Taktikai Zóna

Az év meccse III. - Wenger repülni tanul

  • Kele János
megosztom

Folytatódik év végi visszatekintő sorozatunk - most az év angol meccse kerül terítékre, taktikai szemüvegen keresztül.

United-Arsenal 8-2

Az esztendő vége és a közeledő ünnepek a sport világában hagyományosan számvetést idéznek elő, ilyenkor a média összegzi a mögöttünk hagyott évet, kiemeli a legjobbakat, és porba sújtja az arra érdemeseket. A Taktikai Zónában sem tehetünk tehát másképp, s mivel az elmúlt több mint fél év során arra a következtetésre jutottunk, hogy szeretitek az elemző írásokat, úgy gondoltuk, karácsony előtt meglepünk benneteket az elmúlt év legnagyszerűbb mérkőzéseinek taktikai látleletével.

Bár egyre halványul az emléke, feledni azért nehezen lehet, hogy az Arsenal és mestere, Arséne Wenger voltaképpen önmaga paródiájaként kezdte az idényt, sorra szaladtak bele a méretesebbnél méretesebb pofonokba, hogy aztán augusztus végén az Old Traffordon egy korszak hattyúdalán is fellépjenek. Legalábbis akkor ezt hittük…

Azóta persze kiderült, Wenger akár még a megújulásra is képes – mondjuk kár lenne vitatni, mekkora szerepe volt a gárda megújhodásában annak a négy játékosnak, aki az átigazolási szezon utolsó napján érkezett. A Manchester elleni thrillert tehát akár úgy is értékelhetjük, hogy felnyitotta Wenger szemét, aki végre valahára belátta, hogy a sikerhez elengedhetetlen lesz néhány eurómilliót tizenéves franciákon kívül másra is elszórni, tekintve, hogy akár a másfél évtizedes állandó BL-szereplés is veszélybe kerülhet.

Eközben Ferguson és a United éppen fordított utat járt be: a United kiválóan kezdte az évadot, sokan még azt is elhitték, hogy Welbeck, Jones, Cleverley és Smalling személyében új világklasszisok születtek szinte napok alatt – hogy aztán az Arsenal elleni fényes győzelem után előbb csak csikorogni kezdjenek a fogaskerekek, majd úgy essen össze ez a jobb sorsra érdemes gárda, mint egy nedves zokni. Ez utóbbi talán otromba csúsztatásnak is tűnhet, hiszen mindössze két vereséget szenvedett el a Ferguson-csapat eddigi az idei évadban; ám, ha közelebbről tekintjük a vereségeket (City 1-6, Basel 1-2), máris más a leányzó fekvése…

Persze gondolatban most még csak augusztus végén járunk.

Újat, jobbat nehéz írni a meccsről, egész röviden annyi történt, hogy Wenger és csapata minden létező hibát elkövetett, miközben a Unitednek az is bejött, ami máskor edzésen is csak harmadszorra – nem meglepetés, két nemzetközi szintű csapat között másképpen nem alakulhatna ki hat gólos különbség. Nem segítette persze a londoniak helyzetét, hogy Thomas Vermaelen sérülés, Bacary Sagna pedig eltiltás miatt hiányzott a védelemből, de, hogy mégis hogyan került egy ilyen égbekiáltóan fontos mérkőzésen a középpálya közepére a teljesen rutintalan Francis Coquelin, arra talán Wenger sem tudja a választ.

A United középpályája valósággal demoralizálta Wenger fedezetsorát, Coquelin látványosan kevésnek bizonyult a visszavontan játszó Rooney őrzésére; mégis a látványos összeomlás csak azután következett be, hogy Wenger a 61. percben lekapta a pályáról a franciát. A kohézió, mint olyan, teljesen hiányzott a londoniak labda nélküli játékából, mintha a játékosok átaludták volna a meccs előtti taktikai utasítást: a csapat egyik fele letámadni próbált, a másik látványosan területet védett, miközben a bántóan üresen hagyott folyosókba számolatlanul tömködte a labdákat a Cleverley, Rooney páros.

Érdemes kiemelni Anderson szerepét, aki bár évekig látványosat bukott a United középpályáján, erre a mérkőzésre valósággal klasszissá nemesedett. Hogy aztán ez a kiemelkedő teljesítmény mennyire volt köszönhető Cleverley-nek, mennyire a brazil formájának és mennyire annak, hogy Ramsey és Rosicky feltűnően tartózkodott a párharcoktól azóta sem tudni, lévén Anderson pár héttel később megsérült, és azóta is harcképtelen.

Wenger az összeállításon túl egyéb hibákat is elkövetett, túlságosan magasra helyezte például a védelem utolsó sorát, ez pedig – mivel a letámadás és a labdás játékos csapdázása finoman szólva sem működött – gyakorlatilag öngyilkos manővernek bizonyult. A problémát tetőzte, hogy a Jenkinson-Djouru-Koscielny-Traoré védőnégyes képtelen volt egységes csapatrész benyomását kelteni; rendszerint ketten léptek ki a labdásra, miközben elég lett volna egy is – a feleslegesen mozgolódó hátvéd persze azon nyomban kínosan hiányozni kezdett valahonnan máshonnan. A védelem teljesen összhangtalan játékának hála sorra nyíltak a tíz-tizenöt méteres folyosók a United támadói előtt, ők meg persze nem is voltak restek kihasználni a lehetőségeket. Ennek köszönhető egyébként közvetve a kiállítás is, Jenkinson mindkét lapját olyan szituáció végén kapta, amikor egyszerűen muszáj volt megkísérelnie a kockázatos szerelést – segítőtársak híján ugyanis biztosan gólt kapott volna a csapata.

Furcsamód egyébként a Manchester nem is játszott túlzottan jól; egészen egyszerűen nem volt rá szüksége, az Arsenal tálcán kínálta számukra a gólszerzési lehetőségeket. A United passzjátékának hatékonysága meg sem közelítette a Tottenham elleni első bajnokin, vagy a City elleni Szuperkupa döntőn látott szintet, mégis, ez valahogy nem látszott az eredményességen. Welbeck fejesgólja, vagy Park lövése gyönyörű példája volt annak, hogy hogyan lehet kevéssé jól játszva is eredményes egy csapat – feltéve, ha ellenfele irreálisan sok időt ad a labdát birtokló támadóknak.

Döntő momentum lehetett volna az is, hogy az Arsenal pocsék labdaszerzési mutatókat produkált, a pálya kulcspontjain szinte képtelenek voltak megállítani a United játékosait. Ez persze egyrészről következménye volt a teljesen összhangtalan védekezésnek, másrészről viszont okozata is annak – mivel a középpályán Ramsey és Rosicky is elmulasztotta leütközni az ellenfeleit, többen is szabadon vezethették a labdát Koscielny-re és Jenkinsonra.

Összességében tehát klassziskülönbség volt a kér gárda közül, az Arsenal játékosai közül többen is életük egyik legrosszabb napját fogták ki, miközben a túloldalon Nani, Rooney és különösen Young lubickolt a Ferguson által megálmodott 4-4-2-ben. Hibázott Arséne Wenger is, Ramsey és Rosicky együttes szerepeltetése óriási baklövés volt, ám ezt is sikerült fokozni a feltolt védelemmel, és azzal, hogy 1-3 után lecserélte egyetlen középpályás ütközőjét, a Rooney-val viaskodó Coquelint.

megosztom