A Guardiola-korszak négy esztendeje alatt nagyjából nyilvánvalóvá vált, hogy, ha a Barcával kerülsz szembe, két dolgot tehetsz: a) beásod magad a saját tizenhatosodra egy kettős védelmi fedezék árnyékában, vagy b) már az ellenfél térfelének középén letámadsz, és próbálsz minél magasabban védekezni, hogy kevés érintésből gyalogolhass a kapuig. Mivel a második lehetőséget egy teljes mérkőzésen keresztül lehetetlen megvalósítani, a gyakorlatban inkább a kettő keveréke érvényesült, többnyire kevés sikerrel. A tavaly a katalánok által elbukott Real-párharc aztán rávilágított arra, hogy a Barcának inkább a presszinggel vannak gondjai –elsősorban azért, mert az elmúlt néhány évadban túlzottan hozzászokott a kényelmes, már-már kézilabdás jellegű adogatáshoz.
Vilanova érkezése tehát elsősorban abból a szempontból volt fontos, hogy mennyiben mer hozzányúlni a berögzült játékfilozófiához, és milyen finomhangolásokkal akarja hatékonyabbá tenni a szerkezetet. Arról már az első Real elleni randevú alkalmával is volt szó, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a szélekre, mint elődje, de akkor még csak találgattuk, hogy a sebesség felpörgetése és a direktebb passzokkal megvalósuló támadójáték vajon kényszer-e, avagy proaktív változtatás. Nos, a Valencia elleni hévégi csörte azt látszik bizonyítani, hogy a Barca valóban átalakul, és sokkal gyorsabb lefolyású támadásokat vezet – pláne, ha az ellenfél veszi a bátorságot, és letámad. Nézzük részleteiben.
Egy úgynevezett halott labdával indulunk a Barca térfelén, a Valencia (ahogy az bedobásoknál általában szokás) agyig föltolva letámad. Piqué a bedobást elvégző Alves felé tolódik, hogy annak legyen célpontja, ám érdekes módon a többi védő nem követi az ő mozgását, tehát nem mozog együtt a teljes négyeslánc, sőt, ahogy az a képen is látszik, extrém módon megnő a távolság a két középhátvéd között.
De miért fontos ez? Először is azért, mert a Barcelona ezt abszolút tudatosan csinálja, főleg, mióta Vilanova az első számú edző. Mascherano nyilatkozta még korábban, hogy Liverpoolban egészen mást vártak tőle a labdakihozataloknál, ott az volt a feladata, hogy kezdjen el azonnal a labdás felé mozogni, hogy az biztosan továbbítani tudja neki a játékszert. Barcelonában viszont éppen ellentétes a logika: mozogj minél messzebbre, nyiss folyosókat, húzd szét a játékteret, mert a társad úgyis van olyan labdabiztos, hogy pontosan passzoljon neked. Innen nézve pedig érthető az egész képzési struktúra, a rengeteg labdás edzés, a cicázás a gyakorlásokon, minden.
És tessék: hét másodperccel később már Mascheranóé a labda, előtte szabad terület, kispriccelő társak. Hét valenciai rohan fejvesztve visszafelé a letámadásból.
A labdát viszont a szokásos gameplan-nek megfelelően Xavi kapja, saját térfele közepén. Guardiola utolsó szezonjában valahol itt siklottak félre a dolgok, itt lassult le a játék, itt kapott lehetőséget a letámadó ellenfél, hogy felálljon a labdakihozatal jelentette sokkból. Vilanova azonban másképp gondolkodik.
A képeken jól látszik, hogy a Xavi mellől induló Iniesta nem pusztán előre mozog, de keresztbefutásával nyomban két védő figyelmét is leköti. Az egyikük aztán kilép Xavira, ám a másik védekező középpályás kénytelen követni őt diagonális irányban a pályán.
Hogy ennek miért van jelentősége? Mert ezzel egyidőben Messi menetrendszerűen visszalép a hamis kilences pozíciójába – ám mivel az a középső középpályás, akinek át kellene vennie az őrzését, Iniesta miatt már foglalt, a középhátvédet rángatja ki a védővonalból. A leshatár tartása miatt a védelem természetesen egységként mozog, így bár a Barcának nincsen játékosa az ellenfél kapujának cca. 30 méteres körzetében, tetszés szerint lehet belövöldözni mögéjük a labdát.
És tessék.
K.O, ajtó-ablak, ziccer, fél gól, miegymás. Három passzból, nagyjából 20 másodperc leforgása alatt. Hogy Fábregas kihagyja, az most részletkérdés, a támadás ugyanis Vilanova Barcájának tökéletes esszenciája: gyors, tudatos, labdabiztos, direkt és veszélyes – ám egyelőre nem elég kegyetlen.