Taktikai Zóna

Egy pakli Jolly - meccselemzés, Barcelona-Chelsea

  • Kele János
megosztom

Hiába keverte meg a kártyákat Guardiola, Di Matteo egy pakli jokerrel érkezett a Camp Nouba, így elvitte a továbbjutást.

Ahhoz képest, hogy a sorsolás pillanatában mindenki kocsit-házat fel mert volna tolni egy BL-döntős Clásicóra, elég nagyot fordult a világ. A Chelsea ugyanis vajmi keveset foglalkozott azzal, hogy tulajdonképpen a szezon egésze a két spanyol gigász körül forog, minden sztereotípiát megcáfolva beleköpött a levesbe, és egészen hihetetlen védőjátékával elvette az esélyét annak, hogy a Barcelona megvédje címét a legrangosabb európai kupában. Mintegy mellékesen pedig azt is bizonyította: nem véletlenül a futball az ismert világ legnépszerűbb labdajátéka.

A Chelsea nem volt szívbajos, a visszavágón is leparkolta a buszt a kapuja elé - kép: goal.com

Érdekes dolog a szurkolói lélektan. Alapesetben ugyanis valószínűleg senki sem rajong túlzottan a kérlelhetetlen bekkelésért, a görögök EB-győzelmének emlékére például még most is kiver bennünket a víz, az ellenfél játékának tönkretételét célzó taktika általában megvetendő, elítélendő és végtelenül ellenszenves.

Egyetlen kivétel van csak: ha az ellenfél a Barcelona.

A modern idők vitathatatlanul legjobb csapata, egy korszakos, a futball történetébe új fejezetet író gárda, amely sikert sikerre halmozott az elmúlt években, és három éven belül nyert két BL-címével a valaha volt legjobbak közé emelkedett. Szinte verhetetlen, érinthetetlen volt – és ezzel, ha tetszik, ha nem, egyfajta csodálattal vegyes unalmat költöztetett az egyébként velük szemben időtlen idők óta semleges szurkolók szívébe. Amellett, hogy tátott szájjal néztük, mit néztük, bámultuk Iniesta, Messi és Xavi játékát, lelkünkben végig ott toporzékolt a kisördög: jöjjön már valaki, és mutassa meg, hogy a tiki-takának is van ellenszere, a Barcelona sem tökéletes csapat, és Guardiola sem csodatévő próféta.

A nagyságnak ára van. Például az, hogy nem nyerheted el a szurkolók osztatlan szeretetét és támogatását: lesznek, akik feltételek nélkül imádnak majd, míg mások engesztelhetetlen gyűlöletet táplálnak irántad. Az átmenetnek kevés hely marad…

A gyűlölet persze talán nem a legjobb szó, de maradjunk annyiban, sokan vannak most, akik úgy gyújtanak örömtüzeket a Barcelona kiesése okán, hogy semmi közük nincs sem a Chelsea-hez, sem a másik ágról a döntőre aspiráló Bayern-Real pároshoz. Látszólag érthetetlen a dolog, egy Manchester United-szurkolónak például alapesetben inkább a Chelsea ellen kellene szurkolnia (már csak azért is, hogy a jövőben is a Kékek drukkereinek orra alá lehessen dörgölni a lassan tíz esztendeje tartó BL-impotenciát), ehelyett legtöbbjük leplezni sem tudja, hogy hatalmas elégtételnek érzi Messiék bukását.

Elégtételnek, de miért?

A sorozatos vereségekért. Az ember ugyanis már csak olyan, hogy a kisebbnek, a gyengébbnek szurkol szívesebben, igazi értéke ugyanis annak van, ha – más sportok példáinál maradva – a Pick Szeged legyőzi az MKB Veszprémet, a Ferencváros megveri a Győrt, Schumacher kikap Rosbergtől, Murray pedig Federer testén keresztül jut be egy GS-döntőbe. Hogy irigységből tán’, vagy csak mert az izgalom utáni vágy hajt minket, nem tudni biztosan, a lényeg, hogy zsigerből utáljuk a saját sportjukat éveken keresztül uraló korszakos személyeket és csapatokat.
Ne higgyük hát, hogy a Barcelona sajátja ez a hálátlan szerep: csöppnyi kétségem sincs afelől, hogy, ha néhány év múlva a Real Madrid, vagy ne adj’ Isten épp’ a Chelsea uralja majd a katalánokhoz hasonló módon a futballvilágot, gyorsan fognak fordulnak a szerepek.

Lionel Messi a Barcelona-Chelsea Bajnokok Ligája elődöntő (2-2) visszavágója után

***

Mivel Guardiolának szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy Di Matteo és a Chelsea az egy héttel ezelőtti odavágó koreográfiáját másolja majd, teljesen érthetőnek és szükségszerűnek tűntek a Barcelona kezdőjében eszközölt változtatások. Alves kimaradása az utóbbi néhány fontos mérkőzésen mutatott igencsak gyenge teljesítménye miatt nem volt meglepő, Cuenca bevetése viszont annál inkább, nem sokan fogadtak volna arra, hogy Tello El Clásicón való besülése után ismét ilyen nyugodt szívvel nyúl majd fiatal titánjai után Guardiola. A vonal mellé azonban mindenképp kellett valaki, aki megfelelő módon szét tudja húzni a játékteret, a Barcelona ugyanis az odavágón kínosan túlerőltette a centrális támadásvezetéseket, felkínálva ezzel Di Matteónak a középütt való tömörülés negédes lehetőségét - erre a szerepre pedig a fiatal spanyol ezerszer inkább megfelel, mint a minduntalan középre kalandozó Alexis Sánchez.

Ennek ellenére a chilei sem maradt ki a jóból, Guardiola ugyanis (vélhetően a Real elleni vereség tanulságaként levonva) nem merte meghúzni a csatár nélküli játékot, úgy okoskodott, hogy, ha van egy állandóan a tizenhatoson belül, vagy annak közvetlen előterében mozgó játékosa, akkor nagyobb szabad területe marad a mélyebb pozícióból induló Messinek. Szintén az argentin zseni hatékonyságának javítását célozta Iniesta balszélsőként és Fábregas középső támadó középpályásként való bevetése (így egy meglehetősen furcsa 3-3-4 rajzolódott ki), igaz, ebből végül nem sok valósult meg, de erről majd később.


Guardiola nem szemérmeskedett, tükörsima 3-3-4-gyel küldte fel csapatát. A képen kristálytisztán látszik a négy támadó, és az is, hogy Alexis ezúttal nem a szélről indult, hanem Messivel kereste az összjátékot.

A mérkőzés kiinduló szituációját már a kezdőcsapatok is kiválóan mutatták, Guardiola variált, mert variálnia kellett, a kényelmes pozícióból induló Di Matteo viszont haláli nyugalommal rajzolhatta fel ugyanazt a tizenegy embert a mágnestáblájára, amelyiket Londonban csatába küldte – neki tökéletesen megfelelt a játék akkori képe, bár az is igaz, végig méretes kényszerpályán mozgott, csapatának ugyanis semmilyen más esélye nem volt a Barca ellen, csakis a megalkuvás nélküli védekezés.


Így kezdődött: a Chelsea 5-4-1-ben parkolta le a csapatbuszt a kapuja elé, és a labda helyett az alakzat megtartására törekedett körömszakadtáig.

Az első játékrész végig ezen meglehetősen egyértelmű szereposztás mentén zajlott, a Chelsea foggal-körömmel védekezett, a Barcelona pedig alakzatát tartva próbált a kapu közelébe jutni. A nyugalmat csak egy-egy kényszerű csere borította fel mindkét oldalon, a hazaiaknál Piqué sérülése miatt Alves érkezett a védelembe (Mascherano vette át a spanyol helyét, a korábbi sevillai jobb-bekk pedig ezúttal valódi posztján kapott szerepet), a Chelsea-nél pedig szintén egy középhátvéd, Cahill mérkőzése ért véget tragikusan hamar, szerkezeti változtatással azonban itt sem járt a kényszerű csere, Ivanovics átvette az angol helyét, a becserélt Bosingwa pedig jobbhátvédként funkcionált.

A meccs fordulópontja viszont egyértelműen a kiállítás volt, Terry (egyébként teljesen jogos) kiszórása után mind a Barca, mind a Chelsea revideálta korábbi megfontolásait, és a győzelem/továbbjutás érdekében megkeverte kicsit a kártyáit. Akkor mondjuk még nem lehetett tudni, hogy Di Matteo egy egész pakli Jolly Jokert hozott magával talonban…

Terry kiállítása

A piros lap megvillanását követően Bosingwa azonnal sprintelt be középhátvédbe Ivanovics mellé, helyét pedig a védelem jobb oldalán a szellőlábú Ramires vette át – Di Matteo tehát villámgyorsan reagálva 4-4-1-be rendezte át csapatát, de az egy szem csatár, Drogba sem volt eltiltva a védekezéstől, Busquets a félidőből fennmaradó nyolc percből hétben biztosan a nyakán érezte jéghideg leheletét.

A Chelsea annak ellenére csökönyösen ragaszkodott az alakzatához, hogy a Barcelona ellenében nem célszerű csak és kizárólag területet védeni, igaz, nyolc-kilenc emberrel a tizenhatos közvetlen előterében viszonylag kevesen is szokták megpróbálni. Azt, hogy mennyire fontos volt a meccs ezen időszakában a stabil, formációját a végletekig tartó középpálya a Chelsea számára, remekül mutatja a tény, hogy az egyetlen esetben, amikor a fedezetsor kissé szétzilálódott, Iniesta köszönte szépen a lehetőséget, és a továbbjutás szélére lőtte a Barcelonát.


A második gól krónikájának legfontosabb eseménye a Chelsea középpályájának szétzilálódása: Mata a képen sincs, Mikel, Meireles és Lampard pedig egy csomóban, esélyük sincs megállítani a lendületből érkező Iniestát.

Ha nincs Ramires pofátlan, ám annál gyönyörűbb gólja, minden valószínűség szerint teljesen másképp alakul a második félidő, hogy mást ne mondjak, az első játékrész utolsó perceiben például egészen életszerű forgatókönyvnek tűnt egy kiütéses Barca-győzelem, és ez nyilván fokozottan igaz lett volna akkor, ha a folytatásban a londoniak nem áshatták volna be magukat büntetőterületükön létesített lövészárkaikba. De beáshatták, hiszen a kis brazil ezúttal is el tudott egyszer lógni a szélen (ezúttal is Lampard lélegzetelállító passzából), az ember fejében pedig ezzel egy időben megjelent a helyzetkihasználás > labdabirtoklás egyenlőtlenség, és többé már nem is tudta kiverni onnan.

Ramires szépítő gólja az első félidő végén

Az igazi truváj viszont csak a második félidőben következett, Di Matteo ugyanis bebizonyította, rengetegszer végigpörgette a 2010-es Barcelona-Inter mérkőzés videofelvételeit, olyannyira, hogy akkor sem jön zavarba, ha a gyakorlatban is alkalmaznia kell a látottakat. A sors a kiállítással (bármilyen furcsa is ezt kijelenteni) ebben a kezére játszott, nem hagyott ugyanis számára semmilyen más menekülő utat, csak a kérlelhetetlen bekkelést: Drogba a második félidőben már nem csatár volt, hanem balhátvéd, Ramires szinte a védelem közepén aprított, a Chelsea felállása pedig leginkább a 6-3-0-hoz hasonlított.


A Chelsea 6-3-0-ja csak egyszer tolódott végzetesen rosszul, Drogba hibáját Fábregas használta ki, ebből lett a Messi által kihagyott tizenegyes. Érdemes megfigyelni, hogy hol helyezkedik az eredendően középhátvéd Puyol.

Guardiola sem maradt persze adós, szinte azonnal alkalmazkodott a Terry kiállítása után kialakult helyzethez, nem meglepő módon pedig elsősorban arra bazírozott, hogy minél inkább széthúzza a Chelsea arcvonalát, annál nagyobb esélye lesz középen áttörni rajta. Ennek szellemében vezényelte Iniestát középre, Cuencát (majd a helyére beálló Tellót) pedig a balszélre, de Dani Alves szokásos feltolása is a szigorú értelemben vett játéktér szélesítését szolgálta.

Di Matteo (és közvetve a játékosok, nehéz kívülről eldönteni, kié a nagyobb érdem a kérdésben) nagy húzása abban rejlett, hogy nem ültette fel csapatát a nyilvánvaló kihívásnak, Ramires és Ashley Cole stabilan tartották pozíciójukat a tizenhatoson belül, eszük ágában sem volt kirontani és besegíteni a szélső hátvéd pozíciójába sodródó Matának és Drogbának. Az egész mérkőzésen csak egyszer tolódtak el vészesen, egyébként végig őrizték az arcvonaluk egységét, igaz, ha Messi tizenegyese bemegy, akkor most hiába beszélünk a csaknem tökéletes védekezésről, a Barca simán továbbjut.

Messi kihagyott tizenegyese

Nehéz megmondani, hogy végül is mi okozta a Barcelona vesztét, a Chelsea 6-3-0-s védekezése minden korábbi defenzív kísérletet überelt, nem egyszer nyolc játékos tartózkodott egyidejűleg a tizenhatoson belül, ez ellen pedig rendkívül nehéz bármit is csinálni. Kézenfekvő lenne az átlövések hiányára kenni a dolgot, de ez az elmélet is sántít, egy kilencemberes falat gyakorlatilag lehetetlen átlőni, hiszen csak centiméterekben mérhető folyosók nyílnak, azok is meglehetősen ritkán. Ehhez képest Messi egyszer a kapufát is megdöngette a tizenhatoson kívülről (Cech védése a természetfeletti kategória), sőt, két további Mascherano lövésre is emlékszünk - vagyis csúsztatás lenne azt mondani, hogy a Barcelona tudott volna távolról lőni, csak nem akart.


Ez már a végső stádium: a Barca nyolc emberrel támad, Messi a középpályára lép vissza, Tello és Alves pedig stabilan tartja helyét a vonal mellett. Iniesta beljebb húzódik, Xavi feljebb lép, a magassága miatt beküldött Keita viszont hiányzik középről, inkább akadályozza a Messi-Alexis összjátékot, mint segíti. A Chelsea 6-3-0-ja tanítanivaló.

A másik örökösen felmerülő, kardinális kérdés a beadásokhoz kapcsolódik. Említettük korábban, hogy Cuenca (Tello), valamint Alves szerepe elsődlegesen a pálya és a játéktér szélesítésében merült ki, egyikük sem erőltette túlzottan a beadásokat, pláne nem magasan. Pedig nem nehéz belátni, hogy amikor egyszerre nyolcan ostromolják a kaput (a Barcából talán csak Mascherano és Puyol nem törekedett első szándékból a gólszerzésre a második félidőben), már a lepattanókból is rengeteg tőke kovácsolható, arról nem is beszélve, hogy a folyamatos koncentráció miatt mentálisan zilált ellenfelet mennyire megviseli, hogy minden labdára nekik kellene odaérni először. A magas beadások és az erőből középre lőtt labdák a kiszámíthatatlanság fegyverét adták volna a Barca kezébe (hiszen nincs az a háromszor megpattanó labda, aminek a röppályáját ki lehetne számítani), a nagy számok törvénye alapján pedig jóformán elképzelhetetlen, hogy az egyik flipperező beadás ne talált volna meg katalán játékost gólhelyzetben.

Di Matteo cseréi Cahill kényszerű lehozatala után egyértelműn a fáradt lábak frissítését célozták, Kalou a már a fülén is a levegőt szedő Mata, míg Torres a kiállítás szélére sodródott Drogba helyére érkezett, szélsőhátvédbe. Utóbbi felett egyébként végig ott lebegett Damokhlész kardja, védekezésben ugyanis meg sem közelítette az elefántcsontparti által hozott szintet, rengetegszer elkalandozott pozíciójából az utolsó tíz percben, a gólját is egy olyan szituáció végén szerezte, aminek kulcsa saját hibája volt: mivel egy hamvába holt csel után nem sprintelt vissza azonnal balbekkbe, teljesen üresen találta még a felszabadítás még a saját térfelén – onnan pedig már nem volt nehéz dolga, eldöntötte a továbbjutást, és egy pillanat alatt megszolgálta az érte kifizetett 50 millió font minden pennyjét.

Sokakban felvetődik most a kérdés, hogy vajon véget ért-e a Barca nagy korszaka, vagy csupán ideiglenes formahanyatlásról van szó, olyanról, ami három, jószerivel veretlenül végigharcolt szezon után teljesen törvényszerű. Nos, kár lenne tagadni, hogy valami megváltozott a katalánok háza táján, az előző évi csapatról például nehezen lehetett volna elképzelni, hogy három, egymást követő sorsdöntő meccséből egyet sem húz be, és az is teljesen nyilvánvaló, hogy ezt már nem lehet az esetleges motiválatlansággal, vagy jóllakottsággal magyarázni, mint mondjuk az Osasuna elleni 3-2-es vereséget. Végletes következtetéseket azonban kár levonni, főleg a Chelsea elleni párharcból: Di Matteónak most sikerült végigjátszania azt, ami ezerből körülbelül (és maximum) kétszer nyerő, hosszabb távon egészen biztosan nem az ő szisztémája fogja például letaszítani a trónról a Barcelonát. Ebből az aspektusból nézve a Real Madrid és Mourinho jóval nagyobb kihívás és ellenfél, főleg emiatt szerencsétlen, hogy nem jött össze a várva várt Clásicó a BL-fináléban.

Persze a Chelsea egyáltalán nem érdemtelenül került oda, sőt, egy ilyen hősies és heroikus küzdelem után nincs az a vérmes Barcelona-szurkoló, aki ne csettintene elismerően. Hogy is mondta Vörösmarty? Ez jó mulatság, férfi munka volt.

Bajnokok Ligája, elődöntő, 2. mérkőzés
Barcelona - Chelsea 2-2 (2-1)
Barcelona: Valdés - Puyol, Mascherano, Piqué (D. Alves, 26.) - Busquets, Xavi, Fabregas (Keita, 74.) - Iniesta, Alexis, Messi, Cuenca (Tello, 68.). Vezetőedző: Pep Guardiola.
Chelsea: Cech - Ivanovics, Cahill (Bosingwa, 12.), Terry, Cole - Meireles, Mikel, Lampard - Ramires, Drogba (Torres, 80.), Mata (Kalou, 58.). Menedzser: Roberto Di Matteo.
Gólszerző: Busquets (35.), Iniesta (43.), ill. Ramires (45+1.), Torres (90+1.)
Sárga lap: Messi (71.), ill. Mikel (32.), Ramires (45.), Ivanovics (50.), Cech (59.), Lampard (72.), Meireles (89.)
Piros lap: Terry (37.)  
Statisztika
72% Labdabirtoklás 28%
16 Kapura lövés 6
7 Kaput eltaláló lövések 3
9 Kaput nem találó lövések 3
11 Szabadrúgás 8
10 Szöglet 1
1 Les 1
26 Bedobás 15
1 Védés 4
6 Kirúgás 17
7 Szabálytalanság 10
0 Piros lap 1
2 Sárga lap 6

 

megosztom