapattól egészen a felnőtt válogatottig ugyanabban a szellemben, ugyanabban a formációban játszik, ugyanolyan elvek mentén.

Ehhez persze speciális edzésmódszerek kellenek, a képzés kezdetétől fogva. Ez az oka annak, hogy a spanyol utánpótlás-nevelés nagy hangsúlyt fektet a csapatjátékra, már fiatalon el kell sajátítania mindenkinek, hogy hol a helye a pályán, érezni kell a csapatszerkezet mozgásait, hogy csukott szemmel is oda tudja tennie a labdát, ahol a társa áll. Összeszokottság, taktikai intelligencia, rövid passzok és labdabirtoklás – ezek az alapfogalmak.

Az utánpótlás-nevelés sikerének kulcsa igazándiból az, hogy egyszerre biztosít tökéletes képzést egyéni, és csapatszinten is. A technikai tökéletesség megkövetelése miatt minden nebuló egyénileg is fejlődik, megtanul cselezni, labdát átvenni, passzolni és lőni, akár csukott szemmel is. Közben viszont akaratlanul is elsajátítja a csapatjáték alapvető fogalmait, a területvédekezést, a támadási sémákat, megtanul játékrendszerben gondolkodni, kifejlődik az egyedi futball-intelligenciája.

A március környékén tető alá hozott magyar-spanyol együttműködés apropóján is érdemes szétnéznünk kicsit a hispánok háza táján - mert az egyértelmű, hogy valamit nagyon tudnak, nem véletlenül trónol a világ tetején felnőtt csapatuk mellett gyakorlatilag az egész utánpótlás is. 2010-ben például U17-es Eb-n lettek ezüstérmesek a spanyol srácok (a döntőben Angliától kikapva 2-1-re), ám nem is ez igazi truváj; hanem, hogy a mérkőzés után, az öltözőbe vezető folyosón a felnőtt világbajnokságra készülő keret állt nekik sorfalat. Ott volt mind a 23 játékos, holott a program csak fakultatív jelleggel került be a noteszükbe. Mit gondoltok, vajon milyen hatással volt ez néhány 16-17 éves kölyökre?

Azért meséltem el ezt a történetet, mert sokan nem is hinnék, milyen fontos szerepe van a lelki tényezőknek az utánpótlásban: a spanyol modell például elképesztően nagy hangsúlyt fektet a példakép-effektusra, azaz arra, hogy a még csak formálódó játékos-palánták közvetlen közelről láthassák az istenként tisztelt etalonokat - akik nem mellesleg életpályamodellt is nyújtanak nekik. Mondanom sem kell, mekkora hátrányban vagyunk ezen a téren.

Persze dőreség lenne azt állítani, hogy a spanyolok titka csakis a mentális felkészítésben és a rendelkezésre álló tengernyi jó példával magyarázható - ennél azért sokkal masszívabb alapokon nyugszik a világ leghatékonyabb utánpótlás-nevelő rendszere. A sikeresség kulcsa többek között az, hogy hagynak elég kifutási időt a korosztályoknak, mindent átható eredménykényszerről a játékos-nevelés korai szakaszában például egyáltalán nem lehet beszélni. A fiatal labdarúgókat semmilyen szempontból nem presszionálják, ez ugyanis a rendszer keretei között teljesen felesleges: már a kiválasztás pillanatában jó eséllyel tudják ugyanis, hogy győztes típusú palánták kerültek a kezükbe, így az eredmények a becsülettel elvégzett munka után menetrendszerűen érkezni fognak. A játékosokat az eredménykényszer helyett elsősorban a belső versenyhelyzet motiválja, Spanyolországban ugyanis nincsen kiemelés az alacsonyabb korosztályokban, a jobb játékosok sem kerülnek külön elbírálás alá, mondván, a gyengébbek csak visszahúznák őket a saját szintjükre. Éppen ellenkezőleg - a jobbak már egészen fiatalon felelősséget tanulnak, vezéregyéniséggé válnak, hiszen edzőik nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a közösségen belül egymástól is tanuljanak a labdarúgók.

Egy ilyen zárt, és szervezett rendszer természetesen nem működhet megfelelő szintű koordináció nélkül - ráadásul a kiválasztási rendszer alapja is a megfelelő irányítás és szervezés. Spanyolországban egy három főből álló csapat dolgozza fel az ország minden részéből, tudományos alapossággal összegyűjtött adatokat, közülük egynek pedig semmi köze a futballhoz, általában vagy statisztikusi, vagy informatikusi diplomával rendelkezik. Az ő rendszerező munkáját segíti egy volt játékos és egy tapasztalt edző - így teremtve meg az összhangot a grémiumban, s hangolva tökéletesre a kiválasztás folyamatát.

Sokat elmondó adat az is, hogy a spanyol szövetség alkalmazásában jelenleg 57(!) utánpótlás-szakember dolgozik, ami bizony még akkor is szép szám, ha elosztjuk tizenkilenccel, vagyis a rendszerben szereplő régiók számával. A hispán-módszer lényege ugyanis az, hogy az egész ország területén egységes koncepció és tervezés alapján képezik a játékosokat. Minden egyes régió csapata, valamint a válogatottak is homogén játékrendszerben játszanak, azonos játékstílust mélyítenek el, így fordulhat az elő, hogy már egy U12-es spanyol csapat játékának is önálló identitása, saját stílusa van. Arról már nem is beszélek, hogy mennyivel könnyebb egy adott játékrendszerben könnyedén elhelyezhető posztra, jól körülhatárolható feladatkörök betöltésére képezni játékosokat, mint abban bízni, hogy aki 120-at tud dekázni, az majd a szélen is megveri egy az egyben az emberét. A szisztéma lényege tehát a versenyhelyzet - minden játékosnak megvan a maga saját 30-35 riválisa a posztján, aki ugyanolyan képzést kapott mint ő, ugyanabban a játékrendszerben edződött, mint ő, és ugyanazokat a feladatköröket képes ellátni mint ő. Egy ilyen jól strukturált rendszerben nem okoz töréseket egy-egy sérülés, formahanyatlás, vagy mentális eredetű probléma, szerencsétlen csapatválasztás és igazolás - a körforgás ugyanis nem törik meg, egy kieső játékos helyére egyből akad 10, de akár 15 hasonló képességű alternatíva is.

Természetes persze, hogy Magyarországon nem lehet ekkora számokkal dobálózni (mi már azzal is megelégednénk, ha egy posztra 5 azonos életkorú, megközelítőleg hasonló képességű játékos pályázhatna) - ám az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a magyar utánpótlás-válogatottak rendre különböző formációban és játékrendszerben lépnek pályára. Az U17-esek 4-3-3-at játszottak legutóbb, az U19 a három meccsén három különböző taktikai felállást próbált ki, míg az U21-esek touloni vendégjátéka során úgy tűnt, nem tudnak elmozdulni a merev 4-2-3-1-ről. Nincs folytonosság, nincs állandóság a taktikai felkészítésben, következésképpen a pótlás és az összehasonlítás is bajos - arról már nem is beszélve, hogy túl sokszor fordul elő olyan, hogy egy kisebb korosztályban még alapembernek számító játékos posztja eltűnése miatt pár hónap alatt kikopik a nemzeti csapatból. Nem automatikus, nem zökkenőmentes az átjárás a korosztályok között, következésképpen nem alakul ki erőteljes identitással rendelkező magyar válogatott semmilyen szinten - ameddig pedig ez a helyzet, badarság olyan divatjamúlt, és már-már groteszknek ható kifejezésekkel dobálózni, mint a magyaros stílus. Jelenleg ugyanis ilyen sem utánpótlás- sem felnőtt szinten nem létezik...

Végezetül szólnék még néhány szót a kiválasztás kevésbé ismert és elismert paramétereiről - annál is inkább, mivel meggyőződésem, hogy itthon ezekre a kelleténél jóval kisebb figyelmet fordítunk. Magyarországon hagyománya van annak, hogy a labdával kevésbé ügyes, de termetes, magas srácok nem kerülnek be az utánpótlás bázisok körforgásába, mert egészen egyszerűen nem tartják őket elég jónak a megfigyelők. Holott már felnőtt-szintről is órákig tudnánk olyan játékosokat sorolni, akik még a magyar megye II-ből sem emelkednének ki technikailag, ám fizikai paramétereik, vagy egyéb tulajdonságaik miatt világszínvonalú teljesítményre képesek például a védelem közepén, vagy a középpálya tengelyében. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy csak a labdaügyes gyerekből lesz jó futballista - a labdarúgás ennél azért már jó harminc évvel ezelőtt is komplettebb sportágnak számított...

Spanyolországban például a labdaügyességen és a technikai adottságokon felül arra is figyelmet fordítanak a nevelőedzők, hogy tanítványaik jó versenyzőtípusok, karakteresek, akaratosak, és kellően intelligensek legyenek - ez utóbbi egyébként talán a legfontosabb, enélkül ugyanis képtelenség lesz elérni azt a gondolkodásbeli sebességet, ami már egy U15-ös nemzetközi tornán is a különbséget jelentheti győzelem és vereség között.

És ha már szóba kerültek a nemzetközi megmérettetések, ne felejtsük el megjegyezni, hogy a magyar utánpótlás-képzésnek kulcskérdése a versenyeztetés: a spanyolokkal ellentétben ugyanis nálunk a viszonylag szűk merítés miatt nincs lehetőség színvonalas belföldi mérkőzések rendezésére. Nálunk az jelentheti az áttörést, ha szívós kiválasztó-munkával megtaláljuk a korosztály legjobb és legkomplexebb játékosait; majd ezeket tökéletes menedzselés mellett, kellő szakmai odafigyeléssel a legjobb közegben versenyeztetjük. Ezt valósította meg korábban Both József az 1989-es korosztállyal: az eredmény egy Eb-és egy Vb-bronzérem lett.

Addig is, ne feledjük: az okos játékos többet tanul egy nyolcgólos vereségből, mint egy négygólos győzelemből...