Kemény Dénes sok kiváló mondása közül az a kedvencem, amelyik a szerencséről szól, illetve egészen pontosan arról, hogy szerencséje annak van, aki megdolgozik érte. Benne van minden, ami a magyar vízilabdát kiemeli a hazai labdajátékok közül, benne van a közeget átható igazmondás, a meztelen király köntösének elemi tagadása, a sikerek mögötti alapvető állítás:

olyan, hogy szerencse, nem létezik.

Vagy ha létezik is, nem a levegőben lóg, nem az égből jön, hanem mi magunk befolyásoljuk. A szerencse sosem magyarázhat önmagában egy eredményt - hiszen az eredményjelző sosem hazudik, ezt is Keménytől tudjuk -, mert ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk a szerencse meghatározó szerepéig, rengeteget és nagyon tudatosan kell dolgozni. Ha ezt nem tesszük meg, ha nem készülünk fel tisztességgel és becsülettel, nincs az az égi áldás, nincs az a tőről metszett mákszéria, ami kisegítsen bennünket. A szerencsére épeszű ember nem bízza, nem bízhatja magát.

Lecsupaszítva: szerencséje annak van, akinek meg sem fordul a fejében, hogy lehet neki.

Kicsit talán erőltetett, kicsit talán túl áttételes, mégsem jutott jobb, igazabb eszembe a tegnapi norvég-magyar Eb-pótselejtezőről. Kár lenne tagadni, hgy szerencsénk volt - négy perc után simán lehetett volna kétgólos előnye az ellenfélnek, Kádárt pedig ki kellett volna állítani a második félidőben amellett, hogy tizenegyest is ért a visszahúzása -, mégis, egy percig nem éreztem azt, hogy ez a szerencse az égből hullana alá. Elcsépelt tán, hogy megérdemeltük, de tényleg ez az igazság: a csapat mindent megtett, amit lehetett, teljesen tudatos, érett és megfontolt taktikával lépett pályára. Látszott, érződött, hogy tudjuk, mit akarunk a meccstől, és azzal is teljesen tisztában vagyunk, hogy ezt hogyan, milyen módon érjük el.

Sikerült.

Két nappal ezelőtt az egyik internetes sportportál kérdezett a meccs várható alakulásáról, az esélyekről, a tudnivalókról. Főleg a norvégokról beszéltem, és arról, mennyire fontos lesz, hogy a széleket megfelelően védjük ellenük, mert a támadójátékuk legfontosabb fegyvere az állandóan előrefelé bóklászó szélsőhátvéd, Elabdellaoui, illetve a balszélsőt játszó Berget. Storck is hasonlóan sakkozhatott, mert amellett, hogy két converted backet (magyarul: középső védőből átnevelt szélső védőt) állított a csapatba, egyszersmind a két szélsőjének is megparancsolta, hogy folyamatosan segítsen vissza a védekezésbe. Dzsudzsák és Németh ennek megfelelően a játék bizonyos periódusaiban többet volt a saját térfelén, mint az ellenfélén:

A Kádár, Gera, Elek hármas összesen nem kevesebb, mint 22 labdát szerzett a meccsen, és bár Dzsudzsáknak az állandó visszasegítés ellenére sem volt szerelése (a túloldalon Németh kettőt is bemutatott), már a puszta jelenléte elégnek bizonyult ahhoz, hogy a norvég támadások céltalan beadásokra korlátozódjanak. Guzmics és Lang kettőse összesen 23 tisztázást (felszabadítást) hajtott végre a meccsen, és Fiola is szerzett hét labdát, ami jól mutatja, a védekezésünk nagyon magas szinten funkcionált.

És ezen a ponton nyugodtan visszatérhetünk a szerencséhez kicsit. Első ránézésre nem volt teljesen egyértelmű, hogy miért a tapasztalatlan, legutóbb tétmeccsen Pintér Attila által bedobott Lang Ádámot használja Storck, ahelyett, hogy mondjuk betolná középre Kádárt és a szélsőhátvéd Leandrót használná a balon. Utólag elnézve már nyilvánvaló, miért okoskodott itt: tudta, hogy Elabdellaoui megfékezéséhez Leandrónál sokkal jobb védőre lesz szükség, főleg, mert Dzsudzsák maximum lelkes tud lenni védekezésben, hasznos már jóval kevésbé. Elabdellaoui megállításából pedig csakis egy dolog következhetett: rengeteg minden mindegy alapon középre lőtt, éles norvég labda, amihez két magas, robosztus, jól fejelő középső bekkre volt szüksége. Ezek lettek Lang és Guzmics, akiknek tehát egyrészt azt kellett csinálniuk, amihez a legjobban értenek, másrészt pontosan tudták, mi vár majd rájuk a meccsen, mert a felkészülés alatt ez világossá vált számukra.

Innentől kezdve nyugodtan lehet hajtogatni, hogy Storcknak szerencséje volt Langgal, és azzal, hogy a fiatal védő nem követett el akkora hibát, mint Guzmics az Egervári-éra emlékezetes bukaresti meccsén (0-3) - csak épp óriási butaság. Guzmics ugyanis abban a helyzetben Pilátusként került a krédóba, fogalma sem volt, mire számítson, nem kapta meg a megfelelő kapaszkodókat, így szükségszerűen és elkerülhetetlenül omlott össze a tét súlya alatt. Nem volt vele szerencséje a kapitánynak, de nem azért, mert föntről nem fogták a kezét, hanem azért, mert nem tett érte eleget. Ilyen egyszerű.

Hasonlóan pontosan kiszámított szerepe volt Kleinheislernek is, aki nem szélsőt, hanem irányítót játszott a csütörtöki meccsen. Mivel kifejezetten nagy munkabírású, kellően agresszív játékos, megvolt benne az a plusz, ami a pálya közepén történő védekezés biztosításához kellett (egy szerelés, két labdaszerzés, négy(!) felszabadítás), emellett pedig támadásban is könnyen beazonosítható szerepet kapott. Ha sikerült felérnünk a norvég tizenhatos elé, akkor Kleinheisler nem Szalai mellé lépett fel második támadónak, hanem kihasználta, hogy a magyar center leköti a két középső védőt, és kilépett a balhátvéd Högli mögött megnyíló üres területre. Annyira be volt gyakorolva a figura, hogy kétszer is sikerült eladnunk a norvégoknak: elsőre Kleinheisler jobbal leadott lövését még védte Nyland, a második, balos löketet azonban csúnyán benézte.

Igen, szerencsénk volt, de tettünk érte. Nem is keveset.

És, hogy mi a helyzet a továbbjutással? Matematikailag nyilván innentől mi vagyunk az esélyesek, sőt, ahhoz, hogy realizáljuk az esélyt, tulajdonképpen semmi mást nem kell csinálnunk, csak ugyanazt, amit Oslóban. Más kérdés, hogy képes-e a csapat ekkora hőfokon lejátszani négy napon belül két meccset, fent tudjuk-e tartani ezt a magas fokú koncentrációt és fegyelmezettséget még 90 percen keresztül? Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy ahogyan nekünk szerencsénk volt Oslóban, úgy nyugodtan lehet az Pesten a norvégoknak, ne higgyük, hogy ők nem fognak megtenni érte mindent. Egy valamit nem szabad: hátradőlni, és elbízni magunkat, mert ez bizony még kutya kemény menet lesz.

De egy valami biztos: a szakmai stábon és a csapaton nem fog múlni.