Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a Chelsea csapatánál nincsen minden rendben: az egykoron José Mourinho által naggyá tett londoni Kékek az utóbbi hetekben valósággal zabálják a nagyobbnál nagyobb pofonokat, a bajnokságban QPR elleni zakó után az Arsenal már valósággal feltörölte velük a padlót, hét közben ráadásul a Genk is nekik rámolta be idei első Bajnokok Ligája-gólját, elvéve két pontot a trófeára áhítozó André Villas-Boas csapatától.

Furcsa a helyzet, szó mi szó, hiszen a tavaly meglehetősen gyenge évadot letudó Chelsea-t idénre azért kezdték újfent Premier League- és BL-esélyesként emlegetni, mert kispadjára az az André Villas-Boas ült le, aki a Portóval sokkolta a futballvilágot: veretlenül nyert Európa Ligát és bajnokságot is, első szezonjában éppen azt két kupát gyűjtötte be, amit annak idején José Mourinho is. Ennek megfelelően persze rögtön meg is kapta a Mourinho-utód, és a kis-Mourinho féle beceneveket, ha 33 évesen lehet arról beszélni, hogy valakit beskatulyáznak, akkor Villas-Boassal egészen biztosan ez történt. Pedig ha kicsit közelebbről megnézzük a szakmai filozófiáját, rá kell jönnünk, nem José Mourinho az egyetlen, akiből a fiatal tréner táplálkozik.

Villas-Boas egyébként az Arsenal elleni 5-3-as vereség után arról beszélt, hogy új futball-filozófiát kíván meghonosítani a klubnál, ehhez pedig idő kell, türelem. A fiatal mester nem jár rossz nyomon persze, a Chelsea valósággal hemzseg az idősödő sztároktól, ott van Terry, Lampard, Anelka, vagy Drogba, de Malouda sem éppen most éli fénykorát. A napnál is világosabb, hogy új, fiatalosabb, modernebb stílus kell, főleg annak fényében, hogy tavaly láttuk, a pazar évkezdet után, hogyan fulladt meg a szürkeségben a csapat. Villas-Boas pedig határozott és lépett, Mourinhohoz hasonlóan a saját képére akarja formálni a klubot.

Ez a kép azonban közel sem egyezik meg a Mourinho idejében tapasztalt és megszokottal, sőt, a Chelsea korábbi években kinevezett edzői közül még senki nem próbált meg annyira elszakadni a portugál zseni által meghonosított alapkövektől, mint Villas-Boas. Az ő 4-3-3-ba oltott 4-5-1-e teljesen más, fixa ideája, hogy a Chelsea-nek többé nem reakciós futballt játszva, a mélyen ülő, statikus védekezés elemeit felhasználva kell megpróbálnia Európa élére törnie, hanem proaktív, domináns játékkal. Villas-Boas erőt akar demonstrálni, mint Mourinho, közben viszont meggyőződése, hogy a csapat képes kegyetlen letámadásával megfojtani az ellenfelet és dominálni a mérkőzéseken. Pontosan úgy, mint Guardiola Barcelonája.

Letámadás

Ha a Barcelonáról beszélünk, akarva-akaratlanul is előkerül a könyörtelen letámadás, a Lobanovszkij-féle szovjet iskolán alapuló fojtogató taktika, ami lehetetlenné teszi az ellenfélnek már azt is, hogy huzamosabb ideig megtartsa a labdát. A hat másodperces szabály kimondja, hogy a labdavesztést követő hat szekundumon belül újra Barca-játékosnak kell érintenie a labdát – a feladat kivitelezése nem egyszerű, de sokat futó, elhivatott és labdabiztos játékosokkal kivitelezhető.

A letámadást persze statisztikailag nem egyszerű definiálni, szinte lehetetlen egyetlen tényszerű adattal megmondani, mennyire támad le egyik csapat, és mennyire a másik. A letámadás mértékét leginkább az mutatja meg, mennyire játszik feltolva a védelem, milyen magasan kezd el védekezni a csapat, és hogy a támadók közvetlenül, avagy közvetve vesznek-e részt a labda visszaszerzésére irányuló játékhelyzetek alakításában. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azonban lehetségessé válik, ha megvizsgálunk több, mérhető mutatót egyszerre: a szerzett labdák, a megnyert párharcok, a sikeres szerelések számát, valamint azt, hogy az ellenfélnek hány passza tévesztett célt a játéktér bizonyos részeiben.

A letámadáshoz természetesen az kell, hogy a védelem magasan helyezkedjen, szűkítse az ellenfél által bejátszható területet, és minél közelebbi kapcsolatba kerüljön a többi csapatrésszel. Következésképpen azonban hatalmas területek nyílnak meg az utolsó védő és a kapu között, az ilyen játékstílushoz elengedhetetlenek a gyors és mobilis védők, akik kompenzálva az esetleges és óhatatlan egyéni hibákat az üres területre berobbanó támadókat is utolérik és szerelik. A reláció viszont természetesen megfordítható, az ellenfélnek sem egyszerű bejátszania a labdát a védők mögé, a feltolt védőnégyes ellenében rengetegszer futnak lesre a támadók. Érdemes megnézni ebben a szezonban mennyivel többször intették le lesen az asszisztensek a Chelsea ellenfeleinek támadóit, mint korábban. Egészen elképesztő a különbség, majd’ 160 %-os növekedés.

Ez természetesen még nem bizonyítja, hogy a Chelsea megváltozó futball-filozófiájának alapja a letámadás, de egyértelművé teszi: a védelem Villas-Boas alatt jóval feljebb helyezkedik a pályán, mint korábban, ez pedig már nyilvánvaló kapocs a letámadás alkalmazásával.

Szabálytalanságok

Ahhoz, hogy egy csapat hatékonyan támadja le az ellenfelét, szinte természetfeletti fegyelemre van szükség: rengeteget kell futni, be kell segíteni a társaknak, és értelemszerűen egy ennyire kötött jellegű koncentrációt igénylő rendszerbe nem fér bele a szükségesnél nagyobb fokú egyénieskedés. Az is természetes azonban, hogy azok a csapatok, amelyek a pálya mintegy 70%-án labdaszerzésre törekszenek, jóval többször szabálytalankodnak, mint azok, amelyek csak saját védőharmadukban próbálnak meg labdához jutni. A letámadáson alapuló taktikák legnagyobb rákfenéje az, ha egy egyéni hiba miatt szinte létszükséglet a szabálytalanság elkövetése – az ilyenekért legtöbbször sárga lap jár, ha pedig sok megesik az ehhez hasonló szituációkból, akkor úgy jár a csapat, mint Villas-Boas Chelsea-je a QPR ellen, és kilenc emberrel kell lejátszania a találkozó nagy részét.

A tavalyi világbajnokságon Chile csapata volt az, amelyik a legmeggyőzőbben alkalmazta a letámadást, ennek megfelelően ők gyűjtötték be a második legtöbb lapot a tornán, annak ellenére is, hogy csak a nyolcaddöntőig jutottak. A spanyolok elleni harmadik csoportmeccsen már volt két eltiltottjuk, a brazilok ellen már hárman hiányoztak hasonló okokból, a torna során 3,4 sárga lapot osztottak ki nekik mérkőzésenként a bírók, a világbajnokság átlaga egyébként csapatonként 2,04 volt. Csak összehasonlításképpen: a legmélyebben védekező, többnyire öt-vagy inkább hatfős védelemmel kiálló észak-koreai válogatott játékosai csak két sárga lapot kaptak a három lejátszott mérkőzés ideje alatt.

A Chelsea-nél ebben a kérdéskörben is beszédesek a statisztikák, a szezon eddigi mérkőzésein csaknem 40%-kal több szabadrúgást végezhettek el az ellenfeleik, mint korábban, ráadásul ezen szabálytalanságok nagy része a pálya összterületének 85%-án oszlik el, a korábbi 65% helyett. A különbség egészen nyilvánvaló, és jelzi, a Chelsea sokkal erőszakosabban védekezik, több szerelési kísérletet mutat be, és a pálya nagyobb részén próbálkozik meg labdához jutni, mint korábban.

Tavaly még a liga legsportszerűbb csapata lett a Chelsea, idén viszont nincs olyan együttes, amelyik többet szabálytalankodna náluk.

A szezon során már Didier Drogbát és Fernando Torrest is állították ki a játékvezetők a Chelsea mérkőzésein, egy, az ellenfél térfelén elkövetett csúnya becsúszó szerelést követően. Nagy kérdés, vajon korábban elképzelhető lett volna-e az, hogy a Kékek középcsatára már az ellenfél térfelén labdát próbáljon szerezni – valószínűleg nem, ugyanis mind Ancellotti, mind Mourinho azt a megoldást preferálta, amelyben a középcsatár a labda elvesztése után visszább húzódik, és helyezkedésével próbálja lezárni a passzsávokat. Ne feledjük, alapesetben egy csatárnak nem erőssége a becsúszás, Drogba és Torres piros lapjánál is láthattuk, védő ilyen szabálytalanságot nagyobb rutinjának köszönhetően minden bizonnyal nem követett volna el.

Több kapuralövés az ellenfelektől

A fentiek fényében nem meglepő, az ellenfelek jóval kevesebbet lőnek a Chelsea kapujára idén, mint a korábbi években: az eddigi lejátszott mérkőzések alapján 21%-kal kevesebb lövés zúdult Cech kapujára.

Érdekes módon a kevesebb kapuralövés nem jelentett azonmód több kapott gól nélkül lehozott mérkőzést, de ami késik, nem biztos, hogy múlik: a Manchester Unitednek már az év elejétől rengeteget lőttek kapura az ellenfelek, mégis csak nemrégiben, a városi rivális City ellen szakadt át a gát, és szaladt bele egy méretes zakóba a csapat.

Összegzés

Egyértelműen látszik, Villas-Boas alapjaiban szeretné megújítani a Chelsea berozsdásodott fogaskerekek miatt akadozó gépezetét: a reakciós futball helyett domináns futballra törekszik, a letámadásban hisz, miközben minden korábbi londoni edzőnél jobban eltér a mourinhoi hagyományoktól.

Más kérdés, hogy a játékoskeret nem a legmegfelelőbb a játékszisztémához, a középpályán talán csak Ramires nevezhető igazi futógépnek, miközben szerelni tudó támadóból sincsen sok a keretben. A feltolt védelemhez nem társulnak gyors és mobilis középhátvédek, Terry, Alex, vagy éppen Ivanovics inkább erős testalkatú és a helyezkedésben hisz, ennek megfelelően könnyen zavarba jönnek, ha futóversenyre kerül a sor.

(Bővebben és eredetiben a ZM-on)