Nemzetközi foci

Hogyan lett Mourinhóból a Barca nemezise? I. rész

  • gradessaint
megosztom

José Mourinho tolmácsként került a Barcelonához, ahol az évek alatt Sir Bobby Robson és Louis van Gaal segítségével kapott betekintést a katalán futballfilozófiába. Innen indult világhódító útjára 2000-ben, ma mégis úgy ismerjük, mint a Barcelona stílusának antitézisét, a katalán iskola nemezisét. Milyen utat kellett bejárnia, hogy idáig jusson? Négyrészes cikksorozatban tárjuk elétek Jonathan Wilson parádés írását a bukott angyallá váló Mourinhóról.

A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Négyrészes monstre cikk következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!

A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.

Olyan szeretett volna lenni, mint az édesapja. Idősebb José kapus volt, méghozzá nem is akármilyen, ő volt az, aki a legendás Eusébio első meccsén azonnal kivédte a csatár büntetőjét. A fia ajnározta, lélegzetvisszafojtva figyelte minden lépését. Méltó akart lenni hozzá, sikeres, erős, büszke.

Kitartóan rúgta a bőrt, de sem édesapja csapatánál, a Rio Avénál, sem később a Belenensesnél és a Sesimbránál nem figyeltek fel rá. Ügyes volt, de nem eléggé. Az elhivatottsága simán elrepítette egy bizonyos szintig, de a nagy ugrást nem tudta megtenni – és ahogyan egyre érettebb lett, ezt ő maga is gyorsan belátta. Edzőnek állt, egyrészt mert az apjából is az lett, másrészt mert abban reménykedett, hogy ezen a pályán több lehetősége lesz kitörni. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga: örökre a retinájába égett annak a karácsonynak a képe, amikor édesapját elbocsátották szeretett csapatától, a Rio Avétól. José egészen addig azt hitte, ha valaki jó edző, akkor nem érheti baj, de apja példája megmutatta neki, a múlt senkit sem érdekel. Ha nem nyersz, senki vagy, és menned kell.

Lisszabonba ment, hogy a helyi edzőképző növendéke legyen. Manuel Sérgio professzortól tanult, aki a fejébe verte, hogy egy jó edző nem csak a focihoz ért, de egyben kiváló pszichológus, szónok, és a tudományokhoz is van affinitása. Amikor 1987-ben elvégezte az iskolát, egyszerű tornatanárként helyezkedett el, és mozgássérült gyerekekkel foglalkozott. Úgy érezte, ez az a kihívás, ami képes felkészíteni őt a rá váró megpróbáltatásokra.

Eközben folyamatosan meccseket elemzett, egy pillanatra sem tudott leállni. Tudta, ha sokat akar elérni, akkor sokat kell dolgoznia. Már az édesapjának is gyakran segített felkészülni a meccsekre, kitartóan vizslatta az ellenfelek játékát. Különösen arra állt rá a szeme könnyen, hogy kiszúrja a hibákat és a gyenge pontokat, amiket aztán ki lehet használni a mérkőzésen. Nem sokkal később idősebb José maga mellé vette a Vitória Setubalnál – emlékezzünk csak, ez a nagypapa klubja -, és elemzőt, majd ifi-edzőt csinált belőle. Utóbbi minőségében hamarosan továbblépett az Estrela de Amadorához, aztán pedig az Ovarense megfigyelője lett.

A nagy áttörésre azonban egészen 1992-ig kellett várnia: ebben az évben lett a 29 éves José Mourinhóból a Sporting Lisszabon alkalmazottja, a legendás Bobby Robson beosztottja.

*********

A köztudomásúlag nyitott és bőbeszédű Robson hamar összehaverkodott a tolmácsként is funkcionáló Joséval. Eleinte csak teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek, de hamarosan szóba került a taktika, a fiatal segédedző felkészültsége pedig valósággal letaglózta az angol menedzsert. Kapcsolata Mourinhóval egyre mélyebb lett, fokozatosan tett a nyakába egyre több felelősséget, majd amikor távozott a fővárosból, a Portóhoz is magával vitte. Itt José már edzéseket is tarthatott, sőt, maga dolgozta ki az ellenfelekről szóló elemzéseket a játékosoknak. Robson gyorsan rájött, hogy a rutintalan Mourinho aprólékos és óvatos természete tökéletesen kiegészíti saját maga spontaneitását és kiváló érzékét a támadófutballhoz.

Barcelona a hetvenes évek óta különleges helynek számított a világfutball térképén. A Vic Buckingham, Rinus Michels, majd Johan Cruyff (játékosként és edzőként) időszaka alatt meghonosodott, holland alapelvekre épülő, labdabirtoklást, kőkemény letámadást és virtuozitást vegyítő filozófia kézzel fogható identitást adott a klubnak, amely csak még erősebbé vált, amikor az utánpótlás-nevelési rendszert is hasonló elvek alapján szervezték át. A kilencvenes évek közepén Barcelona nem csak azért volt izgalmas hely, mert a csapat zsinórban kétszer is megnyerte a spanyol bajnokságot, hanem főképp azért, mert a csapat az erős alapok és a kiváló játékosok mellé igazi dinasztiaépítő edzőket kapott, akik egyébként ezer szállal kötődtek a klub identitásának alapját képező elvekhez is.

Bobby Robson játékos korában dolgozott együtt Vic Buckinghammel, így minden csínját-bínját ismerte annak a fantasztikus filozófiának, amelynek magjait az angol Barcelonában is elültette. Utódja, Louis van Gaal a Cruyff által befolyásolt holland közeg terméke volt, a Michels-féle iskoláé, és bár sok tekintetben jóval pragmatikusabb és rugalmatlanabb volt elődeinél, ha akarta volna, sem tagadhatta volna a kapcsolatot. Barcelona egy gigantikus szemináriumi teremmé vált, azzá a hellyé, ahol az angol, a holland és a spanyol futball legnemesebb hagyományai keveredtek, és hozták létre azt a futballfilozófiát, amit ma Barcajax-iskolának hív a szakma.

Mindez a fiatal Mourinhónak maga volt a tudásorgazmus. Robson tolmácsaként érkezett Katalóniába, de elhivatottságának köszönhetően nagyon gyorsan emelkedett a ranglétrán, és amikor Van Gaalt kinevezték, már fel sem merült, hogy ő is kövesse Robsont az elbocsátottak listáján. José veleszületett aprólékossága kiválóan passzolt a pozíciós játékot már akkor is centire megtervező holland stílusához, így Mourinho hamarosan egyre komolyabb szerepet kapott az edzői stábban. Előbb taktikai tanácsokat adhatott a játékosoknak félidőben, majd barátságos meccseken már tulajdonképpen egyedül irányította a csapatot. A tudása mellett azonban az önbizalma is komoly növekedésnek indult, és Van Gaal szerint közös munkájuk végéhez közeledve

„már egy arrogáns fiatalember állt előttem, aki egyáltalán nem tisztelt semmilyen hatalmat maga fölött. Én azonban ezt is kedveltem benne. Igazából nagyon is érdekelt a véleménye egy csomó dologról, hallani akartam, amit mond, és a vége felé már jobban hallgattam rá, mint bármelyik másik asszisztensemre.”

*********

Barcelonában José kitanulta a szakmát, de sosem illeszkedett be igazán a klub kultúrájába. Mindig is kivülállónak tekintették, mert nem kapcsolódott szervesen a klub identitásának szövetébe. Egy törekvő portugál suhanc volt, aki egyre kevésbé tisztelte a fölötte állókat. Mindenről, és mindenkiről volt véleménye, amit csak elvétve tartott meg magának. Mivel többnyire igaza volt, elviselték, talán még csodálták is, de soha nem fogadták el a Barca-család teljes jogú tagjának.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy Mourinho 2000 nyarán szedte a sátorfáját, és hazatért Portugáliába, hogy a Benfica másodedzője legyen. Mourinho ekkor már saját csapatot akart, és úgy vélte, hogy ezt a saját hazájában nagyobb esélye van megkapni, mint Katalóniában. Természetesen igaza lett, ráadásul az idő bámulatos gyorsasággal igazolta az elképzeléseit: Jupp Heynckest mindössze négy meccs után kidobta a lisszaboni klub elnöke, a helyére pedig José került, aki első nekifutásra azonnal Potugália egyik legnagyobb klubját kapta a kezébe. Igaz, nem sok időre, mert kilenc meccs után a presidente, Manuel Vilharino kidobta, hogy a csapat korábbi védőjét, Tonit ültesse a helyére. Mourinho vérig sértődött, de nem adta fel. Mivel a Barcához nem mehetett vissza, újra elkezdte megmászni a szamárlétrát.

2001 nyarán az Uniao Leiria edzője lett. Mivel a csapatnak gyakorlatilag semmi pénze nem volt új játékosok vásárlására, José azzal főzött, ami a kezébe akadt, és kőkemény védekezésen alapuló kontrajátékot oktatott le a csapatnak. A keret orrvérzésig gyakorolta a kontrák befejezését, a labda pontos megjátszását, és a tökéletes védekezést, nem is hiába: januárban harmadik volt a csapat a tabellán, Mourinhóra pedig azonnal lecsapott a gyengélkedő Porto elnöke, Octavio Machado.

Porto volt az első hely, ahol igazán le lehetett mérni, mit gondol a futballról Mourinho. Itt végre megkapta azt a bizalmat és hatalmat, ami ahhoz kellett, hogy igazán kiteljesedjen a tehetsége. Nem a kiesés elkerüléséért kellett güriznie, nem sztáredzők keze alá dolgozott be, hanem felépíthette a saját csapatát, a saját képére.

„Portóban támadófocit gyakoroltunk, ő is ezt várta tőlünk. Olaszországban védekezett, mert nem állt rendelkezésére az a keret, ami lehetővé tette volna, hogy támadó felfogású csapatot csináljon” – nyilatkozta Jorge Costa, aki Mourinho regnálása alatt a Porto csapatkapitánya volt, és akit az edző charltoni kölcsönjátékáról hozott vissza a klubhoz. „Szerintem nagy tévedés egy edzőt beskatulyázni az alapján, hogy támadó, vagy védekező focit játszat. Egy jó edző mindig ahhoz a feltételrendszerhez alkalmazkodik, ami adott a számára, Mourinho a legjobb példa erre. Sosem választotta el egymástól a védekezést és a támadást, egységként beszélt a taktikáról.”

Jorge Costa, Mourinho korábbi kapitánya azóta szintén edzőként dolgozik

Ez persze nem jelentette azt, hogy ne kötötte volna meg a játékosai kezét, ha épp azt látta célravezetőnek.  „Sosem engedte nekem, vagy bármelyik másik középhátvédnek, hogy felvigyük a labdát a pályán” – mondta Costa. „Én néha ennek ellenére megcsináltam, ő viszont utálta, és folyamatosan leteremtett miatta. Azt mondta, ettől sérül a csapat egyensúlya. A szélső védőknek megengedte, hogy fellépjenek a támadásokhoz, de ha egyikük így tett, egy középpályás mindig visszahúzódott, hogy biztosítson a helyén.”

A Porto a bajnokságban többnyire 4-3-3-mat játszott, ez változott a BL-ben 4-1-2-1-2-vé. Costa szemében ez azonban nem reaktivitást jelentett, és nem is azt, hogy Mourinho első számú terve az ellenfél játékának elrontása lett volna. „Soha nem módosította a taktikát az ellenfél kedvéért, mindig a saját csapatunkról gondolkodott” – folytatta az egykori kapitány. „Változtatott a felálláson, de a stratégia marat a régi. Akár 4-3-3-ban, akár gyémánt középpályával álltunk fel, mindig ragaszkodtunk a taktikánkhoz, nem a felállástól függően voltunk védekezőek avagy támadóak. Utóbbi mindig a meccs képétől függött, attól, mi volt a célunk az adott mérkőzésen. A csapat lényege több volt, mint a felállás: a dinamizmus vitt előre bennünket, és bármi történt is, sosem változtattuk meg a filozófiánkat a játékról.”

A Porto receptje a BL-ben nem volt bonyolult. A négytagú védelem előtt Costinha játszott szűrőt, mellette Maniche sarabolt a jobb-, Alejnyicsev pedig a baloldalon. Előttük Deco feladata volt a kulcspasszok kiosztása, a gólokat pedig a Derlei, Carlos Alberto kettős rugdosta, akiket a pálya széléről a két fullback, Paulo Ferreira és Nuno Valente támogatott beadásokkal.

„Én nem szerettem különösebben ezt a felállást, mert túl kevésszer érhettem labdába” – mondta Maniche, a középpályás, aki Mourinho Portójában ért karrierje csúcsára. „Ebben a formációban a gyémánt két szélén játszó középpályásnak az volt a legfontosabb feladata, hogy kisegítsen a szélsőhátvédek oldalára, akik állandóan felléptek a támadásokkal.” A felállás ugyanakkor csak egy kis szelete volt a teljes stratégiának, ami javarészt az intenzív letámadásra épült. „Azt akarta, hogy nagyon magasan támadjuk le az ellenfelet” – folytatta Maniche.

Maniche-sal korábban a Benficánál, és később a Chelsea-nél is dolgozott együtt Mourinho, de igazán sikeresek a Portónál voltak

„Az volt a célja, hogy a teljes csapat minél gyorsabban reagáljon arra, ha az ellenfél labdát veszít, már a középpályán fojtsuk meg őket. A letámadást ráadásul nem csak egy-két játékosnak kellett végrehajtania, hanem az egész csapatnak, egységben. Minden egyes meccs előtt egész héten erre készített bennünket, ezt gyakoroltuk. Ha tudta, hogy az ellenfélnél az egyik középhátvéd nincs túl jó barátságban a labdával, akkor tudatosan a másik bekket kellett letámadnunk, hogy ennek a gyengének kelljen többet cipelnie a labdát. Persze az egész attól is függött, épp ki volt az ellenfél: azt is szerette, ha birtokoljuk a labdát és dominálunk.”

Ha jobban megfigyeljük, ez nagy vonalakban maga a Barcajax-iskola: letámadás és labdabirtoklás keveréke a dominancia érdekében. Ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy a Portónak megvolt a maga stílusa abban az időben, ami javarészt a periodicitásra épített. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a csapat egy mérkőzésen belül is képes váltogatni az alkalmazott stratégiai elemeket – ez a Porto esetében időszakosan tudatos visszahúzódást jelentett, hogy aztán ebből gyorsan váltva magasan támadjon le a csapat, és szerezzen rengeteg labdát támadásra berendezkedett ellenfelétől. Hogy mennyire nincs új a Nap alatt, jegyezzük meg, ez nem sokban különbözik attól, amit Dárdai Pál játszatott a magyar válogatott szövetségi kapitányaként.

És ami még fontosabb: bár szerette a dominanciát, Mourinho soha nem fetisizálta a labdabirtoklást. Sőt, állítólag már ebben az időben is gyakran mondogatta, hogy „minél többet jár a labda a középpályán, annál nagyobb az esélye, hogy az ellenfél elveszi tőlünk.” A későbbi megszállottság első jelei tehát már a Portónál jelentkeztek.

*******

A folytatásból kiderül, miért tartották Josét igazi jósnak játékosai a Portónál, és azt is elemezzük, hogyan alkotta meg győzelmet győzelemre halmozó, könyörtelen gépezetét a Chelsea-nél. Rávilágítunk Roman Abramoviccsal vállalt konfliktusainak okára, és arra is, miért távolodott el fokozatosan a Barcelonánál elsajátított filozófia alapjaitól Angliában.

megosztom