Taktikai Zóna

Gyorsítás rükvercben - meccselemzés, Milan-Arsenal

  • Kele János
megosztom

Az utóbbi tíz év leggyengébb Arsenalja csúnya gyomrost szedett össze Milanóban, magunk sem tudjuk, hogy Wengert, vagy a formán kívüli kulcsembereket hívjuk tetemre.

„Az Arsenal játékának lételeme a labdatartás és az ellenfél nyomás alatt tartása” - mennydörgi már vagy tizenöt éve Arsene Wenger, úgyhogy akár azt is könnyű szívvel mondhatjuk, szerda este a San Siróban egy nagyon komoly paksamétányi futball-filozófia hullott darabokra. Az Arsenal ugyanis sem a labdát nem tudta megtartani, sem nyomást gyakorolni nem tudott az ellenfélre, így pedig hiába indult klasszikus BL-rangadónak a Milan elleni partija, a vége egy irtózatos erejű gyomros lett, ráadásul az is félő, hogy egy ekkora fülesből egyhamar nem áll talpra a keret.

Ráadásul ez az Allegri-féle Milan egyáltalán nem egy világverő alakulat, a bajnokságban például csak úgy zabálja a pofonokat a rangadókon, és bár az Udinesét legutóbb sikerült két vállra fektetnie (ráadásul a Friuliban), nyugodtan kijelenthetjük, csakis annak köszönheti még életben lévő bajnoki esélyeit, hogy az útjába kerülő kicsiket szenvtelen könyörtelenséggel takarítja el onnan. Innen közelítve a dolgot tehát azt kell mondanunk, az Arsenal nem tudott méltó ellenfele lenni a piros-feketéknek, Cesena- és Novara-féle kiscsapatok módjára csuklott össze ugyanis Boateng és Ibrahimovic súlyos, de kiszámítható csapásainak súlya alatt - hogy az egészen szürreális módon kettőt vágó Robinhót már ne is emlegessük.

Pedig a példa adva volt, az ideihez kísértetiesen hasonló alapokon nyugvó Milant ugyanis szinte napra pontosan egy éve boncolta fel élve a saját pályáján egy, papíron a mostani Arsenalnál semmivel sem erősebb, igen tartalékos Tottenham - Wenger azonban úgy tűnik buta, de csökönyös diák módjára nem hajlandó mások dolgozataiból okulni.

Harry Redknapp tavaly pontosan felismerte, hogy az olaszok 4-3-1-2-je alapvetően két dologra épít: egyrészt a mindenkori trequartista forintos labdáira és szabad mozgására, másrészt pedig a felfutó szélsőhátvédek embertelen mezőnymunkájára és folyamatos jelenlétére a támadóharmadban. Ez természetesen idén sem volt másként, ráadásul mivel utóbbi pozíciókban a sokadik ránézésre sem túl acélos Abate-Antonini páros kísérelt meg nagyot domborítani, egyértelműnek látszott, hogy elsősorban Boateng semlegesítésére kell koncentrálnia Wengernek.

Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez persze nem egyszerű feladat, emberünk ugyanis remekül lő, kiválóan passzol, ráadásul szertelenül mozog, következésképpen emberfogással szinte lehetetlen levenni őt a pályáról. Wenger ennek megfelelően el is vetette a túlzottan offenzívnak tűnő 4-3-3-at, és inkább egy masszív 4-2-3-1-gyel kísérletezett, melyben a betonbiztos Song mellé hátrahúzta amolyan deep lying playmakernek Artetát is. A gondok ott kezdődtek, hogy a spanyol nemcsak a játékot volt képtelen szervezni (labda nélkül mondjuk nem is volt könnyű dolga), de védekezésben is csupán a létszámot gyarapította. Mindez megfejelve Song totális impotenciájával és a védelem feltűnően remegő lábaival, végül azt eredményezte, hogy az Ibrahimovic vissza- és Boateng fellépéseire épülő, Robinho higanymozgásával súlyosbított Milan-támadótrió teljesen szabadon garázdálkodhatott a londoniak kapujának 25 méteres előterében.

Ha a legjobb játékosaid egyszerre betliznek, a taktika lehet bár zseniális, mégis el fogod veszíteni a mérkőzést - fogalmazhatjuk meg az örök érvényű igazságként is értelmezhető tételmondatot. Tény, ami tény, Wenger nem mondhatja magát szerencsésnek ebből a szempontból sem, (a már eddigi is meglehetősen jellempróbáló évad során legalább egy erős átlagot mindig hozó spílerei közül most ugyanis Vermaelen és Song is botrányosan gyenge volt) ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy ő maga is követett el mosolyogtató bakikat. Szinte elképesztő, de az előzetesen kalkulált sebességbeli fölényből egy mozaiknyi sem érvényesült, az Arsenal nemhogy a tempót képtelen volt diktálni, de jól látható késésekkel reagálta le a Milan akcióit. Ami tizenkét, de akár még hat hónappal ezelőtt is egészen elképzelhetetlennek bizonyult, az egy szempillantás alatt valósággá vált: a Milan nemhogy nem kapkodta a levegőt egy angol csapat ellen, de kedvére lassított majd gyorsított a játék ritmusán, és tetszés szerint gyalogolt el az ellenfél védelmének utolsó vonaláig.

Az Arsenal képtelen volt magas fordulatszámon pörgetni a mérkőzést (az embernek olyan érzése volt a játékukat nézve, mintha rükvercben akarnának gyorsítani), letámadást például egyáltalán nem alkalmaztak, így aztán a Milan középső hármasa kedvére gurigázhatott a középharmadban, senki sem bolygatta őket ebbéli elfoglaltságukban. Antonini és Abate feltűnő gyengeségeik ellenére is nyugodtan állomásozhattak az ellenfél térfelén, az Arsenalnak ugyanis sem a szélsői, sem pedig a szélsőhátvédei nem zavartak semmilyen vizet - Walcott teljesítménye például avatatlan szemnek akár még a szabotázs gyanúját is fölvetheti, olyan semmitmondóan álldogált szerencsétlen flótás a vonal mellett.

Rosickyt eközben Nocerino, Ramsey-t pedig van Bommel tűntette el a színről, a Seedorf helyére korán beálló Emanuelson pedig hirtelenjében tökéletesen légüres térben találta magát.  Sagna ugyanis a teljesen nyilvánvaló lehetőség (2-1-es szituáció a vonal mellett, Walcottal kiegészülve Antonini ellen) ellenére gyakorlatilag alig galoppozott fel a támadásokhoz, helyette inkább Robinho és Ibrahimovic félrevezető és figyelemelterelő helycseréinek szentelt indokolatlanul nagy figyelmet. Az ember hirtelenjében nem is tudja, hogy Wengert, a formán kívüli, esetleg fásult, vagy netalántán ostoba játékosait tegye felelőssé a vállalhatatlan arányú vereség miatt - a hibák oly elemiek.

Wenger sem a játék tempóját, sem az adekvát irányokat nem tudta kontrollálni, a középpályán semmiféle nyomást nem nehezedett a Milan játékosaira, Boateng egymaga szétzilálta a Song-Arteta kettőst, Robinho két gólja pedig már önmagában elég indok ahhoz, hogy a hátsó traktus ténykedését botrányosnak minősítsük. Gibbs például végleg bizonyította, hogy maximum a fizimiskáját tekintve hasonlít a fiatal Ashley Cole-ra, teljesítményben és potenciálban ég és föld a különbség; a reménytelenül középszerű Abate gyakorlatilag bohócot csinált belőle a pályán.

Az, hogy a cserék sem hoztak megváltást, javarészt magyarázható az eleve elhibázott szerkezettel és az alappillérek vállalhatatlanul gyenge játékával - persze Koscielny sérülése ettől még nyilván nem jött jókor. Wenger azonban ettől függetlenül is nagyon tehetetlennek tűnt a padon, a lendületes Oxlade-Chamberlain behozatala már kései és felesleges lépés volt, ráadásul extra kockázatot sem vállalt vele, Song ugyanis hátralépett középhátvédnek, és Vermaelen húzódott ki balbekkbe, vagyis a felállás, a formáció jottányit sem változott.

Néhány jellemző képkocka:

A középpálya közepén gyönyörűen kirajzolódik a Milan emberfölénye, még egy negyedórának sem kell eltelnie hozzá: Nocerino, Van Bommel és Emanuelson kapja szemközt az Arteta-Song kettőst,a párharc végeredménye borítékolható.

Ugyanez pepitában, csak ezúttal az oldalvonal mellé hívott játékban dolgozik emberfölénnyel a Milan. Ibrahimovic szélre való kimozgását nem követi senki, a lendületből érkező Emanuelson vele, vagy a középpálya és a védelem közötti folyosóban ügyködő Boatenggel is kényszerítőzhet.

A leosztás nem, csak a népsűrűség változik, ha a támadásokkal fellépő Antoninit is belevesszük az egyenletbe. Emanuelson a vonal mellé mozog, Antonini lendületből elrobog Sagna belső oldalán, a visszalépő Ibra elviszi az egyik védőt, Robinho pedig puszta jelenlétével leköti a másikat. Boatengre eközben a túloldalon négyen is vigyáznak...

A legnagyobb Arsenal helyzet is tulajdonképpen a semmiből alakult ki: a Milan rombusza tökéletesen zár, a passzsávokra hárman is ügyelnek, a négy védő zseniálisan tolódik el a játék súlypontjával együtt az oldalvonal felé. Ha nincs Henry meseszép passza, egy kósza ívelésnél elakad az egész.

Nehéz lenne arra válaszolni, hogy mennyiben adja a Milan zseniális sikerét, és mennyiben a wengeri filozófia és játékrendszer totális bukását a mérkőzés, de egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy az igazság - nem túl megdöbbentő módon - valahol a két szélsőséges alternatíva között leledzik. Allegri viszont annyiban joggal döngetheti a mellét, hogy végre rangadót, sőt mi több, BL-rangadót nyert, azt azonban kár lenne tagadni, hogy az utóbbi tíz év leggyengébb Arsenaljával találkozott, én a magam részéről például nem is tudom, láttam-e már ennyire céltalanul vergődni angol csapatot a nemzetközi porondon.

Ami Wengert illeti, egyre nagyobb talány, hogy vajon milyen terveken töri a fejét, a laikus szemlélő számára ugyanis javarészt úgy tűnik, maga sem tudja hogy egy szikla, avagy a mesés Újvilág felé kormányozza a rá bízott szkúnert. Mert bár egy - mégha még oly kínos is - BL-bukta azért nem a világ vége, a jövő évi kvalifikációról való lemaradást már minden bizonnyal nehezen lehetne ledugni a szurkolók és a tulajdonosok torkán.

Nézd meg a mérkőzésről készült képgalériánkat!

Bajnokok Ligája, nyolcaddöntő, 1. mérkőzés:
AC Milan-Arsenal 4-0 (2-0)
Milánó, San Siro, vezette: Kassi Viktor.
 
MILAN: Abbiati - Abate, Mexes, Thiago Silva, Antonini - Nocerino, Van Bommel, Seedorf (Emanuelson, 12.) - Boateng (Ambrosini, 70.) - Ibrahimovic, Robinho. Cserepad: Amelia, Nesta, Bonera, Ambrosini, Emanuelson, Pato, Maxi López. Vezetőedző: Massimiliano Allegri.
 
ARSENAL: Szczesny - Sagna, Vermaelen, Koscielny (Djourou, 44.), Gibbs (Oxlade-Chamberlain, 66.) - Arteta, Song - Walcott (Henry, 46.), Ramsey, Rosicky - Van Persie. Cserepad: Fabianski, Djourou, Coquelin, Benajun, Henry, Oxlade-Chamberlain, Arsavin. Menedzser: Arsene Wenger.
 
Gólszerző: Boateng (15.), Robinho (38., 49.), Ibrahimovic (79.)
Sárga lap: Antonini (45+3.), Mexes (62.), Ambrosini (81.), illetve Song (72.), Djourou (78.)

 

megosztom