Az elmúlt hétvége egyik legnagyobb érdeklődéssel várt mérkőzése az angol bajnokság toprangadója volt: a tabellán második helyezett Manchester City az éllovas Leicester City-t fogadta a Premier League 25. fordulójában. A bombameglepetésre kiesőjelöltből bajnokesélyessé váló Leicester kis szerencsével és enyhe bíró hátszéllel végül szétcincálta a tavalyi ezüstérmest, 60 perc elteltével már 3-0-ra vezetett, és bár a lefújás előtt nem sokkal Agüero kozmetikázta némiképp az eredményt, a következtetésen ez nem változtatott: a Leicester sokkolóan remek teljesítménnyel jelentkezett be a bajnoki címért.
A ManCity birtokolta a labdát, de a Leicester uralta a meccset
Bár a Leicester már eddig is szakmányban okozta a meglepetéseket a topcsapatoknak kontrajátékával, Manuel Pellegrini úgy döntött, csak részben hajlandó alkalmazkodni a kiscsapat stílusához. A bombaformában lévő algériai jobbszélső, Rijjad Mahrez hatástalanítása érdekében bekerült ugyan a kezdőbe Fabian Delph, de mögötte már az igen támadó szellemmű védőnek számító Alekszandar Kolarov kapott bizalmat. A középpályán Fernandinho párja a nem éppen taktikai fegyelmezettségéről híres Yaya Touré lett, Agüerót pedig - Kevin de Bruyne sérülése miatt - a Silva, Sterling kettős támogatta a támadóharmadban.
Pellegrini a legnagyobb hibát azonban nem az ellenfél térfelén, hanem saját védőharmadában követte el - igaz, a sérülések ebben a csapatrészben is megkötötték a kezét. Mangala és Kompany sérülése miatt kénytelen volt az Otamendi-Demichelis kettőssel megoldani a védelem közepét, ami óriási lehetőséget adott a Leicester kezébe. A két argentin játékos ugyanis teljesen eltérő erényekkel bír: Demichelis inkább olvassa a játékot, területet véd és biztosít, míg Otamendi az a típusú védő, aki keresi a párharcokat a csatárokkal. Mivel a City emellett mindkét oldalon támadó fullbackekkel állt fel, hatalmas területek maradtak a védelem mögött, akkorák, hogy azt az öreg és lassú Demichelis egyedül nem volt képes biztosítani. Ráadásul a Leicester játékának alapját éppen a gyors átrendeződés jelenti, pillanatok alatt váltanak védekezésről támadásba, főleg annak köszönhetően, hogy egyszerre két villámléptű csatáruk (Okazaki és Vardy) támadja az üres területeket.
Az persze, hogy a City kénytelen volt támadó szélsőhátvédekkel felállni a meccsre, nem véletlen. A Leicester ugyanis nagyon tudatosan szervezi a védekezését: mind a két csatáruk a labda mögött helyezkedik, és igyekszik elzárni az ellenfél középső középpályásait, így nem marad más lehetőség, mint a széleket megjátszani, és ott felvinni a támadást. Ezen a meccsen ez azt jelentette, hogy Fernandinho és Yaya Touré sem tudott részt venni a labdakihozatalokban, így a City opciói végzetesen beszükültek.
Azzal, hogy a City szinte minden támadását a szélen volt kénytelen vezetni, a Leicesternek sokkal könnyebb dolga volt saját védőharmadában. A hazai csapat egyrészt ki kellett, hogy mozduljon a komfortzónájából - Pellegrini általában középen, vagy az ún. halbraumban, a szélek és a pálya centrális tengelye közötti területen vezeti a támadásiat -, másrészt Silvának és Sterlingnek is rosszabb passzopciókat kellett felvállalni, nem tudták átlátni a pálya teljes horizontját.
Ezen a ponton kell visszatérjünk a kezdőkhöz: azzal ugyanis, hogy Mahrez levédekezése miatt Pellegrini Delphet kezdette a balszélen, feladta, hogy ezen az oldalon kreatív, támadásban is használható játékosa legyen az összjátékhoz. Delph tulajdonképpen az egész meccsen a vonalat taposta, ha a City-nél volt a labda, egyszer sem lépett be a halbraumba, ez pedig megint a Leicester taktikájának malmára hajtotta a vizet.
A kulcs: átrendeződés
Mivel a City tökéletesen kikerült saját komfortzónájából, a támadászövések tempója elképesztően lelassult. Nem voltak meg a stabil sémák, ráadásul a korai vezető gól miatt - Huth gyakorlatilag a meccs első értékelhető akcióját követő szabadrúgásból betalált - a Leicester még a tervezettnél is mélyebben tudott visszaállni. Pellegrini csapata annyira lassan ment át védekezésből támadásba, hogy esélyük sem volt rendezetlenül találni a vendégek védelmét.
Ennek persze ahhoz is van némi köze, hogy a Leicester sosem használt 4-5 embernél többet a kontrákhoz. Viszont ez a 4-5 játékos villámgyorsan hagyta el a pozícióját, és sprintelt az ellenfél kapuja felé, abban a pillanatban, ahogy a csapat megszerezte a labdát. A City ezt a tempót nem tudta lekövetni, főleg, mivel Touré és Silva személyében két olyan játékosa is akadt a középső harmadban, akik nem zártak vissza megfelelő gyorsasággal labdavesztéseket követően.
Vardy ennek köszönhetően rengetegszer maradt egy az egy elleni szituációban a védőjével, ami neki mindig remek matchup, hiszen elképesztő sebességgel rendelkezik. Mivel a bejátszható folyosók gyakran tízméterkben voltak mérhetők, nem is volt nehéz dolog a megjátszása, főleg, hogy Mahrez személyében a Leicesteré a liga egyik legkreatívabb középpályása.
A Leicester ráadásul védekezésben is nagyot alkotott. Amellett, hogy teljesen levédte a halbraumokat saját védőharmadában, arra sem adott lehetőséget, hogy a City elővegye egyik legkomolyabb fegyverét, az alapvonal közeléből visszagurított labdákat. Pellegrini csapata rendszeresen viszi le a labdát a pálya végéig, hogy aztán élesen és laposan visszagurított labdákkal teremtsen lövőhelyzetet a második hullámban érkezőknek - például az ebben a műfajban remek Yaya Tourénak. A Leicester azonban tökéletesen blokkolta a passzfolyosókat, egyértelműen látszott, készültek erre a trükkre.
A második félidőben - de már 0-2 után - a City gyorsan változtatott, Delph és Yaya helyére Kelechi, illetve Fernando állt be a hazai csapatba. Utóbbi elsősorban Touré védekező feladatait vette át, előbbi pedig árnyékéknek érkezett Agüero mögé, azzal a céllal, hogy a City hatékonyabban tudja támadni a Leicester kapuja előtti halbraumokat. A változtatás azt is jelentette, hogy Sterling és Silva a szélekre húzódott, hogy onnan törjön befelé, vagyis Pellegrini tényleg minden rátett arra, hogy a City a vonalak és a középső rész közötti területet túltöltve fordítsa meg a meccset. Nem sikerült neki, mert a Leicester a meccs ezen pontján már a végletekig defenzíven játszott:
Összegzés
Az első és legfontosabb kérdés a meccset követően nyilván az, bajnokesélyes-e a Leicester City. Taktikai szempontból mindenképp, Claudio Ranieri konkrétan a liga legjobb hazai méregével rendelkező csapatát meccselte le a saját pályáján, ennél papíron nehezebb feladat nem létezik a Premier League-ben. Ha lélektani szempontból nézzük, akkor már más a leányzó fekvése, még mindig rengeteg meccs van hátra, és érdekes módon épp a Leicester papíron könnyűnek tűnő sorsolása rejti magában a legnagyobb veszélyt: ez a kontrajáték lehet, hogy tökéletesen illeszkedik a bajnokság naiv topcsapatainak taktikájához, de nem biztos, hogy ugyanígy ülni fog majd a kiesőjelöltek elleni meccseken.