Az egy héttel ezelőtti 0-0 a lehető legrosszabb döntetlen volt az angoloknak: ez azt jelentette, hogy muszáj volt győzniük, minden más eredmény a spanyolok javára hajtotta volna a malmot. Persze ez nem más, csakis José Mourinho hibája; a portugál úgy betömörítette a Vicente Calderónban saját tizenhatosa elé a csapatát, mintha a hetvenes brazil válogatottba oltott Aranycsapat ellen kéne védekeznie, nem pedig BL-elődöntő szinten közepes tizenegy ellen.

A meccs ezért elég ideges hangulatban kezdődött. Mivel mindkét együttes jobban szeret kontrázni, mint beállt védelemmel szemben helyzetet kialakítani, ezért nem csodálkoztam volna akkor sem, ha ugyanaz történik, mint egy hete. Sőt, most még jobban ezt vártam, mert ha az Atlético szerzett volna vezetést, az másfélszeresen számított volna, a Chelsea-nek meg nincs olyan támadójátéka, amivel kiegyenlíthette volna ezt a hátrányt.

Ezért kezdett hat(!) védővel a Chelsea: nem csak Luiz, de Azpilicueta is a középpályán kapott szerepet, ráadásul még Lampard is hiányzott eltiltása miatt. A spanyol szerepe nyilvánvaló volt: ahogy az odavágón Ramiresnek, úgy most neki kellett levennie a pályáról az Atlético veszélyesebbik szélsőhátvédjét, Filipe Luizt. Persze hogy ezek után már csak összesen három támadó jutott a pályára, az a lőtéri kutyát sem érdekelte...

Torres ennek ellenére is szenzációs volt. Alig kapott labdát a középpályáról, de azokkal minden alkalommal megvert vagy két-három védőt, mire nevelőcsapatának védői utolérték és felborították. Mivel a Chelsea főleg a jobbszélről próbált helyzetet kialakítani, ezért ő a bal oldalról próbált indulni; gyakran helyet is cserélt Hazarddal, aki a bal oldalvonal mellől befelé támadva próbált meg helyet keresni az Atlético középpályája és védelme között.

Kellett ugyan néhány alkalom, de egy fél óra után csak eredményre vezetett ez a terv. Willian cselei után Azpilicueta egyedül találta magát, és annak rendje és módja szerint tálalt a tizenegyespontnál érkező Torres elé: 1-0!

A spanyol gólja után viszont túlságosan visszavett a tempóból a Chelsea, mintha arra számítottak volna, hogy minden további gól felesleges, minimális előnyben is ki tudják védekezni a hátralévő egy órát. Visszavonultak a saját tizenhatosuk elé; itt viszont egy katasztrofális hiba elég volt a kiesésükhöz. Ezt érdemes közelebbről is megnézni, mert az első mellett a meccset lezáró harmadikat is annyira ugyanabból a támadásból szerezte az Atlético, hogy a hasonlóság csak annak nem tűnhet fel, akinek a memóriája egy aranyhaléval vetekedik.

Simeonénak feltűnhetett, hogy a Chelsea bal oldala messze nem védekezik olyan hatékonyan, mint a jobb. Ezt pedig egy bonyolult keresztpassz-kombinációval igyekezett kihasználni.

Tiago kap labdát a tizenhatos előtt. Előtte hárman is, de mindegyikőjüket közelről követik; Diego Costára a hosszún ketten is ügyelnek. A brazil-spanyol annyira veszélyes, hogy amint elindul, Terry megy vele is, nem bízza másra ezt a piszkos munkát.

Abban a pillanatban, amikor Tiago maga elé veszi a labdát, akkor azonban nem csak a gólkirályveszélyes Falcaopótlék indul el, hanem Adrián és Arda Turan is, amivel kikényszerítik a védelemből, hogy velük menjenek. Ebből látszik, mennyire kitervelt volt ez a támadásvariáció: egyszerre hárman indulnak el, hogy utat nyissanak a mélyről érkező Juanfrannak.

A jobbhátvéd jókora távolságot tesz meg, mire felér a támadással, viszont pont emiatt lendületből érkezik. Az elvileg rajta védekező Hazard ráadásul sose a fegyelmezettségéről volt híres; most is csak a labdát követi tekintetével, és két lépést tesz meg, miközben az Atléticós vagy tizenöt métert sprintel.

Az ötös hosszú sarkára ívelt labda ezért ellenfél nélkül találja Juanfrant, akinek az útjából a védőket is elvitték, és Hazard sem figyelt rá. Így akadálytalanul teheti a labdát középre, ahol Cole lábvisszahúzásának köszönhetően Adrián szerencsés gólt szerez.

Az egyenlítő gól után tovább nyomott az Atlético. Tudja a kánya, hogy ez Mouirnho/Simeone taktikai utasítása lett volna, vagy egyszerűen csak önbizalomból jött volna. Gyanús viszont, hogy az előbbiről volt szó; amíg azonban Madridban nem számított az argentin a portugál két buszára, addig ezalatt a hét alatt kitalált valamit ez ellen is, így tudatosan birtokolhatta a lasztit a vendégcsapat.

A második gólt is egy jobb oldali beadás előzte meg, ami végleg eldöntötte a meccset; ezután se képessége, sem reménye nem volt a Mourinho-csapatnak a továbbjutásra, lévén a döntetlen nem lett volna elég a tökéletesen működő Simeone-gépezet ellen. Diego Costa tizenegyese már csak azért is megérdemelt volt, mert így bebizonyíthatta az argentin: nem egy sztáron, hanem a csapaton múlik a siker, és lecserélése után is egy az egyben ugyanabból a támadásból lőttek gólt, mint először.

Tiagót megint Ramires megint csak ímmel-ámmal támadja le, akinek így van ideje bemérni a távolságot és indítani Juanfrant...

... Hazard ezúttal figyel, vele tart, viszont nem egy természetes védő, aki már előre észrevenné a vele szemben támadó mozgását, hanem csak reagál. Ez a pár lépésnyi hiba pedig végzetes a legmagasabb szinten.

Juanfran az ötös csücskénél megint üresen van, és akár kapura is lőhetné, annyi ideje van. Ő az Atlético mezéhez méltóan nem önzően, hanem a csapat érdekeinek megfelelően középre adja; a forintos labdából Arda fejesét Schwarzer ugyan hatalmas bravúrral védi, de a keresztlécről visszapattanót a török a hálóba passzolja.

A harmadik gól csak hab volt a tortán, mert a meccsnek ezen a tájékán már a Chelsea-játékosok testbeszédén lehetett látni, hogy nem hisznek a sikerben. Simeone bebizonyította, hogy nem csak a sarokba szorított patkány módra védekezéshez ért, de annak az ellenkezőjét is tudja. Ha az ellenfél azt akarja, hogy támadj, akkor helyezz minél nagyobb felelősséget a leggyengébb védőjátékosára, előbb-utóbb úgyis hibázik majd...