"Ha vesztésre állok, és mindenképp gólt kell lőnie a csapatomnak, biztosan nem csatárt cserélek be, hanem egy labdaszerző középpályást" - szól a kedvenc Cruyff-idézetem, ami most véletlenül épp aktuális is, mert Gary Monk kísértetiesen hasonló kottából fordította meg a United elleni rangadót. A történtek egyszersmind ráadásul arra is kiválóan rávilágítanak, mennyire téves a több csatár a pályán = jobb támadójáték analógia, amelynek számos kérlelhetetlen híve akad a magyar televíziók, sportújságok, és internetes portálok szerkesztői között.

Régi vágyam nagyobb plénum előtt is bevallani, mennyire szeretem a Swansea-t. Nem feltétlenül azért, mert lassan menetrendszerű pontossággal és tökéletességgel hasogatják apróra a Unitedet, sokkal inkább, mert egészen kiváló koncepció mentén dolgoznak, jó hosszú évek óta. Már a Roberto Martínez-Brendan Rodgers kettős által felépített, sokpasszos, latinos színfoltot is kifejezetten bírtam a PL egén, de azóta lettek az ultimate kedvenc kiscsapatom, mióta Gary Monk irányítja őket.

Egyrészt feladták a sok esetben céltalan labdabuzulást, ami a nagyok ellen általában amúgy is abban merült ki, hogy aláfeküdtek az expressz-sebességgel érkező vonatnak. Másrészt elkezdtek kifejezetten okosan igazolni (Gomis, Ayew, Naughton, Ki), és összehoztak egy olyan csapatot, amely úgy tűnt évről-évre egyre erősebbnek, hogy egyik tagjáért sem kellett lerángatni a csillagokat az égről. Pedig - higgyük el - megtehették volna ők is, ahogyan a QPR-tól a Sunderlendig sok másik kiscsapat meg is tette. De Walesben valamiért egészen másban hittek, nagyon helyesen.

Monk legnagyobb húzása eddig kétségkívül az, hogy sokkal alkalmazkodóképesebb lett a keze alatt a csapat. Gond nélkül meg tudják csinálni azt, hogy ronggyá dominálják a velük nagyjából egy kategóriába tartozókat (idén a Newcastle ellen 65%-ban, a Sunderland ellen 61%-ban birtokolták a labdát), hogy aztán a nagyok ellen pragmatikusan visszaálljanak, és röhögve játsszák le kottára megtervezett kontráikat. A folyamat indulási és érkezési oldalát leginkább a csapat középpályáján lehet lemérni: a Britton-Allen kettőst az évek során a Ki-Shelvey-Cork hármasfogat váltotta fel.

Nagyjából erról a szerepváltásról szólt az MU elleni meccs is. Monk gond nélkül elfogadta az underdog pozíciót - ahogyan az a tavaly februári meccsen is bejött neki - és igyekezett kihúzni a United méregfogát. Van Gaalék már az előző évadban is elképesztően kevés hatékonysággal dolgoztak felállt fal ellen, és bár ez nem sokat változott az idei szezon első meccseire sem, az feltűnő volt, hogy az MU már nem dajkálgatja feleslegesen a labdát, és nem feltétlenül célja a 60+%-os labdabirtoklási mutató elérése. Azzal viszont, hogy a Swansea gyakorlatilag teljesen visszahúzódott, és átadta a területet a vendégeknek, borult minden előzetes várakozás.

Van Gaal az eddigi meccsekhez hasonlóan 4-2-3-1-ben rajzolta fel csapatát a kezdésre. A szokásos védelem (Darmian, Smalling, Blind, Shaw) előtt Schneiderlin és Schweinsteiger szűrt, a két szélen Depay és Mata segítette az egyszer előretolt csatárt, Rooney-t. Az egyetlen változást az jelentette, hogy a pehelysúlyú - és állítólag kölcsönbe készülő - Januzajt Herrera váltotta a támadóharmadban.

Mivel a Swansea teljesen visszahúzódott, a United akár hét-nyolc emberrel is támadhatott, a két szélső védő pedig szinte folyamatosan az ellenfél térfelén állomásozott. Erre egyrészt azért volt szükség, mert a Unitednek nagyon kevés igazán kreatív és gyors embere van a támadóharmadban  - ezért muszáj számbeli fölényt kialakítaniuk felállt fal ellen -, másrészt pedig azért, mert a két szélső középpályás (Depay, Mata) egyaránt a pálya közepe felé húzódva érzi magát igazán jól.

Ez a fajta játékstílus egyébként azt is megmagyarázza, miért presszinggel szinte kötelező jelleggel az ellenfél térfelének közepén a United. Mert azon túl, hogy jó hollandként Van Gaal is szerelmes a totális foci minden vadhajtásába, objektív okai is vannak a húzásnak:

a) mivel mindkét fullback nagyon offenzív stílusban játszik, a Unitednek időt kell nyernie a visszarendeződéshez, nem engedhetik meg maguknak, hogy a felfutó védőik helyén azonnal visszatámadjon az ellenfél. ehhez az kell, hogy labdavesztés után azonnal zavarják az ellenfelet, nehogy a védelem mögé íveljenek

b) mivel felállt fal ellen nem igazán működik a játékuk (a kulcsemberek erényeinek nem fekszik a buszozás), meg kell ragadniuk az esélyt, hogy egy kapuhoz közel megszerzett labdából alakítsanak ki helyzeteket.

Már az első félidőben is látszott, hogy ezúttal nem működik úgy a presszing, ahogy a korábbi meccseken, de az igazi fordulat a második félidőben jött. Amikor a United megszerezte a vezetést Mata góljával (egyébként a felfutó Shaw beadását követően), Gary Monk úgy érezte, ideje kockáztatni. Ami a közvélekedéssel ellentétben nem azt jelenti, hogy feltolok minden épkézláb csatárt a pályára, hogy aztán különösebb cél nélkül 1) ácsorogjanak a tizenhatoson belül 2) ívelgessek a fejükre, hátha. Nem, a futballban a kockázat azt jelenti, hogy megpróbálom kihangsúlyozni a saját erényeimet, akkor is, ha ezzel esetleg az ellenfél könnyebben kipuhatolja a gyenge pontjaimat.

Lefordítva ezt a meccs nyelvére, Ki becserélésével a Swansea átállt 4-3-1-2-re, vagyis feladta a klasszikus széljátékot. Ebből két dolog következett:

1) a United szélső védői még bátrabban jöhettek előre a Swansea védőharmadáig

2) a Swansea kulcsemberei (Ayew, Sigurdsson, Gomis) sokkal szabadabb szerepkört kaptak, és benyargalhattak a Shaw/Darmian mögött üresen árválkodó területekre.

Azzal ráadásul, hogy Monk három belső középpályásra váltott, a United dominanciája is csökkent. Nehezebben tudták megtartani a labdákat a középső harmadban, megszűnt a számbeli fölényük, így más lehetőségük nemigen volt, mint kidobálni a bogyót a szélen felfutó védőknek. Más megközelítéssel: Shaw és Darmian nem tehetett mást, fel kellett futniuk, különben a United passzjátéka és a dominancia látta volna kárát, vagyis sérült volna a filozófia két alapvetése.

Hogy Shaw és Darmían mögött megnyílnak a rések, az tulajdonképpen a United alapjátékába volt kódolva.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az MU ne állhatott volna vissza 1-0 után, sőt, egy igazán éles topcsapat valószínűleg ezt tette volna. Van Gaal azonban nem Ferguson, ő egyszerűen képtelen megalkudni saját magával, az ilyesfajta csökönyösségbe viszont bele vannak kódolva a vasárnapihoz hasonló parasztlengők. Bővebb információkért érdemes Arséne Wengert keresni.

Ugyanez két meccsképen, némileg szentségtörő módon ráadásul az egyenlítő gól előtti jeleneteket emeltem ki:

Rooney centerjátéka érhet még meg egy bekezdést így a végére. Egyrészt azért, mert a meccs végén megint feltűnő volt, hogy egészen mást csinál, mint amit egy csatárnak kellene  - iszonyatosan mélyen jött vissza labdákért - másrészt pedig, mert könnyen lehet, hogy mégis Fergusonnak lesz igaza vele kapcsolatban, és harminc fölött nem fut értékelhető szezonokat. Ilyet biztosra állítani persze butaság lenne, de elég nyilvánvalóan hiányzik belőle az az élesség, ami egy csatárnak elengedhetetlen kellék a sikerhez. Hogy aztán ez azért van, mert túl sokat játszott mélyebben az utóbbi időben, és még idő kell neki az alkalmazkodáshoz (kétlem), vagy inkább az a helyzet, hogy neki csatárként sokkal direktebb, a széleket is hatékonyabban használó játékstílus feküdne igazán (erre gyanakszom), az már egy másik kérdés. Meg is ér szerintem egy vitát, de majd Ti döntötök róla a kommentek között, én nem erőltetek semmit.

[1988748] 2015-08-30 17:00:00 Swansea - Manchester Unitedx;