Taktikai Zóna

Jock Stein felpörgetve - meccselemzés, Videoton-ETO

  • Kele János
megosztom

Játékrendszerek igenis vannak, robbanhatna Csertői Aurél arcába a felismerés, annál is inkább, mivel Paulo Sousa pontosan egy remekül irányzott 4-2-3-1-gyel zárta le kettejük csapatának Magyar Kupa-párharcát. Na, de hogy jön ide, Jock Stein?


,„Nincsenek játékrendszerek, ez csak egy magyar demagógia, írja le nyugodtan. Amikor kell, akkor előrefelé játszunk, amikor kell, akkor pedig hátrafelé, ez a lényeg. Minden futballista beleteheti a játékba a saját egyéniségét, a kreativitását, és szerintem ez a döntő."
harsogta alig két hónapja Csertői Aurél, ám pechjére szinte az első adandó alkalommal mázsás súlyú maflást osztott vissza számára az élet. És ennek még csak nem is az 1-5 az oka, legyünk őszinték, a játék képe alapján azért nem feltétlenül nézett ki ekkora verés a győrieknek, más kérdés viszont, hogy erről a legkevésbé ők tehetnek. Több labdát ajándékoztak el saját térfelükön, mint az Adidas tehetséges afrikai gyerekeknek, de még ez sem volt elég, sorra halmozták az egyéni hibákat, mindennek a tetejébe pedig sem védekezésben, sem támadásban nem voltak képesek felvenni a meccs ritmusát. Az ETO voltaképpen rugósfocit játszott, a csapatrészek a legminimálisabb szinten sem segítették egymást, a „hátra- illetve előrefelé játszás” elve pedig kártyavárként omlott össze – ez pedig egy hajtós, lelkes, ráadásul meglepően masszív Videotonnal kiegészülve már tálcán kínálta a kiütés lehetőségét.

Paulo Sousa azt a téli felkészülési időszakban már sokszor látott, és a DVTK elleni Ligakupa-partin is kipróbált 4-2-3-1-et rajzolta fel a pályára, amely védekezésben pillanatok alatt alakul át 4-4-2-vé, ráadásul a Sneijderre hajazó klasszikus játékmestert is nélkülözi. Trequartista tehát nincs, van viszont helyette két kőkemény ütköző, - amelyikből az egyik ráadásként még passzolni is tud (Sándor), sőt, néhanapján akár még a támadások befejezéséhez is felér - egy védekezésben is remekül hasznosítható, futóbolond szélső (Oliveira), valamint egy igazi, modern támadó középpályás (Kovács), akinek viszont kimondott feladata már a labdakihozatal első mozzanatainál megkeseríteni az ellenfél életét. A fehérváriak szisztémája alapvetően két alappilléren nyugszik: egyrészt a rengeteg futáson és a folyamatos letámadáson, másrészt pedig a precíz helyzetkihasználáson. Ma mindkettőből bőven kaptunk ízelítőt, erre viszont Csertői és a Győr semmit sem tudott reagálni, ami mondjuk nem is nagy csoda, a „csak védekezek – csak támadok” mentalitás már vagy harminc éve nem divat.

Pedig az elején nagyon úgy tűnt, hogy megkapjuk a szezonban már olyan sokszor látott, leginkább egy felajzott íjra hajazó ETO-t, amely, bár elsődlegesen a „ne kapjunk gólt” alaptézisből indul ki, azért nemegyszer oszt ki méretes gyomrosokat is az ellenfeleinek. A magasan hagyott, szinte agyig feltolt védekezés persze most is megvolt, mint ahogyan a csatárok is visszazártak a felezővonal környékére, ám a sűrű, mintegy 30 méteres körön belül tömörülő falon kívül sok mindent nem tudtak felvonultatni a győriek. Szabályos labdaszerzésük alig akadt, ha véletlenül meg is kaparintották a játékszert, még véletlenül sem tudtak néhány húzásból a kapu elé érni, sőt, többnyire már a második passzuk ellenfélhez ment. Hiába volt becsülettel összenyomva a rugó, ha a téli szünet alatt alaposan berozsdásodott, talán ennek is köszönhető, hogy a dinamika mint, olyan, még csak nyomokban sem volt felfedezhető a vendégek játékában. Ahjupera ugyan visszalépett a támadóharmadból, de Trajkovics egyszer sem ért fel a helyére, Koltai nem tudta első szándékból a kaput támadni, Varga jobbik lába pedig hiába volt közelebb a kapuhoz, mint az alapvonalhoz, alig emlékszünk tőle tiszta lövőhelyzetre. Az igazság persze az, hogy mivel az ETO az ellenfél térfelén csak elvétve tartotta meg huzamosabb ideig a labdát, nem is maradt idő a keresztbemozgásokra és a páros kapcsolatokra, következésképp, bár lehet Dudás hiányára fogni a feltűnően impotens teljesítményt, voltaképpen felesleges.

Oliveira és Walter Lee fegyelmezett védekezésének hála a Győrnek esélye sem volt a hatékony szélsőjátékra, Varga és Koltai is rendre két-három fehérvárival nézett farkasszemet a vonal mellett, ráadásul, ha sikerült is kibrusztolniuk a beadás lehetőségét, célpontjuk már alig akadt a kapu előtt. Ahjupera küzdött, csípett, rúgott és harapott ugyan, de sok sót nem evett meg a hihetetlenül magabiztos Caneira-Vinicius védő-páros között, Sándor és Tóth Balázs pedig mesterien vette le a pályáról a lendületből betörésekre alapozó Trajkovicsot.

Az elképzelés maximum nagyon aktív, folyamatosan felfutó szélsőhátvédekkel működhetett volna, de Csertői nem vállalt semmilyen feleslegesnek tűnő kockázatot, így pedig Fehér és Takács nem tehetett mást, dekkolt a saját térfelén. A Videoton védelmét nem sikerült széthúzni, Brachi ráadásul teljesen nyugodtan galoppozhatott előre a támadóharmadba, nem kellett tartania fokozott ellencsapásoktól az oldalán. Tóth visszalépései bőven elegendőek voltak a halovány ETO-támadások elhárítására, nincsen rá jobb szó, Sousa megfojtotta a vendégek alapjátékát, majd a másik térfélen a megrendítő csapást is bevitte.

Külön kiemelendő Sándor szerepe: bár a válogatott mérkőzéseken gyakran elmarasztalható, kár lenne tagadni, hogy az NBI-ben puszta játékintelligenciájával kiemelkedik csapatából, annál is inkább, mivel a nemzetközi színtéren nyomasztó sebességbeli hátrányának a hazai pályákon nyoma sincsen. Pláne, hogy a Győr támadói szinte semmilyen szinten nem nehezítették meg a fehérváriak labdakihozatalait, Tóth és Sándor, majd az utóbbi helyére beálló Mitrovics sem sprintelte szét az agyát, egészen egyszerűen azért, mert nem volt rá szükségük. A Videoton diktálta a meccs iramát, kedvére gyorsított, majd lassított a tempón – a Győr és Csertői még az adekvát irányokat sem tudta befolyásolni.

A Vidi emeberfölényben támadott és emberfölényben védekezett, az egy szem Pilibaitison kívül ugyanis nem akadt győri, aki megtámadta volna a labdával kocogva közlekedő Sándort, vagy a jobboldalon iskolajátékot mutató Oliveirát. Brachi már puszta jelenlétével összezavarta a vendégeket, Kovács mozgékonysága megoldhatatlan feladat elé állította Pátkait, Lee ördöngös cselei pedig már csak a habot jelentették azon a bizonyos tortán. Sousa nem talált ki semmilyen világmegváltó ördöngösséget, cserébe viszont hatékonyan alkalmazta csapata erősségeit és kiválóan tüntette el az ellenfél erényeit – Csertői idejétmúlt, teljesen semmitmondó filozófiájával ellentétben ráadásul Jock Stein klasszikusához nyúlt: „Védekezni elöl kell, támadni meg hátulról”.

Ugyanez képekben:


Az ETO védekezése totálisan szétzilálva, Kovács mögött Pilibaitis jócskán lemaradva, miközben Lee is méterekkel veri Takácsot a szélen. Nikolics tökéletesen bújik ki a két középhátvéd mögül, a spanyol szélső előtt tengernyi alternatíva kínálkozik a passzolásra, ő viszont lő, tökéletesen. 1-0.


Megint nem tud vonalban védekezni az ETO, Pilibaitis labdavesztése után lendületből jön a Vidi, még az sem zavarja őket, hogy Nikolics a letámadás miatt a felezővonalnál ragad. Kovács rávezet, Oliveira bebújik a méteres folyosón, nincs más esély, mint szabálytalanul szerelni a tizenhatoson belül. 2-0.


Letámadás Sousa-módra: az egy szem megjátszható ember (Pilibaitis) kétszeresen is elreteszelve a középpályán, mind Kovács, mind Nikolics maximálisan kiveszi a részét a védekezésből. Pátkai és Trajkovics közben csak sétálgat, egyiküket sem találhatja meg a labda, Takácsnak nem marad más esélye, mint vaktában felívelni.

Magyar Kupa
negyeddöntő, első mérkőzés
Videoton-Győr 5-1 (2-0)
gólszerzők: Walter (18.), Nikolics (38. - büntetőből), Sándor (48. - büntetőből), Oliveira (66.), Torghelle (90+3.), illetve Windecker (85.)

 

megosztom